Ködben 237
Történet a Gomb familiáról 267
Az erdősi állomásról 285
Macskatörténet 321
Egy adag morfium 333
Megöltek egy legényt.
Bélteki Mihály juhászszámadó este az üveglámpásba tett faggyúgyertya
fényénél megvizsgálja az akolban a birkákat s úgy találja, hogy meg van
valahány. No hála Istennek. Kimegy a ház elé és mérgesen sandít át a
major tulsó felére, ahol a lovas-csősz lakása előtt nagy sürgés-forgás
van, mivelhogy Czirok István lovas-csősz sertést vágott ma s
meginvitálta tehetős ember létére az egész majort, kivéve a juhászokat.
Mert tudnivaló, hogy csőszféle néppel juhászfajta ember soha sincsen sem
testi, sem lelki barátságban, mert hiszen az lehetetlenség volna.
A dolog úgy áll, hogy Bélteki Mihály éppen nem vágyódik arra a darab
húsra, pohár italra, amivel Czirok Jánosnál fölkínálják a vendéget, mert
hiszen van neki magának is. Hanem csak hagy az valami keserűséget az
ember szívében, hogy mikor mindenki mulat, akkor ő éppen birkákat
olvasson az akolban és kenesse az anyabürgék fájós lábára a kenőcsöt a
bojtárokkal.
Ködös alkony terigeti le a köpönyegét a pusztára s Mihály időjövendölési
czélzatból kiballag a major elé, hogy az ég alján uszó ólmos föllegekből
talán ki lehetne olvasni valamit a jövendő idők miként való járására
nézve. Nagy csizmái mérgesen koppannak a fagyos rögökön, amint lassan
halad és Czirokék irányába érve, lehajtott fejjel a földet szemléli,
hogy még csak oda se nézzen.
A határ ködbe borul, az útszéli fiatal ákáczok száraz galyait támadó
esti szél veregeti össze. Lassan belefordul egészen a sötétségbe a
homály, hullani kezd a dara s a végtelen hómező emberhangtalanságába
csak távol tanyák kutyaugatása vegyül. Olyan fekete minden, meg lehetne
esküdni rá, hogy ott a világ vége, ahol a major áll, azon túl már
nincsen semmi.
Azaz hogy mégis… mert nemcsak, hogy néha elszáradt katángot kerget végig
a havak tetején az alszél, hanem hogy valami apróka kicsi fénybogár
támad bele a sötét éjszakába. Messze van az nagyon. Csekély fénye az
egyetlen pont, amin a kietlenben megnyughat a szem. Néha el-eltünik egy
pillanatra, majd meg újra világol. Bélteki Mihály arra felé fordúl és
nézi.
– Ugyan, ugyan – mondja tünődve.
És nézi csak újra, hogy nem-e a szeme káprázik. Azonban nem. A fénybogár
ott fekszik állandóan egy helyben, harántos irányban a jegenye-erdő
sudarai alatt.
– Ugyan ki lehet… ilyen időben.
Nehogy azonban Bélteki Mihály tiszta észjárására nézve kétség merüljön
föl, el kell mondani, hogy abban az irányban van a Síró-csárda, amerre
ez a vigályos, tünedező fény reszket a pusztai sötétben. És hogy miután
fény van ott, bizonyos, hogy fent vannak a csárdában. Öreg Gáli János, a
korcsmáltató, egy vén sánta ember, aki napáldozat előtt fekszik.
(Ámbátor lehet, hogy éjszaka még fölkel és szétnéz a határban, mert a
régi világból való ember még ő és több ns. vármegyék börtöneiben
senyvede egykoron.) Ha tehát lámpa ég a csárdában, ott okvetlen vendég
van. Azt mutatja a hol eltünő, hol kigyúló fény is: el van gémberedve a
hidegtől és járkál a korcsmaszobában, el-eltakarva a testével az ablakot
olykor.
Bélteki Mihálylyal incselkedni kezd a kíváncsiság és nagyhamar egyesül
azzal a méreggel, hogy Czirokéknál mulatnak. No nézze meg az ember, hát
ő egymagában üljön otthon? Deres bajuszán csavargatva indul meg befelé s
hmget, gondolkozik az úton. Azután sebes lépésekkel újra csak a
juhistálló felé tart, benyitja az ajtaját és hangosan, feltartott fejjel
kiált egyet, hogy a szó elmehessen a birkák fölött a hodáj felvégébe,
ahol három bojtár kergeti a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya
fénye mellett a durákot, a négy juhász-csacsi meg a hátuk mögött nézi s
benyujtják néha a fejüket a kártyások közé, mintha ők is értenének a
játékhoz.
– Bujtárok, heee…
Kisguczi Illés siheder legény, aki a legfiatalabb köztük s még nem
hivatalosan elismert bojtár, hanem, mint a pusztai rangmegkülönböztetés
mondja: »csak úgy a juh mellett koncsorog«, állása legkisebbségének a
tudatában, felel a hívó szóra:
– No?
Bélteki Mihály visszakiált:
– Gyertek no…
– Melyik?
– Valahány.
A négy legény összenéz, hogy mit akar ugyan ennyijükkel a számadó. Talán
hogy kiverjék Czirokékat a házból. Egyszerre kiált vissza mind:
– Hova?
– Hova? – felelé vissza Bélteki – olyformán, mintha nem is lehetne
máshova menni az egész világon, mint ahova most éppen ő akar. – Hát a
csárdába.
No, ehol van ni. Hát mért nem mondta hamarább. A négy legény egyszerre
elveti a kártyát s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. Mert
olyan a jó suba, hogy az mindenféle házi-bútor gyanánt használatos: hol
bunda, hol szék, hol ágy: ha kifordítják, húst lehet szárítani meg
ebédelni a bőrén, hol meg – – de hát minek mondjam én ezt, mikor úgy is
tudják. Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon
a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való
kaczagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a
belehulló darától. A bojtárok nagy hamar kihajtják az aklok elébe a
csacsikat s felkapaszkodnak. Bélteki is bekiált a sötéten maradt
bürgeházba:
– Gyere no csacsi.
