Nem sokkal ezután visszamentek a századok Priepoljéba, lejebb a Balkánba
egy napi járó földdel. A legények örültek neki. Egyrészt mert Taslidza
környéke undok, sívár, a hegyek csupaszok és népe gyűlöli az idegent.
Priepolje bele van szorulva egy mély völgybe, melynek az alján hideg
hegyi folyó sebes árja zuhog, kétoldalt fenyvesekkel benőtt
sziklaóriások, a legalján szilva, azon felül baraczk, a baraczk és a
fenyők között mint széles veres öv lepi el a hegyoldalt a vadrózsa.
Azután megtudták, hogy egy hónap mulva hazamennek Magyarországra.
– Eljösz-e velünk Omar?
Mit tudta a fiú, hogy mi az: Magyarország. Ilyenkor, mert hol tréfásan,
hol komolyan gyakran kérdezték ezt tőle, tágra nyitotta nagy fekete
szemeit s intett fejével.
El. Hova is lenne máshová. A magyar zászlóaljat egy bihari oláh jön
fölváltani, annak bizonyosan nem kell a gyerek.
Jött is. Nagy öröm napja volt az az indulás. Hetekkel előtte már csak
arról folyt a beszéd, hogy lesz, mint lesz az úton, otthon. A
legmogorvább emberek csodálatosan jókedvüek lettek, s akik azelőtt is
jókedvüek voltak, most egész nap dőzsöltek. Omar bámulva nézett reájuk
olykor: ugyan min örülhetnek ezek ilyen nagyon.
Nem tudta ugyan, de azért örült ő is. A gyerek ugrált, ha a katonák
játszottak, dalolt, ha azok énekeltek, mászkált velük a hegyek oldalában
és estére kelve annak a pokrócza alá bújt, akivel akkor nap legjobban
czimboráskodott.
Szép őszi reggel volt, mikor megindult a zászlóalj. Napfény ragyogott a
fák levelein, a füzeken, a Lim habjaiban s a kivont kardokon. A távozó
magyarokat, akik sohase térnek többé oda vissza, a lakosság nagy csapata
kísérte ki: török és szerb egyaránt. A kis török helyőrség tisztjei
díszben mentek el velünk Seljazsniczáig, ahol patakok szakadnak a Limbe,
a magas parton faragott mohos turbán-kövek alatt régi turk vitézek
nyugosznak, akik elestek a gyaurok ellen való harczban és sírdombjuk már
óriási kőhalom, mert minden igaz hivő, aki arra megy, vet reá
kegyeletből egy követ, egy piros követ azokra, akik itt haltak meg a
piros kősziklák között… mash Allah, mert úgy akarta az isten. Odáig a
völgyben, a folyóparton fut az ut, ahol szilvafák hajolnak szeliden a
víz fölé, onnan egyszerre neki vág a savin-lakati magas hegynek. Nehéz
menet. A homlokokról csurog a víz s átnedvesíti a bandoulierbe csavarta
köpönyeg elejét, a bakancsok szeges, patkós alja ahogy csuszszan a
meredeken, köves port vág föl, amely a szempillákra, a hajra s a tüdőre
ül.
A nap minden melegét odaverte a falra, némelyik ember elmaradt s ahogy
hosszú libasorban mentek fölfelé az ösvényen, félrelépett, hogy utat
engedjen az utána következőnek. Fegyverére támaszkodva nézett utánuk
szomorúan, hogy épen most, mikor hazafelé mennek, kell elmaradnia.
– Bácsi, gyere. No.
Omar nógatta az elmaradókat. Mert ott volt mindenütt ez a gyerek, ahol
csak lennie kellett. Az első napi utat, Priepoljétől Plevljéig nagyon
ismerte s előre futott a savin-lakati jéghideg forrásokig, amelyek vize
robajjal hullik a völgyekbe le, hogy ott nehány kulacsot megtöltsön s
kávékat rendeljen az utszéli hánokban.
Omar ott szaladgált fáradhatlanul a legények mellett, egy nadrágban, egy
ingben, meztelen lábakkal.
– Víz, víz!
Ha tiltja az előírás azt, hogy valaki kilépjen a sorból vízért, nem
tiltja, hogy oda ne vigye valakinek egy másik valaki. Ez a másik valaki
a »csikó« volt, aki e napok alatt, míg a legényekkel együtt bandukolt,
leszolgálta az összes iránta tanusított jóságot.
Másnap Plevljéről Boljanicsra ment a csapat. Ez az út nem épen hosszú,
de unalmas és sehol semmi víz a kopár tájon. Egy őrház fekszik az út
szélén, a gotovusai, abban tanyáz valami husz katona, azokon kívül
egyetlen élő lelket sem lehet látni. Maga Boljanics, az utolsó állomás a
szandzsákban, kietlen, mint egy puszta sziget a sík tengeren. Magas
hegyre csap föl az út, annak a tetején van egy sárgára meszelt,
körülkerített ház, abban lakik egy század katona. S a hegy tetejéről
szétnézve a világ négy tája felé, cserjékkel ritkásan benőttt
sziklasorokat látni, sehol a kerek ég alatt semmi, ami mozogna, sehol
egy emberi lélek, egy pásztortűz, vagy egy kecske. Csunya, fekete
sasmadarak keringélnek olykor ez emberhangtalan csöndes levegőben. Aki
itt él, olyan mintha el volna temetve.
Ez az utolsó állomás a török földön, a másnapi út már be visz Boszniába.
Korán reggel állott össze a csapat. Csajniczáig, ahol már harangszót is
lehet hallani, nagy a távolság.
Ütközbe esik Metálka.
Magas hegy ez, tele sűrű fenyvessel. Kétoldalt török őrség; középütt
török fináncz, magyar fináncz. A csapat lihegve érkezett föl a tetőre,
ahol folytonosan viharos szél hajtogatja a fenyőket.
A pénzügyőrök szemlét tartottak. A két rossz csillagos fináncz-szemlész
durkált az alezredes holmijában, egyre-másra bontogatta föl a tiszti
ládákat. Azután a legénységre került a sor. Itt-ott próba gyanánt
megvizsgáltak egy-egy legényt, nem visz-e be tiltott dolgot. Vén öreg
bakák mosolyogták ezt a bajusz alatt; a főzőedény mindeniknek dohánynyal
teletömve nyomta a vállát.
