– Nem én.
Gáli a földre néz, aztán malmozni kezd a két hüvelykujjával s idő multán
megszólal:
– Nem-é?
– Nem ám.
Az egyetlen szóbeszéd tárgyát képező esemény ki lévén merítve, újra
hallgatagságba sülyed a kettő. Nagy idők telnek bele, míg Gáli egyszer
odamegy Zavaros asztalához s fölemelvén a kancsót, megkotyogtatja.
Nagyon az alján csettennek össze kevéske borhullámok. Gáli mintha a
füleiben nem bízna, félszemmel belenéz, teljes meggyőződést szerzendő.
Hát úgy van. Azt a maradékot aztán a szájához emelvén, a kancsót
kiiszsza s újat hoz bele.
Zavaros nézi s ahogy a friss is elébe kerül, bizonyos sietséggel kap
bele. Gáli lassan járkál föl-alá a szobában. Kitekint az ablakon s ahogy
a nap fehéres tányérját jó magasan látja haladni az égen, begombolkozik.
Subát vesz elő, a vállaival belerázza magát s beakasztja a bőrgombokat.
De csak kiakasztja megint, mivelhogy a sipkát elfeledte lejebb húzni. Ez
megtörténvén, helyes állapotba vergődik János s odaszól Zavarosnak.
– Hát én majd elmék.
Zavaros biczczent a fejével. Gáli elköszön s megindul, de ahogy oldalt
huzakodna kifelé a szűk ajtón, még visszaszól.
– A bor mög ott van a másik házban.
– Értöm.
Gáli azzal nekivág a majsai útnak, mert hogy éppen egy fölösleges
paszszusa van, amihez igen alkalmatos volna a vásáron elkötni egy lovat.
Zavaros István pedig egyedül maradt s hol egyik, hol a másik karjára
dől, központnak véve minden esetben a kancsót. Ahogy a nap ebédtájra ér
és megszürkül a tájék, előveszi a tarisznyát s járatlanul zörög a
söntésben, keresve a paprikás döbözt. Étel után bort hoz s a falnak
dőlve elmélázik, miközben a botjával vonalakat húzgál a földön. Nem
háborgatja senki, mert aki csak elléphetett hazuról, mind oda van a
vásáron.
Egész alkonyodóban pedig előhúzza a pénzes-zacskót s a borok árát
hatosokban kirakja az asztalra. Számol egy darabig s amint mindent
rendben talál, veszi a tarisznyát, subát, botot s hazamegy a majsai
vásárból Zavaros István.
Az okok.
A vidéken ismertem meg diák koromban Gernyei Mihály uramat, a ki bár a
katholikus templom mellett lakott, buzgó református ember volt az édes
apjával egyetemben.
Azaz hogy külön-külön, mivel össze voltak veszve. Össze voltak pedig
veszve a Gernyei tulajdont képező híres zsoltároskönyv miatt, a mihez
fogható szépségű könyv nincsen a világon. Egy portán laktak ugyan, de
két házban ették meg, amit egy konyhán főztek. Kibékülésről szó sem
lehetett, mert hiszen mondom, hogy kálvinisták voltak mind a ketten.
Gernyei Mihály uram erős fájú, szép magyar ember volt és illett neki a
fekete ruha. Azon a vidéken különben minden ember ezt viseli s
ennélfogva olyan képe van a városnak, mint ha örökké gyászban volna. Sok
mindenféle tiszteletreméltó hivatalokat viselt, kurátor is volt s e
mellett szép beosztással gazdálkodott a földjükön.
Érdemes megnézni azt a földet, hogy milyen szép munka volt azon.
Valóságos elsőrendű istenáldás, külön leimádkozva az egekből. Azonban,
ha mégis meg akarnak valamit nézni a Gernyei tulajdonokból, hát van ott
annál érdemesebb is.
