Mit gondolnak önök?
Délebéd.
Halbőr Förgeteg János a szérűn kívül áll, a mellénye kigombolva, a kalap
karimája lehajtva árnyékot adónak s onnan nézi a nyomtatást. Az öregebb
fia az ágy közepén áll és hajtja a lovakat, a kisebbik gyerek favillával
egyengeti a lovak elébe a nyomtatni valót, a két fogadott munkás pedig
hordja a kévét a tött-helyre.
A nap magasan jár, az idő abban a tájban van, mikor az árnyékát egy
lépéssel végig méri az ember, a szellő elült, a fűszál nem mozog, a
meleg felülről nem »jön«, hanem szinte esik: világéletében tanyátlakó
ember órája szerint azt jelenti ez, hogy dél van. Ami nyáj a
pusztaaljban volt, elfeküdt, kocsi nem jár a tájon, csak a távol
homokföldek fölött lebegteti csalóka játékát a levegővíz.
Förgeteg János fölemeli a kezét és azt mondja:
– Huja.
A pihentető szóra előbb a pénzzel fizetett munkás áll meg, azután a
saját gyerekei, legutoljára a lovak. Az utóbbiakat a legerősebb fiú
kiköti a tanya háta mögé a vékony árnyékú enyhelybe, hadd pihenjenek.
Azoknak ott a terített asztal: a hitványos fű, amit még meghagyott a nap
melege.
Halbőr azután újra szól:
– Gyerünk önni.
Mennek be a tanyába; legelől Halbőr, némi társadalmi modorra való
oktatás szempontjából orrba rugván a pitvar ajtaja előtt settenkedő
kuvaszt.
A földdel tapasztott szoba hűs bensejében az öreg asztalon nagy kerek
tálban áll a tarhonyás lé, elkészítve ahhoz értő módon mindennel, ami
bele való. Körülállják az asztalt, maga az anyjuk tisztességtudóan
lesímítván a kötényével a hátas széket, féloldalt foglal helyet a
saroknál. Ő csak nézője a délebédnek, amit az is tanusít, hogy csak öt
kanál van kirakva, abból a fajtából, melyet kalánnak szokás nevezni,
mivelhogy fából való, feketére van festve, a feketén megint szép zöld
meg piros virágok látszanak – nagyobb tetszetősség okáért. Mellette nagy
karaj kenyerek, a rozszsal kevert búza barnás színével, abból is öt
szelve éppen.
Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat s a szájához emeli az
ízletes ételt azzal a tudással, a mely már szokása a parasztikus
embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá
tartani, mert az elcsöppent ételért – messziről szedve – először is kár,
másodszor meg nem tisztesség.
Förgeteg, ahogy az ételt műértve lenyelte s egy falást tett a kenyérre,
jóakarattal tekint az asszonyra.
– Jól van elkászolítva, – mondja – hanem egy kis hagymával tán jobban
ellöhetött volna bolondítani.
Az asszony a földre tekint s a kötényével az asztal megkopott, fényes
sarkát törüli serényen.
Förgeteg így adja föl ezután a szót:
– Ögyetök no.
Ez az utolsó hang az ebédnél.
Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül
a tálba, a hajnalpirkadástól napközépig munkában állott ember törekvő
szorgalommal szedi ki a tálból az ételt.
A kanalak egyszerre haladnak a tál felé, a másik kézben tartott kenyerek
is egyszerre állnak oda az edény széléhez, azután kenyér és kanál
egyszerre szorulnak a szájhoz. Az étel rohamosan fogy, a kanalak széles
alja nagy mennyiséget vesz el belőle minden ujabb támadásnál.
Egyszer ahogy Halbőr belemerít, koppan a fakanál, feneket ért. Nem
fogyott ugyan még ki egészen az étel, mert van még a tálban vagy húsz
kanálra való, de a koppanás azt jelenti, hogy kevés az már. Pedig még
ennének, ha több volna.
A négy fiatal hirtelen – mint mikor a szél által kergetett felhő árnyéka
átfut az országút fehér porán – összenéz s a már félig útban levő
kanalakat leteszik az asztalra.
Fölkelnek. A szoba sarkában gyékény van, arra letelepszik mind a négy.
Előbb nagyot húznak a korsóból, azután a pipához nyúlnak, oda sem
tekintve az asztal felé.
Pedig Förgeteg, aki szedi tovább is kifelé az ételt, hívja őket vissza.
– Gyertök no. Van itt még.
Az egyik napszámos, ahogy végighasal a gyékényen és félkönyökére dűlve
az ökölbe fogott bicskába aggatja bele a fogait, elütőleg szól vissza:
– Nem öhetnénk…
Tanyák a hó alatt.
Esik a hó – mondták odakint Förgetegék, mikor legelsőbb hullani kezdett
a pihe az égből a tanyákon.