Mert nem igaz ám az, hogy a szamár szamár, hanem ellenkezőleg igen okos
teremtés s igazság szerint zokon se veheti az ember, ha a nevén nevezik.
Ime Bélteki Mihály nagy fekete csacsija oly képpen jelenik meg a hívó
szóra, mintha beszélni tudna és értené a szavak jelentőségét. Pedig nem
tud beszélni, mert különben tiltakozna, hogy ilyen éjszakai utakkal
sarczolja a gazda.
Ahogy a szamár megjön s oda áll a számadó mellé, Mihály is
felkapaszkodik s löttyen rajta néhányat, előbb hátra, azután előre
hasmánt billegvén, mivel hogy a subabeli suly, ha okosan el nem
osztatik, megszokta rántogatni az embert.
– Gyerünk no.
A sötétben lassu ügetésbe kezd az öt juhász s a major szélén fültövön
ütvén Mihály a saját csacsiját, megadja az egész csapatnak a helyes
direkcziót a követendő út irányára nézve. Az ötök belekoczognak a
sötétbe s csak alig látszik, merre járnak a pusztán. Az ég elborult
egészen, semmi más fény nincs, csak kevéske hóvilág, azonban a csacsik
tudják a járást jól, amivel valószinűleg azt árulom most el, hogy nem
először teszik meg ezt az utat.
Hát bizony nem először. Hamar odaérnek, pedig éppen a föld peremének a
legaljába esik a csárda, ha a major szélétől nézik. Ahogy elibe
koczognak, a csárdabeli kutyák dühödt marakodást kezdenek a
juhászpulikkal, amelyek bebújnak a csacsi négylába közé s onnan
vakkantanak ki mérgesen.
Egy-két kampós botot közibük vágván, a csárdabeli ebállatok
visszavonulnak oda, ahonnan jöttek. Az ötök egymás mellé állítják a
szamarakat, beterítik néhány subával s a pulik is kívül maradnak őrízet
gyanánt. Azzal aztán Bélteki Mihály uram benyitja az ajtót és nyitva
hagyja, hogy a többi is bekeczmeleghessen. Ahogy ez megtörtént, beljebb
lép egész az ivó közepéig, ott a kezével előbbre igazítja egy kicsit a
báránybőr sapkát, majd meg visszatolja. Annyi ez, mint a köszönés, mert
nem lehet azt kívánni, hogy télen több erő fejtessék ki ilyenkor, mint
amekkorát egy közönséges nyári kalapbillentés megkíván.
– …ten – mondja Bélteki Mihály.
– …ten – feleli Öreg Gáli János a kuczkóból, néhány hitvány gyufaszálat
kotorászván elő a zsebből, pipára gyujthatás okáért.
– …ten – mondja most már a négy legény is, amire visszaválaszol Öreg
Gáli János.
– …ten…
Ez különben annyit jelent a közönséges magyar beszédben, hogy »adjon
Isten«, azonban annak csak az utolsó szótagát szokás kimondani, annyira
magától értetődik és mindenki kitalálhatja, hogy mi az eleje.
A korcsmában egyébként csak ketten vannak, akik hogy eddig is ott
voltak: Gáli János meg Duhaj Kis Miklós, aki polgári állására nézve
csikós a szomszéd uraságnál. A juhászok tekintete el is borul egy
kicsit, ahogy meglátják. Csikósember, juhászember között nagy a
folytonossághiány, mert a lovas lenézi a szamarast, a juhász meg
szebbnek tartja a maga mesterségét, már csak azon érthető okból is, hogy
a bürgének nincsen passzusa.
Duhaj Kis Miklós előtt áll az asztalon egy zöld kancsó, abban bor van
bizonyosan. Miklós maga leteszi éppen a fejéből a sipkát, ami
nyilvánvaló jele annak, hogy enni akar. Elő is keríti az ételt és
bicskahegyre szedvén külön-külön minden szalonnadarabot, nagy
nyugalommal tarisznyázik.
Emezek meg kikeresik a legszélső asztalt s bemennek sorjában a fal mellé
a padra, amely intézkedésnek meg van az a haszna, hogy hátulról nem
vághatnak az ember fejéhez semmit.
Hanem hiszen nem is. Elég biztosságban vannak ma: öt ellen nem kezd egy.
– Esik a dara – mondja Bélteki.
– Ühüm – feleli Öreg Gáli János, tollakat huzgálván a pipaszáron
keresztül. – Mennyi?
– A dara?
– Dehogy. Ital.
– Vagy hogy ital? – szól kedvtelve Mihály. – Hát hozzon kend ötször.
Öreg Gáli János most már egészen rendbe szedvén a pipakészséget, rágyujt
és kimegy a csárdából, kisvártatva visszajön és hoz öt mázos kancsót.
Azokat lerakja egyenkint, minden ember elébe a maga porczióját. Azzal se
szól, se beszél, hanem beleül a kuczkó mélyébe s csak a pipafüst, ami
előszivárog olykor onnan, mutatja, hogy nem halt még meg Gáli János uram
egészen.
Azonban a többiek se beszélnek. Duhaj Kis Miklós eszik, hát az nem
beszélhet, a juhászok meg isznak, hát azok se beszélhetnek. Ürül a
kancsó, Gáli többször előjön a kuczkóból és hozván a kifogyottba, megint
csak visszamegy. A csikós befejezi az evést, neki is bor kell. Nem szól
senkisem, mert minek, ha anélkül is meglehet az ember. Csak zörögnek az
üres edénynyel az asztalon, ha kell valami.