Mert háromféle dologról voltak híresek a Gernyeiek. Első sorban állott a
zsoltár (bizonyosan hallottak már felőle valamit). Ez egy elefántum
csontba kötött nagy, aranykapcsos könyv volt, régi módi betűkkel nyomva,
vastag, soha el nem szakadó papiron. Hát biz ezt kétszáz esztendővel
nyomták ezelőtt, ugyan kinek a betűivel is?… nem tudom már,
elfelejtettem, de nem baj. Mert nem ebben van a nevezetesség, hanem
abban, hogy ezen kétszáz esztendők alatt abból a könyvből mindíg
Gernyeiek énekeltek, hálaadást a jólétben, könyörgést a szükség idején.
A hátulsó üres lapjain meg volt az egész családnak a leszármazása,
gondos öreg betűkkel írva föl, ki mikor született és mik történtek abban
az esztendőben.
Teszem azt, ifjabb Gernyei Mihályról azt jegyezte be idősb Gernyei
Mihály: fijam Mihál született anno domini 1849. Mikor is az muszka
generális be akart gyönni a városba, de a falu szélén meghalt lóháton.
(Nem tudni, nem-e e miatt van meg köztük a harag, hogy ime Mihály valami
módon mégis közös a muszkákkal.)
Hát a második híresség pedig kint volt az udvaron esőben, szélben,
napfényben, mindenféle zivatarban. Kint volt, mert ő neki ott a helye,
de meg nem lehetett volna azt bevinni egy négyemeletes házba sem (van-e
ekkora a világon), mivel olyan óriási magas jegenyefa volt ez. Olyan,
hogy keresve sem lehetne párját találni az alföldön, vagy akárhol. Annál
már csak éppen a tornyok voltak magasabbak, kilátszott messze a határba.
Akik a földeken dolgoztak, mindíg tudták, milyen az időjárás a városban.
– Szél van otthon, emberek, – mondták egymásnak – hajladozik a Gernyeiék
jegenyéje.
Az volt a mérték. Ha valami igen magasat akartak mondani, a jegenyével
hasonlították össze, a mely ime estenden a negyedik utczába veti az
árnyékát. Napóra, valóságos napóra volt ez, susogó sötét leveleivel,
hajlongó sudár törzsével.
A harmadik ékesség pedig mi lett volna más, hiszen nincs három olyan
dolog a világon, ami között ne lenne legalább egy asszonyi teremtés –
mint éppen Gernyei Mihály leánya. Itt már nem is kell sok szót
vesztegetni arra, hogy milyen volt. Elég, ha az mondatik, hogy elbujhat
mellette akár a zsoltár, akár a jegenye. Mert ha jegenye nem volt több
olyan az alföldön, zsoltárkönyv az országban, de Judithoz fogható ezen a
kerek világon valóban nem találtatódott sehol. Igenis nem. Mert hiszen
ha találtak volna, akkor azt emlegették volna, nem pedig Judithot, de
mivel Judithot emlegették, mutatja, hogy Judithnál szebbet nem találtak,
amit különben az is bizonyít, hogy ime már én is egészen belezavarodok
arany hajába, fekete szemébe, pedig csak gyerekkoromban láttam.
Most pedig, ha csak erről volna szó, be lehetne fejezni az egészet,
azonban igazság szerint még csak itt kezdődik az eleje. Hogy tudniillik
boldogasszony napján rámköszönt az iskola-utczában Gernyei Mihály uram.
– Dicsértessék.
Nini. Megváltozott a világ. Hisz ez valóságos pápista köszöntés.
– Mindörökké. Hát mit csinál erre?
– Hát egy kis dolgom volt itt maguknál. A hajósokkal. Aztán hogy itt
virradt rám az ünnep, mondok elmegyek a templomba.
– Erre?
Zavarodottan nézett át az utcza másik felére.
– Igen.
– De nem jó uton megy. A katholikus templom van erre.
Széles tenyerével nyomkodni kezdte előre-hátra asztrakán sapkáját a
fején.
– Hát hiszen igen – felelte elütőleg. Mivel hogy magam is az vagyok most
már.
– No ezt nem tudtam.
– De pedig ugy van – szólt hidegen.
Nem lehetett reá mit felelni. Éppen kapóra jött a kérdés:
– Akkor hát nincs szükség a híres zsoltárra?
Elkomorodott s lassan lépdegélt előbbre a havon.
– Nincs meg már a zsoltár – mondta.
– Nincs? Hát miért nincs?
