Óvatosan, hogy senki se lássa, kapartam be magam előtt a tűzbe a drága
galacsinokat. A sülő krumpli illata átvert a nedves, ködteli levegőn, s
körülfogta az alvó embereket. Fölébredtek.
– Kinek van burgonyája?
– Egy volt – feleltem elütőleg – de már megettem.
Valaki ott mellettem, ahogy feküdt a sárban, megrugott félaltában, hogy
ez nem igazi barátság. Nem mertem visszarugni. Féltem, hogy fölébred s
elveszi a burgonyám felét. Azt hiszem, minden ember önző, aki él, de még
az életunt is csak azért szalad a halálnak neki, mert azt hiszi, jobb
lesz úgy. De ilyen tökélyre kifejlődött egoizmust még nem láttam. Az
emberek dugták egymás elől, amijök volt s a köpenyeget a fejökre húzva
haraptak a kenyérbe, hogy a másik ne lássa. Én szintazonképen a
burgonyákkal. Azután boldogan aludtam el a sáros földön.
Csak másnap reggel értünk be Fancsika alá, ahol az ezred táborozott. A
legszélül az én századom. Az első legényt megszólítom.
– Te, adj egy darab kenyeret.
– Hüm – felelte, szalmakupaczokat hajigálva a tűzre – az ezredes úr is
kért már, de nem adtunk.
– Hát miért?
– Mert nincsen.
Mintegy kétezer ember volt egy rakáson egy falat kenyér nélkül. A
faluból már mindent kiettek: a falu vagy tizenöt szalmafedelű viskó egy
csomóban. Az éhség beszélt a szemekből, az emberek reszkettek a
hegyvidéki hideg reggelen, de senki sem panaszolta, hogy fázik. Csak
azt, hogy éhes.
Hát amint bódorognék egyik századtól a másikig egy darab kenyér után,
meglátom a falu szélén az infanterist Andreász Törököt, nagy darab málé
a kezében. Nini. Csodák történtek.
– Hol vetted?
– A faluban.
– Hiszen azt mondják, nincs már ott semmi.
– Nincs hát, – szólt vigyorogva a fiú – de én kihúztam az oláhra a
bajonétot…
– No, hiszen ha csak az kell… A legelső házba azzal a szóval rohantam
be:
– Dáj malaj. Itt a pénz érte.
– Nujeszte – mondta a római.
– No hát ha nujeszte, akkor leváglak.
Csak félig húztam még ki a kardot, hirtelen előkerült az ágy alól egy
darab málé, szemét és rongyok közül. Ettek már málét? Valami fölséges
étel. A császár bizonyosan nem eszik olyan tortát,
Odakint pedig Andreász Török révén hamar elterjedt a híre, hogy lehet
itt málét vásárolni, pénzen és szuronyon.
A szemek fölcsillantak.
Ebben a pillanatban harsány vezényszavak hasogatták a ködöt.
– Felkészülni… Vergatterung!
Ha ez a kommandó el nem hangzik akkor, a legények szuronynyal rohanják
meg az oláhokat – egy darab máléért…
… Amiből az látszik ki, hogy nem okos dolog az a vacsora-kérdés. Elég ha
ebédet nem adnak. Még vacsorát se adjanak?
Infanterist Csupak.
Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalevő
dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok
mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak.
Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy
komám, mert igen el voltunk buslakodva abban az időben, mivelhogy, mint
a jó Mikes Kelemen mondja, a jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el
egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük.
Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó
tehetetlen gyerek volt – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot.
Savószin apró szemei voltak a fiunak, hosszú arcza, görbére konyult
orra, mint a horogvég.
Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták,
jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen,
hogy ő most már okvetetlenül balra fog fordulni, ha azt mondták: állj,
hát ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurta eszű
embernek tudták Csupakot és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták
a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő
mindíg s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról, a
miket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a
többitől, egymagában ekzecziroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni
való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná
dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott
ottan, hogy oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver
szijját és nem birta felérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl
egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak –
de azok még sem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám Csupak.
Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával – pedig az ő magas
homlokában, a savószinű szemek mögött több sütnivaló volt, mint
valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt
jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból
soha sem katona, mert viszájáról csinál ez mindent, a káplár úr
jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább
és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék
ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga
valóságában a tanyákra, libát legeltetni.
Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen
nevettek rajta. Minden olyan tél-tul állt a kezében és rettenetes
bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy
– hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne.
De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve
a sarkantyúit, hosszú császárszakállát huzogatva keskeny, fehér kezével.
– Hát hogy hívnak engem?
A savószemek nagyra nyiltak, Csupak isszonyú feszes állást akart venni,
aminek folytán rendkivül görbére változott és a tudás biztosságával
vágta oda:
– Hát Her Hapman Csupak.
Hát már most a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak
valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek,
akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez
az ember egy hajító fát sem.
Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak
előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun,
némán s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény
haptákokat állott, ha róla beszéltek.
Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve
varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei
megvillantak, az arcza megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna
valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény
elsuhan a tavi sás fölött, levált az arczáról, ami egy pillanatra
ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott
állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy
fölöttébb kevés esze van neki.
Hanem azután megváltozott minden, akárhogy adta is komám Csupak az
ostobát. Valami czéllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs
úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami czélt nem tudtak eltalálni a vén
katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt
az ácsnak a szekercze, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben
felébredt a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe birt is húzni
egy másik ostoba lelket a komának, ahoz már nem volt ereje, hogy ne
tudjon lőni, ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt,
lelkeim, ahogy háromszáz lépésről bele küldözgette a mozgó figurákba az
egyest. Minden esetlen volt ezen az emberen, csak mikor czélozott, lőtt,
vált egészszé, szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a
sziklán, a savószem élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.
Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó,
hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt
fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat
órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, lábát kiméletlenül a
padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt
nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörőssé. Ezután aztán minden
csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott felborult a koma és
járta fekve az iszonyatos vitustánczot. A legények rettegve nézték. A ki
oda ment hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától
hatalmas erővel, mint egy gép aczélrúgója.
A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur
Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos
agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy
három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap,
melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy
valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére
elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt
mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud.
Bemutatta és szinművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik
bemutató előadás után hazakergették.
– Haza fog menni, Csupak.
– Haza…
– Magyarországba, haza.
– Haza… ismételte bárgyúan.
S eljött, hogy hírét se hallották többé odalent.
Most néha, ha vásárra, piaczra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép
fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman
tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig
fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból,
hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószin szemek. Mintha csak azt
mondaná:
– Magáhon való esze lögyön az embörnek.
Temetés.
A rizskása rizskása, ellenben a katonáéknál »rajz.« Egy kis filologiai
átalakuláson ment keresztül, de azért nem tévesztendő össze a »rajzolni«
szóval, mert az meg annyit jelent, hogy írni. Írni nem tud senki, csak
rajzolni. A levelet »rajzolják«. Egyedüli kivétel a
kaszárnyavárta-kommendáns, ha »fölír« valakit kimaradásért. Már például
a regimenczparancsban sem lehet írni. Abban legfeljebb csak »kigyün«
valami, s ha valaki úgy »gyün ki« benne, hogy sarzsit kapott, akkor
ráadásul még »mög van csinálva«. Ha olyan van »mögcsinálva«, akit az
esti tracskompánia erre érdemtelennek tart, akkor ez »ki van csinálva«:
ha valakit becsuknak, az »be van csinálva«, ellenben akit agyonütnek, az
»le van csinálva«. Az utóbbi onnan támadt, hogy a magyart törve beszélő
tiszt a gyávaságról tartván előadást az iskolában, szószerint komolyan
fordította ki a Dienst-Reglementből, hogy ütközetben a gyáva embert
lecsinálják.
A rizs tehát rajz, s mint rajz közutálatnak örvend, épp úgy, mint a bab.