Az arczok kipirosodnak és megindul a juhászok között suttogva a beszéd
is. Bélteki feláll és keresgélve járkál a csárdában.
– Hol a duda? – mondja.
Gáli János úgy hevertéből integet a sarokba.
– Ahol van ni – felel. – Hanem el van hagyatva nagyon.
Hát bizony el van hagyatva. Ritkán kerül kézbe, mióta megdrágult a bor,
a pókok laknak most a kecskéből való muzsikán.
Azonban hát majd megigazgatják. Bélteki fölkapja és műértő mozdulatokkal
rángatja rendbe a dudát. Azután fölfújja és próbát tesz vele, hogy
szól-e? Hát egészen rendes szólása van neki.
– Nini – mondja derülten Mihály.
S hirtelen a hóna alá kapja a bőrt, az ujjait ráteszi a síplyukakra.
Szól a duda mindgyárt. De éppen amint nyekeregtetni kezdené a juhászost,
erős, mély hang csendül meg a másik asztal felől. Duhaj Kis Miklós
fogott énekbe és danolja magának a régi lovas magyar ember hallgató
nótáját.
Ólmos eső esik, kis pej lovam ázik,
Gyenge kezem feje kantárszárán fázik…
Eddig tart csak, mert a másik pillanatban rettenetes csörgés támad. Bab
Illés bojtár odavágta a kancsóját a csikóshoz, amiért hogy dalolni mert.
A kancsó eltalálja a csikósét s a két edény rokoni szeretettel
érintkezvén, cserepekre szakad. A csikós arcza elsötétül. Gáli János
előmászik, hoz két új kancsót s visszamászik megint.
No most már nyekereghet a duda. Nyekereg is. Kisguczi az első, aki
kirugja maga alól a lóczát s a középre áll, járja a hátravágóst, azután
meg, hogy Bab Illés is melléugrik, ketten a csárdást. Mihály nekidagadt
képpel fújja. Egyszer csak azt mondja a duda:
– Ssutty…
És eláll abban a pillanatban a szava. Ijedten néznek rá mindenek. Mi
lelte?
Kitudódik hamar. Duhaj Kis Miklós belehajította a bicskáját, a duda
szétrepedt és hát most már igazán el van hagyatva egészen. A juhászok
arczára kiül a harag szederjes színe. Bab Illés odakap a sarokba
támasztott kampós botokhoz.
– Vágjam? – kérdi rekedten.
Bélteki Mihály még nem bir szóhoz jutni a dühtől. Előbb csak int neki s
azután szól tompa hangon.
– Vágd.
Vágja. Ahogy a bot két kézre fogatván, felsuhan a levegőbe, leüti a
lámpát. Sötét lesz hirtelen. Azután egy nagy puffanás.
– Jaj… – sóhajtja Duhaj Kis Miklós.
Még egy puffanás, még egy jajszó, azután ünnepélyes csönd a fekete
sötétben. Csak Öreg Gáli János uram pipája világlik a kuczkóban, aki is
beleütvén a parazsába egy szál masinát, gyertyát gyujt. A csárda-padlón
el van nyúlva a csikós a maga vérében, Gáli odamegy hozzá, mozgatja: nem
mozog…
– Möghótt – mondja.
Idő multán felel rá Bélteki.
– Mög…
A tetem fölött egymásra néznek az emberek. Bab Illés leteszi a botot s
felfogja a halott két karját. A másik a lábait emeli, Gáli kinyitja az
ajtót s viszik kifelé. Bélteki elől megy. Erős hóhullás van odakint, a
pihék kavarognak és megalszanak a vérben.
Rávetik a testet a nagy fekete csacsi hátára, Bab Illés vezeti, a többi
megy utána.
Bélteki lehajtott fejjel ballag s a hókupaczokat gondolkozva rugdossa
szét a csizmája orrával.
– Csak be egészen – szól.
Beviszik a jegenye-erdőbe. A száraz ágakon megröppen a madár és dara
hull a fekete alakok fejére. Bent a csalitok legmélyén magas hófuvatag
van egy darabban, a mellett megáll a menet. Lukat vágnak bele faággal s
az üregbe belökik a halottat. Azután havat hánynak elébe s hogy ez a
munka is kész, szótalan fordul vissza a csapat. Frissen eső hó födi be a
nyomukat: Duhaj Kis Miklós holtteste majd csak a tavaszszal kerül elő,
ha megolvad felette a fehér halom.
Lassan mennek, egymás nyomába lépve a hóförgetegben. Bab Illés, a hogy
legelől megy a szamárral, beszélni kezd s néhány szavát az utolsóig
kapkodja el a szél.
– A fejét érte az egyik, a másik… a másik a nyakát, hogy szinte
visszapattant…
Bélteki durván mordul bele.
– Ne lármázz.
Illés elhallgat s csendben érnek a csárdáig, fölülnek a csacsikra a
bojtárok. Bélteki meg bemegy Gáli Jánoshoz eligazítani a számlát. Azután
kijön s fölmegy a csacsira, előbb ledörzsölvén a vért a nyakáról néhány
összemarék hóval.
– Gyerünk – mondja rekedten s köhög utána.
Megindulnak, de alig tesz néhány lépést Bélteki alatt a szamár, a
számadó nagyot kiált.
– Nini hé. Megálljunk csak.
S visszafordítván a csacsit, a csárdaajtóig megy el rajta. Ott bezörög a
bottal.
– János… Gáli János…
Gáli kinyitja az ajtót.
– Mi kell – kérdezi kurtán
Bélteki Mihály a havat turkálja a botvéggel.