– Azért nincs – tört ki kurtán – mert nagyon szerette az apám.
– Hát aztán?
– Engem meg nem szeretett – folytatta – és mivel nem szeretett, hogy ne
maradjon rám, elajándékozta a halála előtt. Abban már megszakadt a
Gernyeiek családfája.
– Ejnye, hejnye – hümmögtem, kedvében óhajtván járni. – Aztán a vagyon
is?
Most már kiderült az arcza s az egyik kezét kedvtelve síkárolta a
mellénye gombjain.
– No az már nem. A vagyon megvan mind egy szálig. Még szaporodik is.
Mert a föld, tudja, az furcsa valami… A fát nem szabad bántani, hogy
nőjjön, de a föld akkor növekszik, ha mentül jobban hasogatják a hátát.
Tudjuk ezt mink parasztok.
Hiszen az a baj, hogy az urak nem tudják – akartam mondani. De csak mást
kezdtem.
– A jegenye is meg van? A híres?
Mihály nagy, barna homlokára ujra kiült a fölleg.
– A jegenye… szólt elmélázva. – Meg lenni csak meg van, azonban már nem
híres.
Csodálkozva néztem rá. Hát valósággal minden nagynak el kell pusztulni?
Szomorúan ismételte:
– Már nem híres. Lefőzték…
Íme tehát még a jegenye nyárfák társadalmában is akadnak lefőzések.
– És kicsoda voltaképpen?
Hozzám hajolt, hogy más meg ne hallja s keserűen kezdett beszélni.
– Kicsoda? Azt kérdi, hogy kicsoda? Nem kicsoda, hanem micsoda. A
torony, a református torony.
– Hiszen az eddig is magasabb volt.
– Nem érti – vágott bele szomorúan. – Nem érti. De hiszen jól van, én
sem akartam hinni. Ki hinné azt, hogy a torony legtetejére fölvisz a
szél egy magot, egy szemet, ami ott megfogamzik. Csudálatos. Ott nőtt ki
a torony tetején a jegenyefa; van már egy öles.
– De az csak egy öl…
Hol begombolta a kabátját, hol ki s előrenyujtott tenyerét úgy forgatta,
mint mikor az ember azt mondja: volt, nincs.
– Egy öl ám – de csak magasabban van, mint az enyém.
Megállott ahogy kimondta ezt a nagy igazságot. Azután egészen elfásulva
tette hozzá:
– Akár kiásathatom tűzrevalónak…
Szomorú dolgok, szomorú dolgok ezek uraim. Ki látta már, hogy egy
református embert így főzzön le a tornya? Szinte félve tettem föl a
kérdést a harmadik hírességről.
– Hát a Judith?
Gernyei Mihály hirtelen megállott, de nem szólt, hanem menni kezdett
megint.
– A Judith – szólt sóhajtva – a Judith. Judith férjhez ment. Két éve
már, szegény.
Ezt is sajnálja. Ez a harmadik csapás. Ezt nagyon meglátogatta az Isten.
– Valami rossz ura lehet – szóltam szorongva.
Gernyei uram mentében durkálta a havat botvéggel. A bajsza egyik végét
bevette a szájába és rágni kezdte. Amellől szólt aztán ki félig zárt
ajakkal.
– Nem rossz az, a szamár. A paraszt báró fia. Ismerte a paraszt bárót, a
Fehér Ezékhielt. Nagyra volt vele, hogy püspök lesz a fiából… Hát
lehetett is volna még kanonok a marha. Már növendék pap volt, mikor
hazajött és letette a kék szoknyát. Most paraszt otthon velem együtt
meg… meg a Judithnak a férje.
Krajczárokat kezdett osztogatni a parochia előtt a koldusoknak.
– Ő volt az oka – mondá – no ehol kendnek is. Ő volt az oka… kendnek már
a kalapjába dobtam, ott keresse… Ő volt az oka – mondta harmadszor,
amint föltette a lábát a lépcsőre – hogy kitértem… Csak nem lehetek az
unokáimmal _külön valláson_…
Bement, széles, erős alakjával elfogva a félajtót.
Különös ember.
Ámbátor én mégis azt hiszem, a torony volt az oka az egésznek.