A hideg, nedves köd, amely éjjelenkint leereszkedik az ormokról a
völgybe, már oszlani kezdett, lassan szállongott vissza a magasba. Fehér
tömegei úgy vonultak föl a dombok oldalán, mint egy legelésző birkanyáj.
Pirkadni kezdett s hirtelen bevágott a fényes hajnal Trojica felől,
fényes sugárküllők szállottak az égre, a nap, amely az este a havasok
közt áldozott, követeit küldé bennük Szerbország felől. Az első
világossággal robog végig az úton a tábori kocsiposta, piros, feszes
szekerész katonáival. Öt óra. Az őrség legénysége fegyverbe áll, a dob,
megereszkedve az éjjeli ködben, tompa pörgéssel hirdeti a reggelt.
Mielőtt a napos betekintett volna abba a sátorba, ahol Omar aludt, a fiú
a dob szavára fölemelte a fejét. Álmosan nézett szét, megdörzsölte a
szemeit s nagyot kiáltott:
– Auf!
A legények fölugráltak s bámulva néztek a fiúra. A gyerek nevetett s
bizonyos önhitség ült az arczára, hogy lám, ő ezt is tudja.
– Nézzétek csak ezt a kölyköt – mondta Balogi János – egy lányos arczú
fiatal gyerek, aki önkényt állott be s rövidség okáért általánosan csak
Juliskának hivatott. – Hogy komandíroz.
Omaron meglátszott, hogy nem először van katonák között. Néhány kulacsot
összeszedve, a kútra szaladt vízért. Megmosdott a sátor előtt, dideregve
a reggeli hűvösben. Azután teljes bátorsággal keresett elő egy
törülközőt. Ahogy a rövid toilettel készen volt, seperni kezdett s
szárazra törülte a fegyverek nedves csővét, hogy rozsdát ne kapjanak. A
katonák viszonzásul adtak neki a fekete kávéjukból s kenyeret vágtak
hozzá. Omar, ahogy a reggelit elvégezték, segített elmosni a
bádogedényeket, tett-vett, szaladgált s közbe fütyörészett.
Az események abban az időben igen gyorsan torlódtak egymásra s a nagyobb
dolgok mellett fel sem tünt az, hogy mint került ide ez a fiú. Úgy
vették, mintha ez vele járna azzal, hogy itt tábort ütöttek s Omar
szükséges hozzátartozandósága ennek.
Mikor egy órával később összeállottak a csapatok, Omar segített a
fölszerelkedésben. Azután a sátor ajtófüggönyét behúzva, onnan leste az
indulást. Azután rendezkedni kezdett. Vizet hordott, a sátrak alját
föllocsolta, az árnyékos oldalon fölhúzta a foltos, sok vihart kiállott
vászonszövetet. A szakácsoknak segített fát vágni s amit egyszer
magyarul meghallott, többé nem felejtette el.
Különben a nyelvtudománya már is nagy volt. Beszélt törökül, albánul,
szerbül és törte a németet. Az anyja albán volt, az apja, ha a beszédje
után el lehet menni, valami déli származású macedon-gazember, kereskedő
volt, aki az albán földön, s a novibazári szandsákban járt-kelt s
tengerparti dolgok eladásával foglalkozott. Egyszer aztán, valamelyik
ódon kis városában e középkori fészeknek, megugrott tőlük az apa. Az
asszony magára maradva, keservesen élt ezen a kopár földön a fiával.
Nehéz itt dolgozni, mert nincs mit. Ami kis használható föld van a Lim
mentén, azt megmunkálja maga a tulajdonos. Abban az időben nyomult be a
szandsákba az osztrák-magyar haderő, az 1883-ik évben. A katonákra
mosott, ami kemény munka.
A szappan ismeretlen fogalom itt. A mosás abból áll, hogy vízbe teszik a
ruhát és verik sulyokkal, míg félig-meddig megtisztul. A katona humor
bükkfaszappan nevezet alatt ismeri ezt a mosást. Kegyetlen dolog. Nyáron
csak megjárja, de télen beleállani a Lim jeges vizébe, olyan
foglalkozás, ami megöli a rézkígyót. S ha már ezt megöli, nagyon
természetes, hogy megölte az asszonyt is. Megfázott, meghalt, eltemették
a nélkül, hogy tudták volna a nevét.