– Ugy-e János, nézd csak… izé… – szól némi zavarodottsággal, – hát _az_
mit ivott? Kifizetném…
Gáli feltolja a fején a sipkát s néhányszor végig símítja homlokát a
kezefejével.
– _Az?_ – felel közömbösen – hogy is csak. Négy hatos, meg két hatos…
meg megint két hatos: kilencz hatos.
Mihály ahogy a csacsin ül, hátraveti a subája egyik szárnyát, hogy
jobban belemehessen a zsebbe a kezével. Bőrzacskót húz elő és ezüstpénzt
önt ki a tenyerébe. Azután a gyenge világnál, ami a nyitott ajtón
kiszűrődik, szedeget belőle a másik kezébe.
– Ehol e – nyujtja át aztán Gálinak.
Nehány darab lehullt s pengve ugrál a küszöbfán. Szegény Duhaj Kis
Miklós temetésénél ez a _harangszó_.
Förgeteg János, mint közerő.
Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén.
Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy,
leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított
a szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János
meg van vele elégedve.
Azonban a fanyeregnek meg van az a rossz tulajdonsága is, hogy néha
lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez az eset.
Förgeteg odaütötte a fejét a fához és fölébredt.
Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a
faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába
szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék
annak, aki mindíg látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja,
hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el
a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.
Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé.
Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák
alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lassú gondolkozásba
merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid, csillogó fényt
lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár erre. Rossz jel.
Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélylyel aludni.
Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen
fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy
folytonossághiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.
A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal.
– János!
János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Kószó
pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot
megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Kószót, hogy
feleljen neki.
A pusztázó még egyszer megveri az ablakot.
– Förgeteg János, – hej!
János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de
úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr-Förgeteg és így nem tartozik a
Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyon,
de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már a
csizmaorral ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogyha a ló meglép a legény
alatt, a csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a
hitvány üveges-tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán
elpusztult mind a kolerában.)
Förgeteg felül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a
szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az
egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére.
Azután odamegy az ablakhoz és kikiált:
– Mi kő?
– Gyékken ki! – mondja a pusztázó.
Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban ahogy jön kifelé,
készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy
káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie.
Tudvalevőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle
kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből
kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.[1]
– Ken’ mátúl kezdve közerő, Förgeteg János.
János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arczába.
– Mi vagyok én?
– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni
estig.
– Ingen?
– Hát. De leginkább mingyá mönnyékken.
János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Azután
fölkapja a fejét.
– Hát möhetök?
– Hát gyékken…
Halbőr Förgeteg János még egy pár háttal kijelenti, hogy »rögvest« megy,
hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi maliczia Jánosban,
hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerűl, a
szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora
éppen beletér.
Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és
leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást. (Apró kácsákat
talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat pakolta bele.) A
tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell,
hogy valaki körömvéggel letisztogatni birja.
Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a
padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna
el, sehol sem találja János. A létra eltünt. János keresi jó félóráig
kamrában, istállóban, házháta mögött, de sehol sem akad rá.
Végre aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna,
hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a
tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a
pusztázóra, hogy ugyan unja-e már a dolgot.
Idő múltán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti
el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:
– Eső lösz.
János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A
föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb
halad és a szeme elé tartott tenyér mögül belepróbál nézni a napba.
– Löhet hó is, – feleli aztán.
János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a
czókmók hiányzik. A czókmók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerűl
valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.
Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét
mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre azután a
pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva ráakad az
ásóra.
Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről még visszatér
Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos
istállóvizsgálat után megint megindul.
Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll.
– Hopp-hó, fékomteremtette…
– No!
– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát.
– Mi?
– A kaparó!
– Micsoda kaparó?
– Hát az ásókaparó!
No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr
kijelenti, hogy okvetlenül vissza kell menni a tanyára, hogy egy
ásókaparót faragjon.
A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a
nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká
késsen, máskép kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a
fejével és kétszer mondja:
– Ügön, ügön.
A legény megszorítja a lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe.
Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután
visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerűl és János folytatja
az alvást.
Idő múltán felczihelődik, megindúl és éppen a háromórai harangszót veri
ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg
János.
Subavásár.
Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A
régi nem jó, új kell. Tudvalevő, hogy a suba szükséges bútordarab
parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, diván, télen kályha, nyáron
jégverem az neki; enni lehet a bőrén meg húst aszalni rajta, s ha
belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha
beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy
szépen kivarrott irhássuba díszruha ünnepnapokon, czifraság, tanyai
Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélytszerző
állapot, ha a ránczai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.
S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult,
indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.
Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg
a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma.
Csöndes nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött.
Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyujt.
A kocsik megindulnak a város felé s e közben szó esik a subáról. Előbb
elbeszélik a multat, a nagy időt, a mit az eddigi suba átélt. Nem lehet
mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel
megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.
A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk utczában, szokott
gyülőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrízni ott marad a legény.
Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul.
Komoly menet ez. Halbőr van közbül s a hogy lépdel, határozott
mozdulatok kíséretében veri ki a pipát.
Azonban a hogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében.
– Hopp-hó – mondja. – Hol a pénz?
A pénzt elő kell venni. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy meg van, de
hát azt látni kell.
– Hát percze, percze – feleli a koma, Baráczius Mihály uram. – Meg kell
azt nézni.
Megnézik. Ott a pénz egyrakásban, szépen kisímogatott ötösök, tizesek, s
nagyobb csomó egyes, tetszetőség okáért átkötve madzaggal.
Megindulnak újra és mennek addig, míg odaérnek a subásokhoz. A derék
nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé.
Halbőr a csapat élére áll s először úgy ímmel-ámmal mennek végig a subák
között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a
szakvéleményeket.
– A szélsőhöz – mormogja lassan a koma.
– A szélsőhöz – hagyják helyben a többiek.