Azonban mindkettőt enni szokás, sőt kell, amennyiben muszáj. Úgy áll a
dolog, hogy negyedévenkint megcsinálják felsőbb körökben a menage
czédulát, s a szerint kosztol a baka.
És az új beosztásban rajz volt sok, nagyon sok. Valaki, valahol,
valamikor kitalálta, hogy a rajz paprikásnak jó étel s azóta enni kell a
rajzot. Pedig soha veszedelmesebb formájú ennivalót nem produkált a
konyhaművészet. Annál inkább, mert a 12–14 krajczáros menage-pénzből (a
czivil raboké 18) csak kevés zsír jut hozzá. Valami elnyűtt, nyálkás
étel lesz, amelyben szétmállik a hús és mindenféle íz kivesz belőle.
Azonban mivel felsőbb hatalmak úgy tartják, hogy a rajz jó, hát azt enni
kell. Hát eszik azon egyszerű körülménynél fogva, hogy nincs más. Mikor
azonban menage végeztével az asztalhoz támasztva hegygyel, becsattantja
a bicskát s leteszi a »pipát« (ez meg a kanál neve), _a katona, a
vendégek_ olyan kényszeredett arczczal néznek egymásra, hogy szinte
szomorú.
– Már megint úgy élünk, mint az angyal: hun öszünk, hun nem.
Pedig a dolog nagy szó ott, ahol egy huszonnégy órában egyszer jár ki az
étel. Más is elférne a rajz helyett. És hát nagyon jól tudja valamennyi,
akár a miatyánkot, hogy holnap »ezör leves« jön patátéval, holnapután
rajzleves gránátmarssal, azután megint bableves rajzpaprikással.
Eleinte csak maga-magában forrong a vendég. A szakácsokat, ha lejönnek a
konyhából, megverik. Azok aztán boszúból még rosszabbul főzik a rajzot.
De mikor végre valamelyik nagyétű másfélporcziós is eltolja magától a
csajkát, hogy ebből »nem pipál«, tetőpontra áll a düh. Az egyes
szakaszok összesugnak, titkos konferencziák tartatnak, minden szögletben
látni rejtélyes beszélgetőket. Azt hihetné aki látja, hogy
kaszárnya-forradalom készül, mint Spanyolországban szokott.
Pedig dehogy. Csak eltemetik a rajzot.
A bakafurfangnak, humornak egyik legérdekesebb jelenete az ilyen
eltemetés.
Déli tizenegy óra tájban kiáltja el a napos:
– Csajka-antret!
»Antreten« német kommandó, összeállást jelent. Hát összeállni a
csajkákkal. Ha azt kiabálná, hogy »dolgosok kihaladni«, nem igen
mozdulna egy sem. De a csajka-antret bűbájos szózat, amely egyszerre
végig szalad a barákok között. A »társaság« szakaszonkint kivonul,
kezében a csajkával. Mennek a konyha felé. Előtte lerakják sorba,
számszerint a bádogedényt s ahogy belemérték a levest, ott elköltik
mindjárt.
Hadd jöjjön a rajz.
Míg a szakácsok befordulnak a rajzos edényért a konyhába, a katonák
vékony zsineggel egymáshoz kötik a csajka-füleket.
Azután jönnek a »kuhárok« a nagy veres tömeggel s csapkodják hosszú
kanalaikkal a csajkákba a rajzot. A rajz pedig olcsó, hát sok telik.
Tele van jóformán szinültig minden edény.
Akkor egy ember megfogja a legszélső csajka zsinórját s húzni kezdi
lefelé a domb lejtőjén. A többi csajka egymáshoz lévén kötve, szépen,
lassan indul utána.
– Rechts schaut!
S feszes haptákban adja meg az elvonuló rajznak az egész társaság a
köteles tisztességet.
Azután két csapat hirtelen a húzó elébe kerül. Az egyik a banda, a másik
a conduct. Hátul peregni kezd tompán a köpönyeggel letakart gyászdob, a
hetven egymáshoz kötött csajka, amint a köves földet síkárolja,
veszettül csörög, a »vendég« szakaszokba osztva megy utána, komolyan,
lassú, temetéses léptekkel.