Azután jelenti a fináncz:
– Minden rendben.
– Bataillon, marsch!
Lassan megindulnak. Omar a két pénzügyőrség között át akar siklani, de a
finánczok elkapják. Mit akarsz? Hova? Írást, útlevelet!
Útlevelet! Uram Istenem. Honnan vegyen Omar útlevelet. Hát akkor csak
vissza. Maradj ott, ahol eddig voltál. Omar kétségbeesett kisérleteket
tesz, hogy kiszabadítsa magát. A kanyarulatnál a zászlóalj első százada
már eltünt a sziklafal mögött, s a többi lassan húzódik utána. Omar sír,
rúg és harap. Alig birnak vele.
Az utolsó század hátulsó sorai észreveszik. Fölhasználva az alkalmat,
hogy a zászlóalj többi része már elfordult a kanyarodónál,
visszakiáltanak neki:
– Omar! Dó-ó-ó-ogyes!
A hívó hang fölszáll a hegytetőre. Omar végső erőlködést tesz s
elszabadul a fináncz kezéből. Diadalmas kiáltással rohan az úton lefelé
az _apjai_ után. De két fa közül, ahol senki sem látta, nyugodtan lép
elő a boszniai zsandár, egyike azoknak a hideg, zöldruhás alakoknak,
akik rézveretű piros sapkát hordanak a fejükön és semmi szívet a
keblükben. A fölemelt puskatus elég, hogy Omar visszariadjon a mogorva
fegyverestől, amilyent még soha sem látott.
A csapat utolsó sora ennyit látott Omar történetéből. A sorok között,
ahogy haladtak lefelé a hegyről, szállongott a hír, hogy Omar elmaradt.
Leverte a legtöbb embert, mert igazán szerették a fiút. Mi lesz vele? Ki
viseli gondját az árvának. Káplár Maksa, aki hivatalból kinevezett apja
volt neki, rettenetesen káromkodott. A többiek hallgatták, mert hiszen
neki volt legtöbb oka mérgesnek lenni.
Hirtelen, mintha az égből jönne, vékony gyermekhangon hallatszott az
ismeretes hegyi kiáltás:
– Óhó-ó-ó!
Föltekintettek. A tulsó oldalon, a völgy tulsó oldalán meredek,
járhatlan sziklahegy termette a fenyőt. A serpentina s a hegy között a
völgy, sötét feneketlen _válé_, amiről nem lehet tudni, hogy mi van
benne. A fenekét még nem látta ember. Egy ideig szemmel lehet kisérni a
lefelé haladó meredélyen a fenyőket, néhol összedőlve, egymásba borulva,
elrohadva, amint közéjük hajított az isten haragja a tetőről egy-egy
hatalmas szálfát, de azontúl aztán nincs más semmi, csak néma fekete
sötétség.
– Van-e annak feneke?
Omar megtudná mondani, ha élne.
A vakmerő fiú elkerülte az őrséget s azon a sziklafalon át akart lejutni
a csapathoz. Lehetetlen az. Ott állott a legmagasban és integetett.
Intettek vissza, hogy ott nem lehet. Beleesik a fekete völgybe. Omar
hegyvidék fiához illő bátorsággal fenyőtörzsekbe, ágakba fogódzva
ereszkedni kezdett lefelé. A csapat nézte. A homlokra kiült a hideg
veríték. A gyerek a szédítő meredekségen fától-fához ugrott, megmérve
minden lépést s biztos lábbal lökve át magát harántos szakadékokon.
Rettenetes volt ez, az ezer halállal játszani látni egy tízéves
gyereket. Néha lebegni látszott a mélység fölött, néha mintha esne már.
A következő pillanatban esett is. A fenyő távolabb volt, semhogy
elérhette volna.
Egy rövid, éles sikoj hangzott át s belevágott a szívekbe.
Eleinte látszott, hogy Omar az, aki ott hullik lefelé a bizonyos
halálba. Egy kis fej, két kurta lábszár, kar, törzstől-törzshöz ütődik.
Azután csak egy gömbölyű tömeg, amely nagyokat ugrik a szikla kiálló
csompóin s a fenyőkbe beleakadva, egy pillanatra megáll, hogy azután
újra neki induljon a gurulásnak.
Omar teste esett lefelé és eltünt a fekete völgyben.
Sejdítés.
Szolgálatban állott akkor délelőtt a század. Még csak kevesen voltunk
otthon. Az őrségek lassan szállingóztak hazafelé a hegyekről,
zuzmarásan, havasan, ahogy itt-ott elcsúsztak a meredek gyalogösvényen,
amiket egészen befújt a hó.
Odakint havas világ volt, a tábor előtt a fiatal ákáczok panaszosan
hajlongtak a téli szélben, a vakító fehér vén Rajnovics szikla szemközt
velünk, ha a napfény olykor előtüremlett a föllegek mögül, ragyogóra
vált s olyan volt, mint a mesebeli üveghegy. A barák felé tartó
őrségeken kívül alig járt valaki az egész tájon, csönd volt és
hangtalanság, csak a Lim zajgott, amint nagy jégtáblákat szakgatva el a
vizbehajló parti szilvafák alól, a vén törökhíd mohos kőlábaihoz
csapdosta. Hideg volt a hosszú, huszonnégy emberes barákban, a kályhában
sírt a frissen vágott vizes erdei fa s nem melegített. Aki már haza
jött, csöndesen ette bádogkanállal a bádogcsajkából a levest; az étel
némely része már elhült, Simon István, ez a megtestesült Harpagon
kivette a húst a levesből s eltette vacsorára. Unott, magába szállott
volt mindenki, mert az ilyen idő termi legjobban a haza, a meleg
otthonba vágyó hangulatot, csak az örökké locsogó Hézső Sándor, aki
különben fecsegései miatt csak kácsának neveződött, durúzsolt magában,
szokása szerint két ágy között a földön ülvén. Rendesen kinyitott
ládájában durkált a rézgombok, czérnák, fegyverzsír, kefék között s
ilyenkor támadtak neki azok a zseniális ötletei, amikről szintén
nevezetes volt, hogy például mint lehet a petroleumos bádog edényből
lavort csinálni s hogy mennyire alkalmatos az inga-óra elveszett
sétálója helyére a drótra húzott vikszos skatulya tető.