Elmennek a két sor közt és megállnak a szélső suba előtt.
– Suba köll – mondja Halbőr János.
– Hát hiszen van itt elég – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a
legfelső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.
Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze
nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy
a napfény rájuk vetődik, megragyognak.
– Mint a valóságos selyem.
Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem
lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:
– No, kit így, kit úgy.
A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizon csak úgy
áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.
Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a
subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával
végig szántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a kéz és
nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subáról. Alig
egynehány.
– Nem sok – mondja komoly arczczal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan
subát, akirül nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt az a bizonyos.
Mámma már nem csinálnak olyant.
– Nem ám – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.
– Nem – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak
olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.
Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít
neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordúl, lebbenve csapódik utána az
alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni
az ellentállási képességet is. A komák és a szomszéd egy kissé
meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tanulmányozni a subaaljnak a földhöz
való viszonyát is.
Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a belső szíjakba s hol
kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja
magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség
jól jár. A csapat egyes tagjainak arczán az elégültség bizonyos foka
látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.
Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton
vannak. Azonban hamarosan olyan arczot csinál, mint akit bánt valami
dolog.
– A színe se az igazi – mondja kedvetlenül.
– Dehogy nem – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb.
Csap egyet a levegőben a kezével Halbőr és megvetőleg dobja le a subát.
– Nagyon vásárhelyies – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem
tetszik.
Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati
bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.
– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan.
Belecsippent a két ujjával egyes helyeken.
– Mint a patyolat!
– Hiszen éppen ez az – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az
ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért
akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.
Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári
állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt
így álorczáskodik a czimboráival együtt, a lelkében erős meggyőződéssé
válik a tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni.
– Hát az ára? – kérdi odavetőleg.
– Harmincz forint.
Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a
kereskedőre.
– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe
menjen a szó.
– Harmincz forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is.
– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr.
– Nem. Újforintban.
Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi
vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást
deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az újj mint egykarú
emeltyű szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz
a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.
De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a
subát maga körül és rátámad a subaárusra:
– De hát maga-e az a Kis Mihály, a kit én keresek?
– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a
szegedi piaczon, ismerheti a nevemet.
– No, mert éppen ezt a Varga Jánost kerestem én – mondja most már
hamiskás mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is
megvan.
– Hát hiszen a mit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a
subás.
– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám.
A komák arczán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is.
Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.
– Adok érte huszat – mondja. – Nem ér többet.
– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harminczért. Mert maga ugy-e
a Kása András?
– Nem én. Halbőr János, a felsőtanyai.
– A Förgeteg Halbőrökbül?
– Ügön.
– Hát vigye huszonnyolczadfélért.
Halbőr kiteríti a subát s a hogy végigpillant rajta, hirtelen megakad
valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja a fején a
kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:
– Nem köll ötért se.
– Nem-é?
– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem – mondja
haraggal. – Soha se viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó
az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna
benne a kutyám.
A véletlen úgy hozza magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki
a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük,
hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.
– Ne is keresse – duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre
volt gusztusom, ez sé jó.
Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a
homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárczájából
két tizest és odatartja a subás elé.
– Köll a húsz forint?
– Nem lehet. Nem adom alább – szól ez ingerülten.
Halbőr visszateszi a pénzt, a tárczát körülköti a szíjjal, úgy
csúsztatja vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít,
hogy csakugyan benne van-e.
– Nem köll azér’ haragunni – mondja Förgeteg Halbőr. – ’Szen én se adnám
oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.
A kereskedő dühösen rákiált!
– Tréfáljon mással!
– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor.
Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvök érte.
S a csapat élén távozásnak indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról
visszakiált:
– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárczára. – Behozom egy rúzsás
subáért a másik szombaton.
Hanem hiszen elviszik azt addig adóba.
Bicskavásárlás.
Jegenye András a mint bevégezte a reggelizését, eltolta magától a
szalonnás-tányért, leveregeté a ruhára akadt kenyérmorzsát és egykedvűen
hallgatta végig az asszony egészségre szolgáló jókívánatát.
És azután fölállva, megfogta a bicskája nyelét és odatámasztva a hegyét
az asztalhoz, be akarta csukni. Szinte várta már, hogy hogy csapódik
bele a kés a nyélbe, midőn egyszerre nagyot pattant és a bicska eltört.
Két darabra vált a pengéje.
– No né, – mondá Jegenye András és szomorúan nézett a bicskára. A bicska
két darabban feküdt az asztalon és nyilvánvaló dolognak látszott, hogy
azzal többet semmiféle ételt nem lehet enni.
András összefogta a késdarabot és betette a zsebbe. Kiment a házból,
fölhágott a kocsira és megindult a város felé, értésére adván előbb az
asszonynak, hogy majd napáldozat táján haza vergődik. Meglegyintette a
két lovát, a lovak megindultak, kikanyarodott a tanyaközből az útra,
csöndes ügetésben hajtott, a háta mögött fölkelt a nap és derengő
világát szétveté a mezőség haván.
– Károg a varjú – dünnyögé csak úgy magában Jegenye András. – Nagyon
csunyán károg. Nini, – motyogta megütődve – tán háború lesz… Majd viszik
a sok katonát a grániczra. Majd lű a puska.
Az eszmemenetnél fogva aztán rátért arra, hogy neki bicskát is kell
venni. Igaz, van otthon egy pár tompa úrforma kés, de hát csak hadd
legyen mégis valami fegyver a háznál, meg aztán mi is az ember bicska
nélkül?
Imigyen okoskodék a kocsiban és eltünődék az eltörött bicska sorsán. Már
két pengét meg egy uj nyelet csináltatott hozzá és mégis megvolt. –
Csöndesen ült a kocsiderékban, olykor fölborzolá a bajuszát; azután
fölhúzta a két térdét, a két karját ráhelyezte egymás tetejébe és azokra
hajtván a fejét, elgondolkodott.