A többi századok legénysége kiáll a barák elé a csodára s tiszteleg az
elvonulóknak. Egy improvizált őrség fegyverbe lép a pionier ásókkal.
– Wache, rechts schaut! Presentirt!
A temetés vonul tovább.
Rákezdi a banda is. Fújja Beethovent végtelenül fájdalmasan. Van erre a
szép gyászdalra egy német gúnyszöveg, az mondatik el nyakatekerten:
Ó kott, ó kott, ó kott, kott, kott.
Són vider ájne tott, tott, tott.
Ahogy bevégzik, búsan zördül bele a dob: tam-taradam-taradam tam-tam… S
végtelen a komolyság, amivel az egész dolog megy. A csajkák vándorolnak,
itt-ott kilöttyen egy kis rajz, mintha valami elhullott gyászfátyol
volna. A csajkák szomorúan reccsennek át a köveken. Ahogy a folyó
szélére ér a menet, a komandáns harsányan vezényel:
– Aufmaschiren – halb – links!
A csajkák tehetségükhöz képest csinálják meg a félbal mozdulatot s a
húzó legény ügyességéhez mérten több-kevesebb idő alatt ott vannak szép
sorjában a vízparton. Az egész kísérő csapat vezényszavakkal a hátuk
mögé vonul. Azután ujra hangzik a parancs:
– General de Charge!
A csapat megteszi az előírt mozdulatot a balkezével, mintha a
tölténytáskát akarná kinyitni. A gyomra táján rázza a kezefejét, hogy:
nincs benne semmi.
– Fertig!
Mindenki szorosan a csajkája mögé áll.
– Hoch an!
A társaság igen komolyan néz föl az égre.
– Feuer!
Egy nagy csattanás. Hetven baka által oldalba rugatva, az egész
»entwickelte Linie« beborul a Lim sekélyes partvizébe.
Szinte pirosra vált a rajztól a hab.
Azzal aztán ki-ki fogja a csajkáját, s mint temetésekről jövőben szokás,
vidám zeneszóval vonul a csapat haza.
Nem öttem én ma ögyebet,
Fekete retköt, könyeret…
Fekete retköt,
Ludavér,
Meghalok a kedves babámér…
Másnap, ha a dolognak híre megy, következnek a becsukatások, de az nem
baj. Egy sikerült ötletért szívesen leül nehány napi egygyest a
»vendég«.
Egy vidám katonáról.
Az összes szerelmek között, miknek eddig csöndes nézője voltam, nem
láttam ahhoz fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső
beleszeretett a bimbasi egyik feleségébe odalent a fölöttébb görbe
Novibazárban. Igen különös dolognak tekintetődött ez nagy
általánosságban akkor: először, mert nem éppen azért küldettünk le oda,
hogy egy vagy más szerelemben utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert
hogy Bézső, a vizsgázott lovász, a kapitány úr Bársonyának volt
komornyikja (amely állását később a kompánia-szakácssággal cserélte
föl), a századnál a negyvenhatodik számú fegyver tulajdonosa, egyébként
ezermester s örökös szószátyárkodása miatt közönségesen csak Ruczának
nevezett úr voltaképen csak a piros selyem ruhába lehetett szerelmes,
mert a nagytekintélyű bimbasi feleségének egyikéből soha sem látott
egyebet.
Azonfelül a bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A
Rucza egyszerű közkatona volt, aki bár sok mindenhez értett s a
kompanisuszter, Francz Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta hozni
a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi
asszonyáig emelhesse a szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek
örvendett. A szakasznak – nagy hosszú, fából tél-túl összeütött hodájban
laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon – szinte a lelke
volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a folytonos
hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot.