Benyitották az ajtót. Négy havas ember botorkált be, toporogva a fagyos
csizmákban. A postapatruille volt, amely sötét hajnalban ment el
hazulról. A négy közember, a fegyvert a vállukról leszedve, tanakodva
állt meg, hogy ki jelentkezzen a szobaparancsnoknál. A szakaszvezető
rájuk kiáltott:
– Hát a káplártok hol van?
– Iszik az albánnál.
A Kácsa belekiáltott:
– Hazudsz komám. Ki látta már káplár Rózsát inni.
A hosszú Ördög, lecsatolt derékszíját az ágyra hajítva, mérgesen
kiáltott vissza:
– Ne csörögj, rucza, mert hozzád vágok valakit. (Kitelt tőle, mert
akkora ember volt, mint egy torony.) A komám Rózsának elment az esze.
Minden apátfalvai ember így jár. Elmenjetek! – mordult haragosan két
legényre, akik az apátfalvi ember ilyetén leszólása miatt megakarták
húzni, de fölemelt öklétől visszariadtak. – A káplár Rózsának elment az
esze, führer úr. Mikor hajnalban mentünk, a hófúvásra tüzeltetett velünk
és szidott, hogy nem tudunk lőni. Aztán ő lőtt.
– Mire?
– Hát mit tudom én! Semmire! Olyan sötét volt, mint a pokolban. Pedig ő
se talált, mert a hóba vágta a puskát. Hát megkergült. Hiába kérdeztük:
mi baja, nem beszélt. Most meg bement a kantinoshoz inni. Már a második
liter járja.
Általános volt a bámulat, mert Rózsa, ez a csendes, örökké mosolygó
gyerek nem ivott bort azelőtt. Még a déli porcziót is másnak adta
mindíg. Mi üthetett ebbe odaki a havon?
– Menjen hát érte valaki – parancsolta a szakaszvezető. – Jöjjön haza,
elhül az étele mind.
Egy ember elment, de csakhamar visszajött:
– Jelentem alássan, azt mondta, hogy neki patruill után két óra raszt
jár, aztán addig neki nem parancsol senki. Aztán nem jön haza addig,
amíg be nem rug.
De jött pedig aztán nemsokára s a mód, amivel becsapta maga után a
rozoga ajtót, amelynek a ráfagyott szobalevegőtől mindíg zuzmarás volt
az egyik széle, azt bizonyította, hogy már megártott a bor.
Elébe kiabáltak:
– Mi bajod, hé?
Végtelen búsan felelt:
– Ne bántsatok…
Szótlanul dobálta le magáról a felszerelést.
Megütődtek sokan ezen a hangon. Körülállták, czirógatták. Ellökte őket
magától, padot húzott a kályha elé s a lábát, amelyen a hókéregtől nem
látszott a csizma, bedugta a lángba.
– Megég a csizmád, te!
– Bánom is én – felelte kurtán.
Azután hirtelen fölugrott, a szemei nagyra nyíltak, a kezét ökölbe fogta
s az arczán valami névtelen ijedtség kinyomata látszott.
– Rémet láttam – mormogta.
Az egész odatolongott, aki csak a szobában volt. A Kácsa nagy hangon
kiáltott rá:
– Van is. Csak _mögképzeltél_.
Rózsa keresztbe ült a padon, eltolva maga elől az ételt s beszélni
kezdett a rémlátó ember hangján, míg a sarokba bámult, mintha valami
rejtelmes, ijesztő, földöntúli dolgot látna ott a seprők között.
– De van. Rám nevetett. Mindíg előttem volt. Mikor mentünk reggel, a
hóból dugdosta ki a fejét. Csunya, nagy feje volt, vékony csontujja,
azzal fenyegetett. Hallottam suhogni a havat, amint belebukott, mint a
gyerek a vízbe. Láttam a havat domborodni, mikor vakondok módjára bújt
alatta s mindíg felütötte előttem a fejét. Mindíg a csontkezét dugta ki
először, az a vékony csontujj, az bújt ki először a hóból; még a feje
kint se volt, már a kezét rámemelte. Féltem, reszkettem, pedig csupa víz
voltam. Katona vagyok, káplár vagyok, de úgy féltem, mint a sötét
szobában a kis gyerek. Akartam hinni, hogy nem látom, pedig láttam, ott
volt. Láttam mind a négy véres lukat a homlokán, amiket a golyó ütött,
mikor rálövettem. Aztán csak nevetett. Hallottam a kaczagását. Úgy
sivított, mint mikor éjjel nagy madarak szállnak, ott a hóförgetegben.
Összébb, egymáshoz húzódott mind az ember. A nagy Ördög a fejét csóválta
a Rózsa hátamögött s homlokához emelve tánczoltatta az ujjait. Ez meg
suttogva, megmeredve beszélt tovább:
– Valami rettenetes volt ez. Huh, hogy nevetett, milyen zöld volt a
szeme, a bal. A jobbat kilőttem. Csak ott bujkált előttem, belevágódva a
hóba, hogy porzott, mint a homok. Iszonyú ez. Nem tudom mi ér engem.
Amíg nem világosodott, mindíg láttam. A kilőtt szemével hunyorgott rám.
Mi érhet engem?
A napos káplár bejött s osztani kezdte a postával érkezett leveleket.
Rózsa is kapott. Lassan bontotta föl. Előbb belenézett, aztán
kiterítette maga előtt a padra. A sarokba bámult, mintha a csontkezet
látná, s halkan, hogy alig hallották, szólt:
– Meghalt az anyám…
Káplár Papp.
Káplár Papp hajlott ember volt hosszú, előre álló harcsabajuszszal és
aranyos jó kedélylyel, amivel sokszor fölvidámította a nekibúsúlt
magyarokat szellős Novi-Bazárban.
Káplár Papp a közlegények kedvencze volt, mert ámbátor szigorú is tudott
lenni a végletekig, szolgálaton kívül fraternizált mindenikkel és
hanczurozott velük esténkint a sorjába fektetett ágyakon. És azonközben
tanította őket tisztességre, becsületre és mintaképe volt a jó
altisztnek. Káplár Pappot nagy ünnep volt, ha a korcsmában lehetett
látni, ő azonfelül a pohár pálinkán, amely reggelenkint okvetlen
szükséges arra, hogy az ember tisztességes színben lássa a világot, nem
ivott semmit.