Az egyedül maradt Omar gyereket a Ferencz József-ezred vette magához.
Brünni jólelkű morva gyerekek, akik akkortájban a szerb határszélen
Priboj alatt táboroztak. Azoknál volt egy darabig. Valami gyakorlat
alkalmával átkerült Plevljére, ahol sokáig hányodott-vetődött. Egy ideig
a tábori csendőrök tartották, onnan a huszárokhoz ment át. Legutoljára a
vártüzéreknél volt. Azok szerették nagyon.
Egyenruhát varrtak neki, egy-egy csillagot a gallérjára, a hegyi tüzérek
adtak hozzá szép piros zsinórt, bojtosat, amit a vállain átvetve büszkén
viselt Omar. »Herr Vormeister« volt itt a neve s ha valaki utána
kiáltott, katonás tisztelgéssel várta a további parancsokat a gyerek. De
innen megszökött. Kevés dolguk volt a tüzéreknek, egy rengeteg nagy
ágyút őríztek csupán, amely tátongó torkával Taslidza piaczára nézett.
Unalomból azután írni tanították a fiút. Omar a hegyes német betüktől
megijedt. Egy szép napon levetette az egyenruhát, előkereste a régi
rongyát, felöltötte, volt annyi becsület benne, hogy mind ott hagyta,
ami nem az övé. Aminthogy nem is hozott mást a sátorok közé, csak ami
rajta volt.
Így került a fiú a zászlóaljhoz. Nem telt bele pár nap, ismerte
mindenki. Egy nap ez, másnap az adott neki ételt, ma itt aludt, holnap a
másik sátorban, a sarzsikat tiszteletteljesen urazta meg s küldözgették
előre-hátra. A katonák érezték az idegenben, hogy jó, ha van valaki,
akivel foglalkozzanak. Egy rossz zubbonyból újat varrtak neki s mikor
egy üvegcserépben elvágta a lábát, topánkát vásároltak a számára.
Napról-napra jobban megszerették s aki a városba ment, a bazárból
édességet hozott ki Omarnak. Jó, becsületes fiú, akiből derék katona
válik valaha. Pénzfizetéskor rábízták a legények aranyukat, hogy vigye
be váltani a városba. Mindíg nagyobb ázsióval birta elváltani, mint más.
S ilyenkor alkonyattájt, mikor a sátrak előtt hevertek a katonák,
sapkájában nehány krajczárt csörgetve végig ment a soron egy-egy legény.
– Egy krajczárt minden ember!
– Minek?
– Elszakadt a kölyöknek egy inge.
Ritkán hivták Omarnak, legtöbbször kölyök vagy csikó volt a neve. Vettek
neki ami kellett, a szegény közember, akinek a fogához kellett verni
minden krajczárt, hogy vacsorára teljen a zsoldból, nem sajnálta azt a
nehány »vasat«, amibe Omar eltartása fejenkint került.
A gyerek ezért apró szolgálatokat teljesített. Hozott bort, szivart,
ételt, már amiért küldték. Akárhol kiáltoztak utána, mindíg kéznél volt.
Ügyeskedett.
Valami ügyetlen ember volt a sorompőr egy vasárnap reggel a tábor előtt,
amelyben ilyenkor lármás víg élet uralkodott. Dal, játék, szitok, kaczaj
összekeveredve. A legény, aki őrt állott, befelé nézett a kergetőző,
birkózó társakra, hogy valamivel elölje az őrtállás unalmát.
Omar a gyepen ült s valami derékszíjat fényesített. Hirtelen fölnéz s
odakiált az őrnek:
– Post! Gewehr heraus!
– Ne lármázz!
– De Omar mondom: gewehr heraus.
S az országútra mutatott.
A legénynek épen csak annyi ideje volt, hogy fegyver alá hívhassa a
vártát.
A sátrak előtt fényes kíséretével vágtatott el Szulejman Akkib pasa,
taslidzai kormányzó.