Rucza igen jeles férfiú volt. Ha új bakancsokat kellett zsírozni a
magazinnak nevezett állítólagos férhelyiségben, oda csak Ruczát hívta
meg az őrmester, mert íme, az ügyes Rucza egy félóra alatt bezsírozta az
összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat s ami
legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is
»elfogta« mind, ami pedig igen jó étel vacsorának kenyérre kenve, ha
nincs más, Ámbár Rucza pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindíg
gyártott olyas valamit, amit elbirt adni. A suszter elhullajtott
bőreiből bukszákat varrt, ami különben pénztárcza volna, de mégis csak
sokkal szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a
kanál kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s
menage táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért
kiabál minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint ahogy a kék
nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a
huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a
regimenczbanda cseheit újspanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot
csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a
várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi
train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit
visz a napos káplár a börtönbe s a tisztelt valakit, amint vinné
szeretettel czirógatva a vasakat, amelyekkel pár percz mulva a keze a
lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a
legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni
a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak
»utalványa jött Magyarországból«, aki szerencsétlenül elpusztult odalent
s most nyugszik a nehéz kövek alatt szegény, az egy sem halt meg, csak
hosszú szabadságra ment csupán.
Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az
akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok s egyéb
kutyaorrú népek.
Rucza ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele
része oda volt patruillban, a hazaérkezőknek elébe futott a
hegyoldalakra, nagy hujjahózás között kiabálva:
– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot!
Ruczát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a
szeretetnek a nyilvánulása volt. Ruczától sok mindenfélét eltürtek, ha
néha »meghúzták« is, a pokróczba borított kis embert soha sem verték
csizmákkal, legfölebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt
e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen »úszni küldte
az ágyakat.« Ezeket a vasakat csak nehány arasztékba eresztett mozgó
pánt tartja ágyképes állapotban. A Rucza nagy furfanggal szedte ki a
sötétben mindet s mikor valamennyivel készen volt, fellökte a magáét. A
zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult s abban a pillanatban nagy
robajjal esett szét a »szobája«. Végül aztán földön volt valamennyi.
Ruczát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a
büntetés elébe s csak nagy veres szakállába nevetett a sikerült csíny
fölött. Ruczának föl kellett öltöznie marsadjusztirungba s hatszor
tisztelegve minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:
– Így jár az, aki elereszti az ágyakat…
Rucza komolyan, megbánással, szinte siratva tette ezt. Amint készen volt
a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csendesen s egy óra
mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig magára
szedvén mind a három pokróczát, kivonult valahova a kövek közé aludni.
Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a
kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.
Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállú, nagy
veresszakállú ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes
szakállon, büszkeségén. Abba a kicsi, idegenbe tolt colonián, mivelhogy
a török borbélyok rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem
borotválkozott. A századok, ha a fiatal gyerkőczöket, akiknek még nem
nőtt ki az állukon – a hajuk, hátra állították, olyanok voltak, mintha
nem volna köztük negyven éven alól való ember.
Egyszer volt csak szomorú dolga Ruczának, amidőn elaludt a poszton.
Valahol a hegyek között, kis katona őrház bezárt ajtaja mögött,
palisadeok védelme alatt silbakolni kellett volna, azonban Rucza megunta
az állást s leült. Majd felugrik, ha jön valaki. Azután oldalt
támasztotta az »asszonyt.« Végül elaludt a hideg őszi éjszakában nagyon
mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy
tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes
embert.
Ezért a kis alvásért elutazott Rucza a plevljei Svécz-Trojicába. Ez
valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön,
melynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába
vágva.
Rucza innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes
szokása szerint, a földön ült két ágy között mindíg s gyártotta
egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomorú volt s a
hat havi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.
Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában
elszállásolt nehány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal
s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha
kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba annak
rendje és módja szerint fölvétetett egy macska is, amely mégis némi
pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban,
hogy a macska megunván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög
állott ekkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi
kisérletet nem tett az elfogására. Denikve a szobaparancsnok rapportra
ment a kapitány elé:
– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet
kenyeret.
– Hát miért?
– Jelentem alássan, megeszi a patkány.
– Hát nincs ott a macska?
– Jelentem alássan, nincs.
– Hát hol van?
– Jelentem alássan, dezertált.
– Hát mért nem vigyáztak rá?
– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, mikor megszökött
a macska.
– Hát jöjjön elő az Ördög.
A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a
szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy
rezgett bele a barakk s a kadet theás ibrikje, az egyetlen európai
színezetű porczellán, lehullott a polczról.
– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska?
– Jelentem alássan, igen.
– Minek engedte?
– Jelentem alássan, nem lehet a macskát _abfertigolni_.
Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik
macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a
toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul s ami szó
nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment minden nap, fölmászott
a rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt magyar és török katona
a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán ő
felsége e derék harczosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a
bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Rucza.
– Hát frájter, van-e már zizé?
A holdvilág képe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető
tisztelettel kérdezte:
– Milyen zizé, hadnagy úr.?
– Amelyiknek négy lába van és nyávog.
– Olyan még nincs, hadnagy úr.
Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapporta vitte a frájtert s
elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.
A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vigasságot
idézett elő. Délután eltünt a Rucza s másnap reggel olyan nyávogás volt
a táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.
– Válogassatok – mondá jólelküleg.
S kiöntött a földre egy zsák macskát.
Ezzel aztán visszatért újra a jó kedve, de nem a régi duhaj, amikor
ember nem hallotta csínyeket követett el. Inkább elmélázó, szelíd
vidámság volt az, aminek sokáig nem lehetett a nyitjára akadni.
Végre azonban kiderült, hogy Rucza szerelmes.
A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatoliai fiúk
Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-tul összetákolt
kis sereg volt biz ez, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől
szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még
kevesebb. A Martini-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik
szíjon hordta, a másik régi módra vállon, egyik csizmában járt, a másik
félczipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverből, a hídon
állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót. Fizetés nem
igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egy pár ezüst pénz csörrent a
legénység zsebében. Egy darab középkor, a földnek az a része, elmaradva
hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón vitték be a
városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen látványosság.
A bimbasinak volt egy féltuczat felesége, akik gyakran ott sétáltak a
tábor körül, illendő zaptieh kisérettel. Drága szép selymekbe
öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott
mindenféle fajta. Az arczot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük,
amint mentek a vízparton, olybá tünve föl, mint egy-egy vasálarczos.
A rózsaszínruhás leghátul járt mindíg. Az lehetett a legfiatalabb, arra
haragudhatott a többi. Az ostoba szabású, minden ízlés nélkül való
talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása
könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal.
A Rucza egyszer aztán kezdett utánuk bolondulni – igen tisztességes
távolban. Mindig azt nézte, azt leste és úgy sóhajtozott, mint egy
ifiúr.
Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Rucza
el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt
főrendezője volt. Még az általa conzervbádogok és zsinegekből konstruált
telefont is ott hagyta. Parancskiadás után rendesen eltünt a táborból.
Este kilencz óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes
bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Ruczát még nem látták hazatérni.
A retrait kürt-szava végig zengett a völgyön, mikor betoppant s
jelentkezett az altisztnél, hogy haza ért.
– Hol voltál, Rucza?
Elütőleg felelt:
– Sétáltam.
– Merre?
– Itt a Limparton.
– Kerested a bimbasi feleségét?
Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát.
– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is.
– Én nem vagyok olyan bolond – mondta a káplár. – Elég egy szakaszba egy
bolond.
Rucza vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban.
– Hadd legyek… morogta.
A káplár kötekedve folytatta:
– Szerelmes vagy Rucza, látom. Csak azt mondanád meg, hogy mibe. Hiszen
nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendát. Mi
tetszik rajta?
Rucza megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte:
– Pajtás, sohasem szól egy szót sem…
Íme Rucza, a gyerek, a nevetséges, vidám Rucza, mint komolyan gondolkozó
férfiú, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.
Omar.
Hogy mint került Omar, a gyerek mihozzánk, hogy mikor választotta a
zászlóaljat az apjának, arra nézve senki sem tudott fölvilágosítást
adni. Egyszer csak itt volt s miután csudálatosabb és szeretetreméltóbb
gyereket senki sem látott még, rohammal vette be az idegen földön élő
katonák elfásult szivét.