Sőt összetakarította a pénzét. Mivelhogy odalent jócskán kijárt neki a
zsold, eltett belőle. Fárasztó postapatruillokból visszakerülve, míg a
többi káromkodott, mint a jégeső, szinte derült volt az arcza, hogy most
már az ezért járó külön fizetést is oda lehet tenni a többi közé. Felült
az ágyra, a kopfpolszterre, amire tudvalevőleg csak öreg bakának szabad
fölülni, mert az a fiataloknak »szentség«, fölemelte maga mellé a messzi
földre küldött katona egyetlen magánvagyonát, a kis ládát és elkezdett
abban kotorászni. Először kiszedte az iróeszközöket, az ábéczés könyvet,
az irkákat – mert a katonaságnál tanult meg írni, olvasni – s ezután
legalulról, a láda fenekéről előkereste a bukszát.
A buksza egy bőrből való valami, aminek igen nagy hasonlatossága van a
pénzes erszényhez, sőt valósággal az is, de hát sokkal szebb, ha azt
bukszának hívja az ember. Abból aztán kiszórta maga elé a pénzt. Volt
abban mindenféle fajta magyar pénz, szerb dénár, piaszter, török para,
grosa, mecsedje, sőt megtarkállott a sok ezüst között egy-egy kis
Napoleon is.
Azután összeolvasta, hogy mennyi. A barák halovány világú lámpája
mellett, mikor a többi aludt, odarakta maga mellé a pokróczra,
összeválogatva mind nagyság szerint s aztán örült neki nagyon. De nem
kell úgy venni a dolgot, mintha ő fukar lett volna, mintha örömöt
szerzett volna az a pénz azért, mert hogy együtt van – szörnyű
békességben a sok nemzetiségű. Mert bizon ha együtt voltak fölösen, jó
káplár Papp beváltotta a postaőrmesternél papirra, vett egy utalványt,
kirakta a nagy fenyőfa-asztalra az irókészletet és megírta lassan,
külön-külön kezdve minden betűbe: Papp Mihálynének Szegeden,
Magyarországon.
Ez a Papp Mihályné nem volt neki se anyja, se nénje, de még huga sem,
csak csupán a balkézről való felesége volt neki ez a Papp Mihályné.
Ennek küldte el a pénzét, ennek takarékoskodott, ennek a kedvéért nem
tartott altiszt létére puczmájsztert, hanem maga tisztogatta a
fegyverzetét, télvíz idején hóhegyeken, soha be nem fagyó patakokon át
való marsolások után összefagyott, jégkérges csizmáit, ruházatát: ami
már az elképzelhető legnagyobb zsugoriskodás katonáéknál. Ezt szerette
véghetetlen nagyon, hogy majd beleőrült, ennek a két kis szöszke gyereke
után vágyott, hogy majd beleszakadt a szíve, hogy akár otthon aludtunk a
táborban, akár odakint ténferegtünk a pokol tornáczán a hegyek közt,
mihelyest elszunnyadt, azokkal volt tele az esze, a lelke, azoknak
beszélte, »eredj anyádhoz Pistikám«… »te meg Miska huzd föl a kis
csizmádat… menjetek a tanitó úr elébe, mert majd elkéstek«… hogy
fölsóhajtott rá a »vendég«, aki épen akkor nem aludt: otthon van a
Mihály már megint…
Azonközben pedig vidám és jókedvű volt mindíg Káplár Papp, úgy látszott,
hogy a játékkal, a tréfával veri el a lelke kínját. Senki se tudott ugy
dólézni, senki se tudta hólaptával úgy kiütni a másik fejéből a sapkát,
senki sem tudott a szép síma kavicsokkal úgy szűrni a Lim habos vizén,
vagy áthajigálni velük a tulsó partra. Ha a többi a városba akart menni,
mindíg lebeszélte őket, mindíg tudott valami játékot. Mert senki sem
tudta azokat úgy rendezni, a csajkatetőst, az újhúsost, a favágást, a
csuzdát s egyéb ilyen kaliberű bakajátékot, amiken annyit lehet nevetni,
hogy az valóságos gyönyörűség.
Egyszer aztán – tavaszszal, épen tele volt vadrózsával a hegy s a
baraczkvirág illatát hordta a völgyben a szél – úgy fordult a dolog,
hogy káplár Papp szótalanra vált és el-eltünt a táborból. Akik a
városból jöttek, azt mondták, hogy nem volt velük, akik a folyóparton
játszottak, nem látták s akik az útszéli kávéházakban csatangoltak,
megesküdtek a kopfpolszterre, hogy arra nem járt.
Ha késő este hazajött, a ruhája tele volt bozóttal, mint mikor valaki
hegyről való jövet a legrövidebb úton gurul lefelé, szomorú volt, a
bajusza búsan lógott, megvetette az ágyát és anélkül, hogy valakinek egy
szót szólt volna, belefeküdt. Egy félóra mulva már otthon volt
anyjukánál, beszélt Pistikával és azt mondta a Miskának: te szöszke, no
most mindjárt adok egy baraczkot a fejedre.
Később aztán mindjobban el-eltünedezett. Utoljára már csak akkor volt
otthon, ha éppen napos volt. Ilyenkor a vállára vette a fegyvert,
kiczipelte a szobából az asztalt, a padot és irkált haza négyoldalas
leveleket nagy, öreg betükkel.
Mi nagyon elbusultunk azon, mert olyan jól esett az addig, hogy mégis
van egy, akinek jókedve van s csak akkor sóhajtoz haza Magyarországra,
ha alszik. Mert bizon ezentúl örökké bús és szótalan maradt káplár Papp
Mihály s ha valakire ránézett szomorú kék szemeivel, annak elment a
kedve azt kérdezni tőle, hogy mi baja.
Utóbb már egész megszoktuk, hogy mihelyt vége a dolognak, parancskiadás
meg volt, eltünjön a táborból káplár Papp. Ha kérdeztük is később néha,
hogy hol jár, elütötte az egészet, azt mondta, hogy a városban volt,
csak a többiek nem látták, vagy az istállókban, vagy itt vagy amott.