– Hát esik, bátya.
No jó. Így szokás ez már télen s bolond ember az, aki a természet
megszokott rendjében kivetni valót talál. A hó esett, vékonyan beteríté
a tarlót, megakadt az elszáradt bogáncsok tetején, a kútgémen gubbasztó
varjú hátán, a szalmaboglyákon.
Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik.
Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb policzia a világon. Mikor fehérbe
borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nem igen esik lopás,
sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember sem laknék
odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a
rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem
kell a gazok után futtatni éjszakának évadján. A lopások, mintha csak
egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget
nekik, megszünnek, eltünnek, mint a támadó nap erős sugára előtt a
szürkés ködfelleg, amely hajnalonkint a semjék vízállta helyein legel a
zsombékkupaczok között. Mert a tolvajt, aki a más vagyonát czipelné el,
elárulja a hóban a nyoma, hogy utána lehet menni a harmadik határba.
Már csak ezért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szeliden borul
az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.
Azonban az idei tél megjátsza magát ebben s hogy hónapok óta adta a
borongós szürke boltozat, valósággal elborul minden odakint a hóban, az
árok egyszínűvé válik a szántófölddel, az apró házak tetején méternyi
vastagon fekszik meg s elzár a külső világtól mindeneket. Végtelen nagy
alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét,
olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna képzeletbeli fantom
gyanánt. Egyetlen fehér tömeg minden, amit sehol sem szakít meg valami
vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos
országutakon van valamennyicske törés, azokon mozog lanyhán déltájban
néhány szán vagy ember, kikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.
Egyébként csend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az
sem siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolra
elhullámzik a földek illatával terhes levegőben: a kutyák ugatása. A
kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúlhajtók, ló
elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók mind nagy elfekvésben vannak s
lépést sem tesznek a tanya-udvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva,
mert a hó magasabb náluk,
Olyan vastag, hogy elmerülnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan
a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált
magának, vagy a marhák között az alomban, vagy a pitvarban esendő
falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem
rugatik onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.
Csakhogy hol van ilyenkor a »kívül«. A _kívül_ egy hóból álló Sahara,
egy rettenetes, lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amiken
itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos
hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben
a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli
légben, olyan, mintha a hó füstölögne. A félig eltemetett házak
kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a
füst-csomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg
ételt. Gazdálkodni kell, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot.
Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót ezer mérföldnyire a parttól
előfogja a kéthetes szélcsend. Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen
semmi munka, a tanyaiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyaszszák,
reggel nyolcz óra tájban esznek valamit, azután elcsetlenek-botlanak a
házban, az udvaron délután négy óráig, akkor újra van étel s mikor a
fehér tömegek kezdenek szürkére válni és sötétlila ködök emelkednek a
föld peremén és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a
tanya gyertyagyujtat előtt.
A szegedi nagy külső terület félreesőbb helyein, ahol a földeket nem
vágja keresztül valamely országút, melyen mégis csak bódorog néha a
havak tetején egy-két ügyes-bajos ember, sehol semmi nyoma annak, hogy
ott ki is szokás a tanyaházból járni. A hó tiszta a telepek között, amit
nem szakít meg a lábnyom, amerikai hóczipők kellenének ide, hogy járni
lehessen, a jószágot kocsi elébe fogva istenkísértés volna kihajtani, a
csillagbörtönben nincsenek jobban elzárva az emberek, mint a szabad
tanyákon.
Amúgy pedig nagy hujjahózás van a gyerekek között, mert nem kell
iskolába járni. Azon oknál fogva, hogy lehetetlenség. A csöpp emberek
fejénél sokkal magasabban van a hó, még bele fulladna valamelyik. Az
emberséges kölykök aztán rettenetes nagy embereket építenek hóból, s ha
készen van, fellökik, hogy újat csináljanak: országos szenvedélyeket
mutatván be ezzel kicsiben.
Az egyedül mozgó a katáng elszáradt törzse, ez a pusztai holt stréber,
amelyet még a mostani nagy hó sem tud eltemetni. Mikor már félig benne
van, csak kifújja a szél és felkergeti a hódombra. Onnan aztán a
legkisebb légindulás zörögve kergeti le s északi szeleknél veszett
csatangolást visznek véghez a hó tetején az ördögszekerek.
A másik mozgó a szerencsétlen nyúl, amely ellen az ilyen télen a
vérszomjas jágerokon kívül az idő is összeesküdik. A szerencsétlen
fülesek le vannak soványodva, hogy csak épen fityeg a csontjukon a bőr s
a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a
tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégis csak akad valami kis szalma
rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal
verheti le az elgyötört állatot a koczavadász,
Egyhangú élet ez télen odakint, amiben csak két uralgó théma körül
csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég.
Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt és
imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után ha fölkel néha a
szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon,
hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó
világít. Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkokon, a tanyák
alszanak, mintha megvolnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja
ereszkedik szét a vidéken s a hideg téli éjek ritka levegőjében
elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú sötét vonal mozog, mintha
valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két
veres szörnyeteg szemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az
ablakot. Halbőr fölérzik álmából s utána tekintve a morajló vastömegnek,
csendesen mormogja:
– Mén a vonal.
A vacsorakérdés.
A vonal alatt annyiszor történik foglalkozás a szívvel, szerelemmel s
egyéb szép dolgokkal, hogy lehet már egyszer másról is beszélni. Teszem
azt a gyomor… jaj, szinte félve írom le, mert sehogy sem látszik
esztétikusnak ez, hogy mint lehessen erről még komolyan beszélni is.
Pedig tessék belátni, hogy nagyfontosságú dolog az és Menenius
Agrippától kezdve igen sok ember tartotta elsőrendűnek ezt a kérdést.
Tudvalevő, hogy egy király, akinek soha sem volt pénze (hogy még a
királyokkal is megesik az ilyen) s ennélfogva mindíg éhesek voltak a
katonái s ennélfogva mindíg elszaladtak az ellenség elől, kimondotta,
hogy a hadviseléshez először étel kell s csak azután katona.
Hát éppen erről akarok beszélni.
Azaz, hogy nem éppen erről, hanem bizonyos három darab krumpliról… jó ám
a burgonya nagyon sülve, mikor huszonnégy óráig nem evett az ember.
Azért hát ne tessék elkényeztetni azzal a vacsorakérdéssel a katonákat.
Hisz tetszik látni, hogy így is megvannak. Majd esetleg nagyon
megtalálnának erősödni és nem birna velük az ország. Nem kell hát ezen
törni a fejet, inkább gondolkozzon mindenki a saját adókérdései fölött.
Igaz ugyan, hogy furcsa egy kicsit, hogy katonaember tizennégy krajczárt
kap egy nap életre, míg a börtön rablógyilkosainak ugyanerre a czélra
tizennyolcz krajczár jár… azonban jobb ezt hagyni úgy, ahogy van, mert a
felsőbb álladalom dolgába közönséges polgári észszel beleturkálkodni nem
igen tanácsos…
Mert mindazok, akik meggondolatlanul fölhánytorgatják ezen dolgokat, nem
tudják, hogy micsoda kitünő étel a gránát-mars, amely burgonyából és
tésztából van ahhoz értő módon összekászolítva, hogy mi a pastáté, az
eledelek királya, amelyet viszont burgonyából, babból és tésztából
főznek össze a szakácsok és leöntik jó savanyú lével, hogy csupa
gyönyörűség azt enni, hogy mi az ezer-leves, hát még a milliom-leves,
hogy micsoda kitünő dolog az, hogy a közönséges lisztből készült
kétszersültet meg lehet sütni, mint a húst: ha egy maréknyit leönt az
ember vízzel, attól aztán megdagad akkorára, mint egy emberfej, akkor
meg kinyomja belőle a vizet, mint a szivacsból és zsírra veti (amit
különben igen sikeresen pótol a fagygyú is). Mert furcsa szájaíze van a
katonának, annak minden tetszik, amit más nem szeret. Ha savanyú babot
főznek neki, azt ünnepélyesen, mielőtt belekóstolna, a gyászdob pörgése
mellett fordítja ki testületileg a csajkából, azonban ha egy kis
burgonyát vetnek közébe, akkor jó étel.
Mert megesett Novibazárban is, ahol kertjek voltai a századoknak, hogy
egy kis darabon karfiol is termett benne. Nyavalyás, ócska volt biz az,
de csak karfiol és hát most ezt már meg kell főzni.
A kompánia tisztelt közönsége nagy úr lesz a karfiol-evéssel. Meg is
főztük az ezerlevesbe. Mikor délben kiadták a konyhán, a legénység
idegenszerüen nézett bele. Hát mi ez? Mérgesen durkáltak benne s
kilöttyentették az egészet a Lim habos vizébe. Másnap haptákos
panaszszal recsegte el a napos káplár, hogy nem jó az étel.
– Ki látott már _virágot_ főzni a levesbe?
Azonban ezzel nincsen elmondva a három darab burgonya története. Mert
ennek egy saját külön meséje van. Ez a történet a három év előtti
időkről datálódik, mikor Székelyhíd környékén álltak a nagy manőverek.
Nehéz sor volt ez, már vagy negyven napja elkerültünk hazulról s
bejártuk gyalog az ország egy negyedrészét.