A gondolkodás oda lyukadt ki, hogy most már okvetlenül szükségesnek
mutatkozik egy bicska bevásárlása. A hogy eladta csirkéit a piaczon,
elvitte a kocsiját valamelyik utczába a többi tanyaiak közé és aztán
megindult fölkeresni Sziráki uramat.
Sziráki uramnak pedig ősidőktől kezdve ott van a háza a régi színházzal
szemközt. A régi színház ugyan már nincs meg, csak a helye van, de
hiszen Szirákiék házának is csak a helye van meg. Már mint a réginek,
mert most emeletes épület kényeskedik ottan, akkora, hogy a nap se bir
vele végezni Valami könnyen. Kénytelen délelőtt az egyik, délután a
másik oldalára sütni.
Jegenye András uram sokáig kereste azt a házat, de csak nem birt
ráakadni, mert akármerrül került neki, mindíg ott találta az uj
»Kelemen-utczát.«
– Ejnye, hejnye, – mormogá és a szijjostorral gyöngéden végig huzott egy
előtte szaladó inasgyereken. A gyerek megállt és hát szépszóval kivette
belőle András, hogy éppen ott áll ama bizonyos ház előtt.
Így hát bement. A híres bicskás-bolt úgy el van dugva egy pinczébe, hogy
ember legyen a ki ráakad. De Jegenye ráakadt. Lefelé ment a lépcsőkön,
benyitotta az ajtót és szerencsés jónapot kivánt mind közönségesen.
Azután megállt kevélyen és bemélyeszté a mellényzsebbe három ujját. A
másik kettő kint mozgott a posztón negédesen.
– No, mire végzik? – kérdé Jegenye András, és levevén fejéről a
kalapját, körülkefélte azt a könyökével.
– Hát csak csináljuk, – felelte a segéd.
– Ugyan úgy-e? – mondá hitetlenül Jegenye uram.
– De bizony csak!
– No né, – válaszolt elégülten András és lassan lóbálta kezében a
kalapot, hogy ugyan hova dobja le, a hol nem üt agyon vele semmit. –
Nini, de szép paraplé! – folytatá fölpattanó hangon, – tán le is szabad
rá ülni?
– Azért van ottan, bátyám uram…
– Hát akkor le is ülök, – mondá Jegenye András és úrias mosolylyal tette
le magát a kanapéra. Azonközben aztán, a hogy forgolódott rajta
kényelmetlenül, egy kis ablakon át bepillantott a műhelybe, a hol a
dolgozó legények körül serényen forgolódott Sziráki uram.
– No, mire végzik? – kiáltott erősen, hogy átmenjen a szó az ablakon.
– Hát csak csináljuk, – felelt ki Sziráki uram.
– Lám, lám, – mondá jó lélekkel Jegenye András – hogy megszorgoskodnak,
– és átcsúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala
romoljék.
Azután lassan üldögélt ott egy darabig, nézegetve nagy csizmáit, a
melyekről csurgott el a padlóra a megolvadt hóvíz. – Meleg van itten, –
gondolá és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a
vetköződéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát és
hoszlélegzve mondá:
– Eltört a bicskám. Uj kéne.
– Milyen fajtájú? – kérdezte nagy készséggel a segéd.
– Nono, – mondá komolyan Jegenye András – majd mögdeputáljuk. Lássuk
csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a
kenyérbe bele.
– Hát tessék választani innét.
András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány
volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngyház
az oldalukra verve. Megállt előttük és nézte sorba. Némelyik már mintha
egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyult. De a hogy odaért,
megingott a bicska az egyetlen szegen, a melyre súlytani kiszámítással
volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még leütné
és kárt tenne egyik bicska a másikban.
– Adja hát le őket ide elébem, – mondá mérgesen. – Azt akarja, hogy úgy
nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason?
Sietve tevődik elég az allegorikus hasonlítással fűszerezett
kívánságnak.
– No így igen, – mondja Jegenye András. – Ha már veszek, lássak valamit
a pénzemért.
És kedvteléssel turkálván az árúasztalra rakott csomóban, kiválaszt egy
görbe, fekete nyelűt. Kinyitja előbb, meg becsattantja aztán. A hogy be
van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inog-e a penge.
Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyujtja a hüvelykújját és annak a
körmén nézi meg a penge élét. Az egész készség jónak igérkezik és
Jegenye uram most azt deputálja már meg, hogy belefér-e vajjon a
mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül.
A bicska angyali könnyűséggel tünik el a zsebben, hanem Jegenye
Andrásnak hirtelen felötlik valami és kedvetlenül teszi le a kést az
asztalra.
– Üm, – mondá megvetőleg – hiszen topa. Miért csinálnak kerek alját
neki?
– Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell.
– No nekem nem kell, – tör ki dühösen Jegenye uram. – Halnyelű kell.
Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat alá esik. Legelőbb
is lapjára fordítja és ugy néz rajta hosszában végig, hogy hátha talál
törést a gyöngyházon. Azután a másik fele kerül a szem elé. A nyelében
már nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé
fogva, erős morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem-e
csúszik kijebb valamelyik oldala.
Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előbbit. A csukódásával már meg
van elégedve, egészen s épen csattan.
– Jó csattogása van, – mondja elismerőleg. – De hát az aczél?
– Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül
bicskapengének.
– Nono, – feleli András és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig
kotorász benne.
– Majd megválik, folytatja tovább és előkotorászván egy darab tűzkövet,
tép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván őket a két
ujjával, odaüt a kovához a bicska aczélával.
Az első kísérlet nem sikerült.