Derék nyár volt már, valami nagy ünnep, talán éppen Szent István király
napja délutánján, mikor vagy hatan megindultunk, hogy fölmegyünk a
fanálehoz. Olyan vészfáklya forma készség volt ez a fanále, hosszú
faragott fenyőtörzs egy magas hegy tetején, a vége megrakva gyantával és
puskaporral arra való nézve, hogy ha a zászlóaljat megtámadnák, hírt
lehessen adni a többi csapatoknak. – Igazság szerint nem is a fanále
kedvéért mentünk föl, mert azt láttuk eleget muszájból is, hanem mert
egy igen szép bosnyák asszony pásztorkodott ott fönt, az egyetlen szép
bosnyák asszony, akit valaha láttam. Meg is találtuk a menyecskét, amint
a teheneit legeltette s megtaláltunk egy fenyőtörzsön egy altiszti
bajonétot. Hohó! hisz ez a Papp Mihályé!
Úgy tetszett, mintha most megfejtettük volna egyszerre a rejtélyt.
Idejár káplár Papp legyeskedni az asszony körül. Oh vén gonosztévő!
Pedig nem úgy volt. Mert ahogy beljebb mentünk volna a guliba felé,
csengő gyerekkaczaj hallatszott a fák közül, utána meg nagy brummogások.
Két kis szöszke bosnyák gyerek szaladgált ott nevetve a füvön, szaladva
az ellenség elől. Az ellenség a jóravaló Papp Mihály volt, aki
négykézláb állott, brummogot és szörnyű nagy bakugrásokkal ijesztgette
az apróságokat. Azok meg futkostak előle s mintha ezüst csengetyükkel
harangoztak volna, kaczagásukkal majd fölverve a hegytetőt. Káplár Papp,
a hogy minket meglátott, elpirult, restelkedett, aztán ugy
térdenálltából, mentegetődzve, rekedten szólt:
– Akár az enyémek… Ez a Pistika, ez a kisebb – amaz meg a Miska…
S rájuk kiáltott:
– Gyertek idébb!
Az apró bosnyákok a hátára másztak és rángatták a fülét.
Harangszó.
Még tavaszszal volt az idő, baraczkvirággal terhes volt a hegyoldal s a
vén Rajnovics-szikla tetején rügyet kapott az a néhány árva
boróka-bozót, ami a szakadékok szélhordta földjében megállapodott. Már
akkor kezdte beszélni a vendég szörnyű örömmel, hogy hazamegyünk
gyerekek.
Persze nem hitte senki. Ámbátor nagy gaudiumok közt tárgyalódott a
dolog. Hogy ki mit csinálna, ha hazaérnénk, kit ki várna az állomáson,
akár napos idő van, akár havas eső esik. Sóhajok fakadtak föl az ilyen
beszédre a szívekből, sóhajok, amik majd kiverték a barák tetejét.
Szinte elkeserült bele a sok idegenbe csapott szegedi gyerek, hogy uram
isten, miről is való az ilyen beszéd. S a sok érzelmességnek nem is
támadt addig vége, míg bele nem szólt goromba szóval valamelyik sarokból
a szobakomendáns, hogy »tarcsák kentök kapiczányon a nyelvüket és _né
szakajcsák az embör szívit_ haszontalan szóbeszéddel, mer mögvágom
kentöket puskatussal, hogy arrul kántálnak kentök«.
A tekintélyes férfiú, ahogy belebeszélt a szomorú sóhajokba, búsan
hallgatott el a vendég. Némelyik morogva _zúgott_, pedig hát igaza volt
annak a káplárnak: mit évődik lehetetlenséggel az ember. Nem megyünk mi
haza soha innen.
De haza jöttünk pedig. Ősz elején hozta ki a katonaposta a nevezetes
írást, hogy hazamegy a zászlóalj. Ha jól tudom, én vittem ki a bataillon
irodájából a hírt első a táborba, rengeteg lármát, örömet, csordultig
való szívörömet keltve. Halálos ellenségével is összeölelkezett akkor
nap nagy túlvigasságában mind, aki csak ott volt. Ma is emlékszek a
nagyitalú szatymazi Ördög gyerekről az első czugban, aki akkora ember
volt, hogy két kisebbfajta legény bizvást kitelt volna belőle, hogy
micsoda örömmel jött haza az albán kantinostól, hogy verte szét az
ágyakat, asztalt, leütve a darabjaival a tetéjről az egyetlen lámpást.
Minek az – mondta a nagy Ördög és szelid örömmel vágta a kályhához az
apró tambour Emerich Asztalost, aki ezidőszerint városi dobos
Vásárhelyen – ugy se kell már.
Hát valósággal eljöttünk. Furcsa és különös dolog volt az nagyon. A
kifejezéseiben kurta bakanyelv azt mondja az ilyenre: masina állapot.
Mert sírt ott is nehány bosnyák lány és a háremek rácsos fala mögül is
hallatszott ki olykor valami rívásféle. (Melyik kutyát verik mán mögint
– mormogta haptákban a nagy Ördög, csekély fültüvön vágást érdemelve ki
vele Maksa káplártól.)
Elindultunk. A mi alezredesünk, az öreg Konja, akit úgy szeretett
mindenki, mint a saját tulajdon édes anyját, azt mondta rövid szóbeszéd
gyanánt: »hazamegyünk, ne legyen maródi egy se«.
Nagy szó. Mivelhogy Serajevóig, ahol már a vasut jár, még nyolcz napi
gyalog mars… Megrázta a bornyút a vállán a baka, megmarkolta a fegyvere
szijját és azt mormogta, hogy bizon nem leszünk maródik, ha Konjának nem
tetszik.
Mentünk. Három nap csavarogtunk már a hegyek közt, apró kafánákban
szedvén magunkba komoly garasokért a fekete italt. De mivelhogy kései
ősz volt már s olyankor nagy eső jár odalent a völgyekben s havasok a
tetők, véres nyomot hagyott nem egy ember bakancsa a fehér hóban.