Senki sem szólhat az ellen, hogy nincsenek elég jól kifundálva a
nagygyakorlatok. Mert például, ha a baka belefárad a hajszába, kidől
vagy elpusztul, három forintba kerül a magas kincstárnak, hogy egy
másikat aszentáljon. Azonban, ha az élelmezési kocsik elől kidől két ló,
meg összetörik a kocsi, hát az rettenetes kár.
Ez tiszta sor egészen, mindenki látja. Ne kívánjunk még többet fizetni
az elhullott lovakért, lelkeim, hát csak nyugodjunk bele abba, hogy
sokkal jobb, ha csak a bakát zavarászszák, aki három forintba kerül
fejenkint, mintha a lovakat kergetnék, a melyeket rettenetes drága
pénzen kell venni. Ennélfogva jobb az, ha el sem viszik ezeket a
lovakat, kocsikat a gyakorlatra.
Csak egy kis hiba van ebben a számításban, de ez nem sokra menő. Hogy a
kis oláh lovak, amiket a forspontos kocsik elébe fognak, nem birnak
lépést tartani a marsoló hadosztályokkal. A szegény lovacskák mennének,
mennének, de hát hogy mehessen, ha egyszer nem tud.
Nem kell lehetetlent kívánni a lovacskáktól, mert felzudulnak román
atyánkfiai ott a hegyek közt.
Hát nem is. Pedig baj ez nagyon. A csapat csak megy, megy,
hegyek-völgyek maradoznak, míg aztán estére kelve meg kell valahol
állni. Megállunk, de haj, hol maradtak el messzire a hússal a lovacskák…
Bizony csak reggel lesz, mire azok ide érnek. De persze akkor meg odább
kell menni innen megint s majd valamikor holnapután, mikor már
visszavert bennünket a másik éppen ilyen éhes sereg s szaladunk
hátrafelé, találkozunk a lovacskákkal és a hussal, amit tegnap kellett
volna megennünk.
De hát c’est la guerre s a század humoristája, káplár Kelemen Jóska
innen a szomszéd Leléről, hamar átfordítja ezt magyarra.
– Ugy élünk, mint az angyal, hun öszünk, hun nem.
Ebben a kedves világban történt meg egy szép napon, mikor valahol
Margita körül csavarogtunk, hogy Dobrest táján ránk áldozott a nap. Szét
van szórva a hegyek közt a kis oláh falu, a bíróval nem lehetett
beszélni, mert részeg volt az istenadta. Éjféltájban kaptunk húst, a
bakák rablógyilkos képpel fogtak a főzéshez, mire megfőtt, megvirradt s
mire megvirradt, trombitáltak, hogy gyerünk odább. Mentünk, szorgos
gonddal kerülve ki minden utat. Megeredt az eső, a biharmegyei hegyek
pedig voltaképpen sárgaföldből vannak gyúrva, az ezred csak ment
valahogy, hanem a train, a kis kutyányi lovacskák elakadtak minden
oldalban. – Élesdre kellett volna érnünk estére, de bizon csak a fele
utján voltunk, mikor a tetőkről lassan lelegelt a völgybe az alkony
ködje. Éjfélkor bevánszorogtunk Vircsologra, – falu volna ez, fából
tél-tul tákolva össze az egész, de nem lehetett látni belőle semmit. A
lovacskák lefeküdtek az uton a kocsi előtt, néhány elpusztult, az
orrukon folyt a vér és reszkettek, mint a hidegrázós. Csunya nap volt
ez, de még inkább az éjszaka, mert nem volt mit enni. Vircsolog érdemes
lakossága elfutott előlünk és elhajtotta az ökreit is a faluból, hogy be
ne fogják a kocsik elé.
Néhány gazdát szuronyokkal vertek ki az ágyból. Azok aztán úgy elmentek
az ökreiket keresni, hogy sohasem jöttek vissza. Akik meg ezek után
mentek, beleestek mindenféle vizmocsárba, árokba, gödörbe, puskavégen
kellett kihúzgálni őket egyenkint. A lakosság nagyon félt a katonától,
azt hitték háború van. Oda nem messze, Belényes táján beszélte a
fuvarosom, hogy a törökök kiveretése óta nem jártak ott fegyveres
csapatok.
Tüzeket raktunk az érdemes község sövényeiből, összeázottan, teljesen
kiállva dőlt mellé a »vendég«. Összehúzódva bujt a köpenybe, éhezett,
fázott s ha átjárta a meleg, nagy lassan nyújtózni kezdett. Mikor
beleért a lába a tűzbe, visszakapta nagy hirtelen, föleszmélt, rövidke
elmefuttatást tartott a kalendáriumbeli szentekről s elaludt megint.
A mi tüzünknél nagy vacsora ment. A karmesternek egy darab kenyere volt,
féltenyérnyi, a puskaművesnek egy félkulacs bora. Megosztoztak rajta s
belebújván a köpönyegbe, elaludtak.