– Nono, – dünnyögi hamis mosolygással Jegenye András – iszen majd
megválik, hogy igazat beszélt-e az úr?
A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, bele kap a juhszőrbe,
hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak.
Most már kinyitja a bicskát, eltartja magától és úgy nézi. Előbb a
nyelénél fogja meg, aztán a pengéjén markolja át és nyes vele egyet a
levegőben úgy próbaképen.
– Hát az éle? – mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy
csomó szőr megint a bekecsbéllésből. Összesodorintja keményre, aztán
megfogván a legvégén két újjal, odavág hozzá a bicskával.
De a feleuton megáll.
– Nini, – szólt haragosan – már megint mit csináltam itten? Az elébb is
téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón!
Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de aztán derülten teszi hozzá:
– Hiszen különben nem tesz ám engem szegénynyé egy bekecs!
Aztán megint hozzásuhint a szőrkötélhez és amint látja, hogy finoman
szelte ketté azt a bicska, egész egy könnyű kaczagásig fölmegy a
jókedve.
Latolgatva teszi egyik kezéből a másikba és miután meghatározta a
súlyát, a nyél halfarkát feszíti neki a nadrág-posztónak, hogy ugyan
kihasítja-e majd a zsebet.
– Jó, jó, – mondá meggyőződéssel. – Hanem el ne bízza magát, mert nagy
pénzt azért nem adok érte.
– Csak annyit, amennyit megér.
– Üm, hát mi az ára? – kérdi félős tartózkodással András.
– Másfél forint, – feleli a segéd.
Jegenye András nagyot hallónak tetteti magát.
– Hogy mondja – kérdi és odateszi a füléhez a tenyerét tölcsérnek.
– Másfél forint!
– Ugyan, ugyan, – mondja hitetlenül Jegenye András. Kihúzza a
zsebkendőjét, megrázza és körültörüli vele a homlokát. – Tizenöt hatos
nagyon nagy pénz. Öt hatosért nem adja?
– Nem.
– De nyolczat is adok érte, – mondja ravaszul András. – No adja?
– Nem adom alább a kiszabott árnál.
– Jól van no, – feleli nyugodtan és minden megütődés nélkül Jegenye
András uram. – Hiszen nem is azért beszéltem én!
Nagy kászolódással benyúl a mellény belső zsebébe és míg a segéd papirba
csavargatja a kiválasztott árút, addig ő előhúzza a törött bicskát.
– Hát csinálja meg az ur ezt nekem, – – szól és leteszi az asztalra
szépen. – Kicsit kisebb lesz az aczél, hanem jó az azért a szegényesnek.
Csinálja meg két hatosért, aztán vasárnapra majd bejövök érte.
Alku.
Amint fölhúzná reggel a csizmát Halbőr Förgeteg János, előbb műértő
szemle alá veszi. Ügyes rándítással kapja föl a száránál fogva, hogy a
talpa is látszon.
– Ejnye, hejnye – mondja s búsan néz a csizmára.
Ha a csizmának szeme volna, szintén nézhetne, mert van rajta lyuk elég.
A szára is elavult, kiveresedett, a feje meg éppen egészen odavan.
Halbőr szomorúan húzza föl s mikor behozza reggeli alkalmatosság gyanánt
a szalonnát a hozzávaló pálinkával az asszony, odaszól neki:
– Be köll mönni a városba.
Az asszony ránéz.
– Ugyan minek már mögint? Ihatnék kend? Nem kap kend elég italt ideki?
Halbőr Förgeteg János mérgesen ül le az asztalhoz a szalonna elé.
– Né duruzsolj hát örökké. Csizmát köll vönni.
– Azt ugy-é? – kérdezi gúnyosan az asszony. – Kennek csizma köll. De azt
nem kérdi kend, nekem köll-é czipő. Akit hogy tavaly vöttünk, egész
elkopott. Az eberlasztingba meg csak nem járhatok hétköznap. De errűl
nem beszél kend. Mert világéletibe se törődött kend velem.
A kötényét odaemeli a szemeihez az asszony s szétmorzsol egypár öreg
könyűt.
– Nem is tudom, mért möntem kendhöz…
Förgeteg János nagy nyugalommal nyomogatja a szalonnadarabot
bicskahegyen a paprikadöbözbe.
– Hát minek gyüttél?
Az asszony sírva áll elébe.
– Minek möntem? Evvel áll kend elő? Hát minek híjt kend? Mér csavarta el
a fejem, mért küldött gűgyűt édösapámék házáhon?
János hosszú, vékony szalonnadarabot nyes le, odatöszi a kenyérre s ott
szeldeli nagy igyekezettel formás koczkákra.
– Ha híjtalak, híjtalak – mondja. Ha nem köllöttem, ne gyüttél volna…
Azonközben elkezdenek ugatni a kutyák odakint, Halbőr figyel, fejét
oldalt hajtva, a hangokra. Mivelhogy a pusztalakó kiérzi a kutyák
ugatásából, hogy ki jár a tanya körül. Mert tanulmányos kutya az
ebállat, amely egész máskép ugat a rokonra, mint az idegenre, máskép a
városi úrra, mint Mózsira, aki nyúlbőrökben utazik. Ennélfogva egy ideig
hallgat a kutyaszó után a gazda, komoly elbírálás alá fogván az egyes
vakkantásokat.
– A sógor gyün – mondja a meggyőződés biztonságával. – Mén a városba az
is.
Az asszony féloldalt néz rá s félig hitetlenül kérdi:
– Oszt bemén kend?