Óráról-órára romlott a kedv, nem danolt, de még csak nem is beszélt a
baka. Csöndben marsolt, rendről, sorról szó sem volt már, mikor a
megszállott területről beértünk a herczegócz határra. Boljanics még
török föld, Csajnicza az első k. k. állomás. Köztük a határállomás, ahol
török és magyar fináncz szedi a vámot: a várforma Metálka.
Onnan ereszkedett le a vendég. Mert a jó Metálka ezer nehány száz
méterre van a tenger színe fölött, magas hely, ahol köpönyegben áll
nyáron is az őr. Zsibbadt volt a dereka minden embernek a száz darab
_élestől_, húzta a fegyver a vállat és sziszszenve lépett egyet-egyet az
úttalan bozótban a lábfájós ember. Nyomott hangulat volt ez. A vendég
elkeserült.
Mit hajszolják az embert? Hát kutya az ember? Nyomorék gyanánt akarják a
szerető, rívó édes anyja elé odaállítani a szegedi magyar állomáson.
Legelsőbb a nagy Ördög kezdett káromkodni. A menyországbeli legfőbb
rájxkrixkrax miniszteren kezdte, áttért Jézusra s futólag méltatván az
apostolokat, a szentekről nyilatkozott.
Viharos öröm. Sorról-sorra haladt az elkeserültség, a szenvedő ember
szólalt meg az elnyütt, kiállott katonában s támadt olyan istenkáromlás,
hogy bajos lett volna párját találni széles e hazában.
Ekkor hangzott fel a völgyből, libegve, rengve a fenyvesek fölött a
csajnicséai harang szava. Az első harangszó, amelyet tizenhárom hónap
óta hallottunk, imbolyogva szállt fölébünk és betölté a sívár,
szenvedéstől durva lelkeket olyan erővel, hogy megremegett bele az
ember.
A zászlóalj hallgatott. Csönd volt. Csak a lépések ütemes zaja, a
fegyver csörgése s a harang tiszta üde hangja hallatszott. Esti hét óra
tájban volt az idő, csillagok álltak ki az égre s reszkettek a fenyvesek
erős illatában… A hosszú Ördög kezdte legelsőbb:
– Üdvözlégy Mária… Malaszttal vagy teljes…
A zászlóalj lassan mormogta utána:
– … Úr vagyon teveled… Te vagy áldott az asszonyok között…
Ruszand.
Azért, mert éppen hogy Ruszandnak hívták, nem regényhős s még monda
sincs róla. Egyszerűen csak egy oláh katona, az egyetlen oláh fiú a
zászlóaljban, egy hosszú barna legény, aki bús szemeivel úgy nézett
körül a mi kis magyar világunkban, mintha szárazra vetett hal volna.
Mert Ruszandon, hogy hogy nem, megesett az a sor, hogy belökték a tiszta
magyarok közé, ahol senki sem értette meg a szavát. Mert ő nem tudott
máskép, csak ahogy az anyja megtanította s eddig mindíg abban a
meggyőződésben volt, hogy jól van az úgy, ahogy van.
Mióta megszületett, mindíg ott lakott Budurászán, a falu határán túl nem
ment (örüljön az ember, ha otthon lehet) soha és hát már most minek
tudjon valaki még más nyelvet, mikor Budurászán mindenek csak románul
értenek. A tyúkok az udvarban, a Ruszánd-familia két mélabús ökre, a kis
lovak, a kecske, sőt valósággal a gólya fönt a tetején, mind csak ebben
a román világban él és sohasem kívánkoztak más szóra. A kutyának is
oláhul mondják: kifelé a pitvarból és oláhul danolnak esténkint, ha a
hold feljön a Valea Drakuluj mögül, a házak előtt bús danákat a lányok
körbe fogódzva, lejtve a holdfényben ünnepélyesen… oh, oh, hogy még a
lányokat is ott kellett hagyni.
Ruszand megcsókolta az apját, az anyját, mielőtt utoljára kijött volna a
házból. Az anyóka sírt, nagy öreg könyek gurultak ide-oda a ránczos
arczon, míg lebirtak esni; az öreg Ruszand megszorongatta a kezét s bár
nem sírt, de egy kis itallal tartogatta magában a lelkierőt. Azután el
kellett búcsúznia a két ökörtől, ettől a két komoly járású, nehéz
állattól, a melyek olyan szomorúan tudnak nagy, fényes szemeikkel az
emberre nézni… különösen ilyen pillanatban.
Azután ismeretlen vidékeken vitte Ruszandot a vasút, de a fiú nem nézett
ki az ablakon, szomorú volt: nem kellett neki az étel…
És miután hogy Ruszandot ide belökték mi közénk, az a hatalmas úr, aki
Bécsben egy darab papirosról igazgatja az egész armádiát, belökte az
egész zászlóaljat a novibazári szandzsákba, a szolgálat érdekében.
Azután a katonák elkezdtek készülődni, kiki elbúcsúzott attól, akije
volt, mert már most mi elmegyünk, aztán mit tudom én, mikor jövünk
vissza. Ruszand nem értette a dolgok ezen fölfordult állapotát. Mi lesz
már most?
Az lett, hogy nem volt még négy napos katona Ruszand, hogy megint vitte
már a vasút, mindíg messzebb Rudurászától, le a turkok közé. Mikor aztán
elfogyott a vasút, akkor gyalogolni kellett. Nehéz volt a bornyú, meg a
fegyver, mert sokat kellett menni s a hegyek magasak, oh sokkal
magasabbak, mint Budurászán vannak.
A harmadik nap fölbukott Ruszand az úton, bornyú, fegyver legurult
kétoldalt a hegyoldalban s ő maga a középen gurult. Nagyon megütötte
magát a fiú, úgy vitték a többi után kocsin. Így tartotta meg Ruszand
ünnepélyes bevonulását a többi háta mögött az állomásokra s mikor leért
a végállomásra a csapat, a szegény Ruszand már végtelen rossz bőrben
volt.
Miután azonban szólni nem tudott, ki kellett mennie a többivel a
gyakorlatra. Ott forgott előre, hátra, és csinált a fegyverrel
mindenféle fogásokat, amiknek semmi értelme nem volt ugyan, de amiket
abban az időben minden katonának tudni kellett.
Másnap látta Ruszand, hogy egy katona, aki beteg volt, azt jelentette a
káplárnak, hogy »maródi«.