Plevlje alatt állott épen a tábor, két hosszú sor sátor, amelyeket, ha
lekerült a montenegrinus hegyek tetejéről a vihar, egymásba borított a
szél. Ott, a nagy török város alatt, amelynek lakosságánál, utazási
könyvek tanusága szerint, nem eredetibb a stambuli mozlim és nem
fanatikusabb a puszták beduinja, került a sátorok közé egy este Omar. A
katonák egyéb mulatság híjjával dóléztak a mezőn s ha erős kéztől ütve,
nagyon messze repült a fadarab, reá kiáltottak a fiúra:
– Hozd el te fiú.
Nem értett ugyan magyarul még akkor, de eltalálta, hogy mit akarnak.
Futott, ahogy birt s hozta a dólét. Azután aztán szaladt utána mindíg.
Szükséges kelléke lett a dóléjátéknak. Ott volt, míg bealkonyodott, míg
a nap átkelt a Csehotina vizén, amely olyan sziklából fakad ki, ahol még
sohasem járt senki. Átkelt Crnagora hegyein, a havas csúcsokat behuzva
biboros üveggel. Aludni kezdett minden, a Trojica hegy mögül, ahol a
katonabörtön van, csak egy oldala fal, a másik három sziklába vágva,
fölkelt a hold s a nehéz föllegek között lassan haladva, szintén aludni
látszott. A nap száraz, ölő melege után föltámadt az esti hideg, a
Steinbaracken Lagerban, ahol a zombori ezred feküdt, a főőrségen fújni
kezdték a takarodót, a szegedi zászlóalj sátoros őrségén pergett a dob,
a völgyben végig szállott a parancsnokok harsány szava:
– Zum Gebet!
Messze bent a városban, egy veres tetejű épületből, melyben az anatol
török ezred feküdt részben fehér, részben feketebőrű katonákkal, a török
őrség idegenszerű, hullámos kürtszava csendült elő. Taslidza számtalan
minarétje tetején üvöltött a müezzin s a la illah il Allah, Mohamed va
rezul Ulláh elnyujtott, hol éles, hol torokhangba csapó danájára, kóbor
ebcsapatok holdugatása közben az osztrák-magyar vártüzérség
hegyoldalakat mászó őrjárata vágott vissza kemény, határozott
bődülésekkel.
– Werda? Patroll vor bei…
A napos káplárok az albán itczés ponyvasátorából kergették haza a
legényeket. Némelyik már sokat ivott, nem akart menni, feleselt az
altiszttel az úton, aki hajtotta maga előtt. A szolgálattevő tiszt
kidugta a fejét a sátorból s rámordult:
– Halgass, gazember.
A följebbvaló mérges szava csendet csinált a kis táborban – mindössze
három század volt, a 14. otthon maradván őrségre Priepoljén,
postaszolgálatra Savin-Lakaton. Készültek feküdni, az altisztek
vizitálták a sátrakat, a napos tisztelegve beszólt a sátorfőnökökhöz.
– Káplár úr kérdem alásan, itthon van-e mindenki?
A kérdezett morog valamit, hogy az ördög látja azt ilyen sötétben s
félkönyékre dőlve, elkiáltja magát.
– Aki nincs itt, szóljon…
A vastag ugyan, de naponkénti humorra konvenczionális röhej fut a
sátorban egymás mellett fekvő emberek fejein át. A káplár megelégedve
jelenti vissza, szintén alázattal, hogy mindenki itthon van. Teljes
nyugalommal gondolt azután a sátorban való táborozás örömére, amelynek
kerítése nincsen s akkor szökdös ki-be a magyar, amikor neki tetszik.
Lehet ugyan, hogy rálőnek valahol, de semmi az ahhoz képest, mikor
kimaradás végett rapportra kell állani. Aztán belebújt a köpönyegbe s
elaludt.