Ruszand is odaállott a hatalmas úr elébe, aki nevetett a dolgon és azt
mondta, hogy nem igaz. Szimulál az oláh. Hátba vágta és odalökte a
többihez, hadd menjen csak gyakorlatra az akasztófáravaló.
És mikor a barák előtt összeállott az ujonczcsapat, mikor hapták lett
vezényelve, és feszesen álltak a sorban a legények, Ruszand, egyenesen,
mint haptákban illik, mint egy fenyőrúd, úgy dült ki a sorból.
Fölszedték és vitték az orvos elébe. Az orvos és a betegház messze volt,
túl a vizen és Ruszandot két ember vezette oda. Ruszand támolyogva ment
velük és sóhajokon kívül egyéb hangot nem hallatott. Mert úgy kell venni
a dolgot, hogy ez a séta Ruszand haldoklása volt s a sóhajok az ő utolsó
sóhajai.
Ezek a sóhajok hazaszálltak Budurászára, a kis faluba, a fatemplom s a
tengeriszártetős házak közé, az öreg Ruszandékhoz, a két komoly ökörhöz
s a lányokhoz, akik ott vannak s akik oly szépek és oly jók, hogy az
valóságos gyönyörűség.
Mikor a hídra értek, amely alatt a vad hegyi folyó habjai lármázva
kergetik egymást, elvágódott az oláh legény s ott maradt mozdulatlanul.
A másik kettő várta.
– No kelj hát föl.
Nem kelt föl, mert bizony az már lehetetlenség volt szegénynek. S ott a
híd durva fáin elpusztult, meghalt Ruszand, a zászlóalj egyetlen oláh
legénye, anélkül, hogy elmondhatta volna valakinek, hogy hol fáj, mit
érez és mit izen haza. Csöndben elpusztult a legény s csontjai ott
vannak a veressziklás kis temetőben a hegyoldalban. Az öreg Ruszandék,
akik bizonyára még rövidebb eszüek, mint a fiuk, talán még most is
várják haza a legényt és számítják a napokat, amikor jönnie kell.
Ködben.
Hátrahajolt és nézett ki – az utczára a zöldes ablaküvegen keresztül.
Egy ódon, ostoba utcza volt az, ahol senki se jár. Csak a kofák, a
kiknek erre rövidebb az út, lakatos inasok, meg az öreg fiskális a
szomszédból, a ki itt köhög az ablak alatt minden nap.
Egyhangú és unalmas volt az utcza, az ő ódon házaival, a veres, porhanyó
téglákkal a falakban és a leomlott vakolattal, ami salétromosan hullott
a téglaútra. Egyhangú és unalmas volt ez az utcza: a tulsó oldalon, a
katonakórház mellett a nagy csalánbozóttal, amely alól holdas estéken
apró fekete békák másztak ki a kocsiútra.
Oh, itten soha semmi… Délutánokon, mikor néptelen, emberhangtalan volt
ez a darab út, a közeli nagy utczákból elhallatszott a nagy város élénk,
lüktető zaja. Nyáron a napsugaras levegőn át hosszasan, álmosítóan
verődött idáig a forgalom lármája, kocsik robogása, a vonatok éles
füttye. Katonák, zászlóaljak vonultak el amott, hallatszott a bakancsok
taktikus robaja, a hogy a kövezethez ütődtek, a recsegő trombitaszó
itten visszhangzott és eldübörgött idáig a dobszó.
Hanem itt mindebből nem volt meg más, csak az idehangzó lárma, a
zsibbasztó, összekevergőzött zaj. Egyéb semmi. Az öreg fiskális három
órakor elköhögött az ablak alatt – jól birta magát az öreg: mindennap
tiszta, hófehér gallérhoz dörzsölődött deres szakálla – és hat óra után
hazaköhögött megint. Hat óra után mindíg volt hát egy darabka élet. Mert
ebben a kihalt utczában, amely olyan volt, mintha valahol egy faluban
volna a hegyek közt, már hat óra előtt bezárták a házak kapuit. Nem
lehet tudni, hogy ki jár kint éjjel.
Tehát az öreg fiskális mindíg ráütött ötöt a kapura a bottal. A kapun
volt egy oroszlánfej, egy szép réz-oroszlánfej is és annak a fogai közé
valaha oda volt akasztva egy kalapács. Hanem az idő múlik, a rézoroszlán
vesztett fiatalságának üde erejéből s egy szép napon, mikor a bádogos
inasa feszegette a szájából a kalapács lánczát, szó nélkül engedett. A
kalapács aztán elment a bádogos inassal és sohase jött többet vissza.
Ilyenek a kalapácsok és a bádogosok inasai.
Az öreg fiskális meglehetősen gyönge ember volt. Az öt botütés nem
hallatszott elég erősen és az ő szakácsnéja, asszonyságja, mindene, aki
főz neki, aki ráadja a ruháit, kihajtja szépen a mellény szélére az
öreges inggallért és aki bele fogja fektetni a koporsóba és nevetni fog
az ostoba öregen, aki nem tudta magával vinni a pénzét, a váltókat, a
tajtékpipákat és a sok ezüstöt, ez az asszony, aki majd ekkor nevetni
fog a vén fiskális fölött, igen nagyot hall és éppen nem siet kinyitni
az ajtót.
Az öreg fiskális újra üt a bottal és fölkiált rekedtes hangon az
ablakba:
– Nyissa már… Náncsi!
És mikor már egy ideig verte az ajtót, kiabált és köhögött fájón,
mellbőlszakadóan a szegény vén ember, akkor lejött a Náncsi a lépcsőkön
s a kulcs nagyot csikordult a závárban és akkor bevonult az öreg. Még
hallatszott, amint a süket Náncsi, ez a száraz, hosszú asszony, elébe
kiabálta:
– Jó estét, jó estét a tekintetes úrnak.
A tekintetes úr, akinek jó estét kivántak, megállt a boltozatos kapu
alatt és köhögött. Az ilyen ives kapuboltok alól erősödve száll kifelé a
hang. Idegesen rázkódott össze itt a zöldes ablaküvegek mögött a leány.
– Ez a köhögés! Senki… senki ezen az utczán.
Hanem ez csak nyáron volt így. Télen hat órakor már sötét van, ostoba,
nehéz sötétség és az egész utczában az az egyetlen lámpás, ami a
katonakórház hátulsó kapuja fölött csüng lánczon. Ósdi állapot az, a
szél ingatja, a láncz nyikorog és mikor oldalt csapódik a lámpás,
telerakódik az üvegje hópihékkel. Sötét, emberhangtalan éjjel van itten
hat órakor télen.
Mikor ilyenkor lámpással, kis kézi lámpással jön hazafelé az öreg ember,
még tovább kopog és dörömböl. A süket Náncsi most nem jön le hamarosan
kinyitni a kaput. Föltaszít egy ablaktáblát és fázós, ijedt hangon szól
le a homályos alakra.
– Ki az… ki az ott lent?
– Én, én vagyok Náncsi. Csak siessen, mert az ördögbe, az ember már nem
mai gyerek.
És nagy posztóczipőiben toporog, tapossa a havat a nem mai gyerek. De
Náncsi még nincs ezzel megelégedve. A tekintetes úr hangját könnyen
lehet utánozni. Igen sokszor olvasni az ujságokban ilyes történeteket és
a tekintetes úr sokat tud beszélni arról a Mosonyi-féle gyilkosságról,
ami egyszer Pesten történt, régen. Nem lehet csudálkozni, ha a Náncsi
kétkedik. Csontos kezével átfogja a torkán a meleg télikendőt és
lesuttog megint.
– A jelszót…
– Hat meg egy tizenhét – kiált vissza a kinrekedt várúr.
Így aztán bejut a házba az öreg. És odabent a meleg szobában, mikor a
Náncsi beleülteti a puha karosszékbe, a térdét leteríti bundával és a
széket odatolja a kandalló elé, akkor meg van elégedve ezzel az
eljárással a vén ember. Hanem odakint, a kapu előtt, mikor a szél az
arczába, deres, ritka szakálla közé vágja a havat, egészen más
szempontból vevődik a dolog.
Csakhogy az odakint van. A Náncsi pedig a belső szempontok hatása alatt
áll. És így minden este lehet hallani a suttogó, titokzatos kérdést,
amire ordítva felel az összefázott vén ember, hogy utat találjon hangja
erejével a süket fülekhez.
És ez itt az élet, más semmi. Azonfölül aztán reggeltől estig ráhajolni
a gépre. Berregő, titokzatos szavával sokat tud beszélni a varrógép egy
fiatal lánynak, aki ott rontja a termetét mellette, rontja a szemeit, a
lábát és rontja az ifjúságnak azt a merengő édes álmodozását, ami
megterem mindenütt.
Oh, az a varrógép. Utálta.
Undorral ült le mellé és gyülölettel nézett végig rajta. Szinte
visszaborzadt, ha rágondolt, hogy így megy ez nap-nap után, ott a
homályos ablak előtt, a varrnivaló kötőkkel, szoknyákkal. Így megy ez,
így fog menni örökké, itt, ezen az utczán.
Hátravetette magát a székében, lábait, formás, szép kis lábait
elnyujtotta a gép alatt és nézett kifelé. Téli délután volt, a téli
délutánok minden sajátságaival. Odafönt az égen nehéz, hóterhes föllegek
húzódtak ide-oda, olykor dara hullott és a szél rázta a tulsó oldalon a
lámpát és az elszáradt csalánbozótot.
Úgy végigvágódott olykor egy szélroham az utczán, hullámos nyomot hagyva
a hóban. Végig kergette a sarkon eldobott levélborítékot és nem engedte,
hogy egyenesen hulljon a dara. És néha úgy nekifeküdt az épület falának,
az ablakok megzörrentek és hallani lehetett, hogy hull lefelé odakint a
vakolat.
A téli délutánok sajátos, ólmos szomorúsága lepte meg a leányt. Ott az
ablaknál nézett kifelé, föl a szürkeségbe, a kórház kerítésére, a »K. K.
Militär-Spital« betükre, amiket becsapott hóval a szél.
Szeretett volna kifeküdni a hóra. Valami vastag hólepelbe belebújni
mélyen: ott jó meleg lehet. Azután elaludni szépen. És hát
elgondolkozott azon, hogy furcsa ez így.
Így.
Hogy?
Hát így, ezzel a rossz ablakkal, ezzel az utczával, a géppel, a
kötőkkel, amiket meg kell varrni. Csak erre való volna ez a két fekete
szem, az ő szemei? Hányan dícsérték, hogy néznek utána irígykedve a
lányok az udvaron és hallotta, többször hallotta már, hogy a jóravaló
Salamon, akinek uraságoktól levetett férfiruha-szalonja van itt egy
hátulsó szobában, mint mormogott. Hogy suttogott, mikor menni látta:
– Czczcz… ez a Katalin…
Ez nem élet. Azt akarta, hogy szeressék, hogy szeresse akárki. De nem.
Nem akárki, mert hiszen »akárki« most is van, a derék Mihály mester
személyében. Hanem valaki. Kívánta az ölelést, a csókot, a szerelmet,
amelyről annyit olvasott már. Mert van napfényes és üde szerelem a
lovagregényekben is. Egy férfit, egy valódi férfit akart, kívánt, akit
szeressen.
Megremegett és köny, nehéz és fájdalmas köny szökött a szemébe. Az
eszébe jutott, úgy véletlenül: hogy hátha nem… hátha sohasem fog
szeretni. És ebben a perczben kétszeresen támadt föl benne a vágy egy
tiszta férfiarcz után, aki kaczagva csókolja, aki két erős karjával
öleli, heves szerelmével szereti szíveszakadtig.
– Azt az öt kötőt, Katalin… kérlek… Még eljönnek ma érte. De ne rontsd a
szemedet, édes.
A félhomályos szoba sarkából, a pléhkályha oldala mellől jött elő
kérőleg ez a gyenge női hang. Fázósan terjesztgette ránczos barna kezeit
a kályha teteje fölé a sápadt, beesett arczú öreg asszony.
– Igen, mama.
És amint gömbölyű, húsos vállaival hirtelen ellökte magát a szék
karfájától, szinte úgy kivágódott a köny a szeméből. Azután lehajolt,
lábát beledugta a hajtóvas szíjjai közé és idegesen rántotta meg a
kereket.