Már egészen csönd volt. Itt-ott a sátorokban, halk hangon, hogy a szó el
ne halljon az inspekcziós tiszt sátoráig, mesélni kezdtek az obsitos
katonáról, aki elszöktette a királykisasszonyt. A hold elbújt a sziklák
mögé, sötétbe borult előbb a völgy, azután a hold haladásával ellenkező
irányban tüntek el az éjbe a mészhegyek fehéres oldalukkal, amiken nem
terem meg más, csak az apró tüskebozót. Nem volt sehol semmi fény, csak
az őrség lámpája égett, sárga világát a sorompőr szuronyára, gulákba
rakott Werndlekre vetve. A naposok vigyázva lépegettek a sötétben, hogy
föl ne bukjanak a sátorok kifeszített zsinórai között. A bataillon
inspekcziós altisztje, Borsodi Bálint, némileg kapatos fejjel jött ki a
belső táborból, a hova a takarodó rendjéről ment jelentést tenni. Most
halkkal jön, mivelhogy a naposkáplárokat akarja vizitálni. Azonközben
megbotlik, esés közben káromkodásba kezd, amely akkor ér véget, mikor
Bálint a szájával lefelé végig zuhan a földön.
Kis lárma támad, a naposok összeszaladnak. Borsodi dühöng.
– Gyertyát hozzatok! Fogok valamit.
Fog valamit a sötétben s nem ereszti el.
Az előkerült gyertyafénynél meglátják, mit fog. Omarnak, a tíz éves
fiúnak az ingét tartja erősen. A gyerek, ahogy álmából fölverték, meg
van ijedve, reszket. A sok idegen, puskás nép között, akik mogorván
néznek reá, majd hogy sirásba nem tör ki. Nincsen rajta egyéb, csak egy
ing, egy vászonnadrág, a fején ócska, bojtját vesztett fez. Fénylő
fekete szemeiből mondhatlan ijedtség beszél s egész testében
összerezzen, ahogy Bálint rárivall:
– Mit akarsz itt te kölyök?
Nem érti, de érzi, hogy haragszanak reá. Nagy szeméből egy könycsepp
lassan végig gördül az arczán s a meztelen lába fejére esik.
Káplár Szivák, napos a 15.-nél, előírt állásba helyezkedik, tiszteleg és
jelenti:
– Itt dólézott egész este a legénységgel.
Borsodi Bálint feltolja fején a sapkát s pityókos arczán a bámulat némi
kifejezése látszik.
– Ez a csöpp?
– Ez.
Bálint pedig azt hitte, valami rablót fogott. Csalódottan ereszti el a
zsákmányt s tört bosnyáksággal rászól:
– Idi kucs. Eredj a hazádba.
A gyereknek mind a két szemében megcsillan a köny, sovány arczán az
ajkszögletek lehuzódnak mélyen. Remegő hangon felel:
– Némam.
Nincs neki.
A négyek összenéznek.
– Néma ti _májkó_?
Ugyanaz a síró felelet:
– Némam.
Anyja sincs neki. Csudálatos szomorú dolog ebben a sötétben, ami a
szívére száll az embernek így idegen helyen. Bálint, ez a kemény,
tömöttszakállas, bajusztalan, angolfejű gyerek hivatalos méltóságának
fönntartása czéljából nyersen parancsol.
– Lökjétek be valamelyik sátorba. Reggel majd elmegy.
Sarkon fordul s az őrségi lámpa fénykörét megkerülve, átvonul az
albánhoz, mert szomjas. Az albán már alszik, Bálint hizelkedve suttog be
neki:
– Bir gota sarap, efendüm…
Mikor visszatért, hozva magával egy »lámpást«, a gyerek a sátorban két
legény között, fejét egy bornyúra hajtva, szunnyadt.
– Szivák!
– Parancs!
– Alszik?
– Parancsára.
A zászlóalj-ügyeletes elégülten int. A bort leteszi a fűre, az
»asszonyt« leveszi a válláról, leül a bor mellé, a puskát keresztül
fekteti a térdein, reákönyököl, iszik, föltekintve a kibuvó holdra és
»kinézi magát a világból«, mint odahaza a napfényes magyar pusztákon
mondani szokás.