– Be hát – mondja mérgesen Halbőr Förgeteg János. – Mért ne mönnék? Nem
látod a csizmám? Csupa rongy. Tán az kék, hogy ebbe járjak télvíz
idején? Hogy ebbe dolgozzak a hóba – s hozzáteszi elkeserülten: –
csakhogy neköd lögyön mit önni…
Erre azután újra hatalmas sírásba kezd az asszony, hogy uram Isten, mit
meg nem kell érni… már a betevő falatot is szemére vetik… De elmegy,
csakugyan elmegy a tanyáról, ha így tart.
Amíg azután ez a pár szó adódik, odazörög a kocsijával a ház elé a sógor
s bekiált a subából:
– Gyün-é kend hetire?
Már meg is jelent a tanyaház ajtajában Halbőr Förgeteg János.
– Mék hát – szól s a vállai erejénél fogva rázza be magát a subába – mér
né mönnék…
Odamegy a kocsihoz és kezel.
– Adjon Isten.
– Adjon Isten. Üljék kend hát föl.
Ahogy aztán elhelyezkedik János, a sógor közécsap a két lónak. Förgeteg,
még mikor nincsenek valami lehetős távol, féloldalt visszapislog, hogy
ugyan néz-e utánuk tisztességtudó szokás szerint a ház ajtajából az
asszony. Dehogy néz pedig. Sír az bizonyosan odabent a házban.
Förgetegnek aztán amíg csak pipára nem gyújt, valami nehéz van a szívén.
Mert furcsa bánás volt mégis az azzal az asszonynyal. Hanem a füstfelhők
közt múlik a gond, mivelhogy egyéb dolga akad az embernek.
De aztán hamarosan el is felejti. A sógorral olykor szót váltanak és hát
kiderül, hogy a sógor szintén éppen csizmát akar venni.
– Majd Kék Mártonhon mönyünk – szól komolyan s a gyeplőszárhoz veri ki a
pipából a pörnyét – az egész familia ott vásárol.
Förgeteg ráhagyja, mert valójában igen sok sok dicséretet hallott a Kék
Márton-féle lábbelikről. Rettentő jó csizmák azok.
– Akár a vaj.
– Ügön. Aztán nem tör, – meg a füle se szakad ki.
– Hát nem bátya. Arányosan tart a füle a csizmával. Mikor az utolsó nap
fölhuzná az ember, talán kiszakad. De hamarabb nem.
Denique, ahogy megállnak a lóval a katonakórház mellett, egyenest
ballagnak a piaczra a csizmadiás sátorok felé. Az emberséges csizmadiák
már árulják a sok szép, finom jószágot, egymásután szedve le párját a
rudról.
Látja mindenik, hogy ott van legszélről a Kék Márton-féle sátor, azonban
arra se néznek.
A fejüket föltartva haladnak el a vásárosok között, mintha valahol
hátul, a sátras sor végén keresnének egy csizmadiát.
Azonban nem azért szolgáltatja a sógor familiájának már évek óta Kék
Márton a csizmát, hogy meg ne lássa. Hirtelen oda is emeli az asztrakán
sapka széléhez (mert az asztrakán sapkánál fogva különböznek a
csizmadiák egyéb, nem komoly dolgokkal foglalkozó mesteremberektől) a
kezét ernyő gyanánt, hogy jobban lásson.
– Nini! – mondja megilletődve. – Jól látok-e valjon. Nem-e Fekete Géra
Péter úrhoz vagyon ismét szerencsém?
– De ügön – felel a sógor, nagyot esve a szivélyes hangon. – Ez meg a
sógorom, a Halbőr Förgeteg János é.
– Van szerencsém – mondja kitünő elegancziával Márton mester és
összedörzsöli a kezét, mert két pár csizma eladása fölött mindig
összedörzsölheti a kezét az ember. – Talán, hogy lábbelit méltóztatnék…
Förgeteg előbbre lép a subában.
– Hát ügön.
– Ünneplőt talántán?
– Nem – felel elütőleg a sógor és leveszi a sipkát a fejéről, hogy mellé
tegye a pipát – nem olyan köll. Csak hétköznaplót.
– Hát hiszen van – szól dicsekvőleg Kék Márton s odamutat a sátorra. –
Tessék megdeputálni.
Deputálják. Az egyik balról megy a rúd mellett végig, a másik jobbról.
Nem találnak azonban kedvükre valót, mert az ellenkező sarkokon
megállnak.
– Nem tetszetős nekem ebből égy sé – szól megvetőleg Förgeteg. – Van
ilyen a kisteleki vásárban is.
– Van ám. Rossz ez mind.
– Mit? – kiált Márton mester – Rossz? Melyik az a rossz?
János eddig a földet nézte, most hirtelen a gazdára pillant.
– Hogy melyik ugy-é? – kérdezi lassan s csak úgy féloldalt pillant végig
a csizmákon. – Hát mind.
– Mind? Hát teszem azt ez rossz?
S diadalmasan ránt elő a sok közül egy párt Kék Márton. Két kézzel fogva
tartja oda Förgeteg szeme elé s ott rázza.
János átveszi s nézi. Valóban rendes formájú csizma. Ennélfogva hát
előbbre veti az egyik lábát a suba alól s nagyság tekintetében való
összehasonlításokat tesz az új s a régi között. Jó, egészen jó volna.
– Nagy lesz, nagyon nagy lesz – mondja aggodalmasan s Mártonra néz
olykor.
– Az jó télire – biztatja a mester.
Nem felel, mert most már a földre tette le s azt deputálja, meddig ér a
szára. Ez is jó. De ekkor észrevesz valamit s kedvetlenül teszi vissza.
– Nem jó a vágása – szól. – Nem magyaros. S hozzáteszi mérgesen:
– Nem vagyok én bánáti sváb, hogy ilyen csizmát hordjak.
Kék Márton kétségbe van esve. Mert a sógor már választott, ki is van
fizetve s imhol az új vevő, aki szintén egész familiájával ide fog
járni, ha egyszer a Kék Márton-féle csizmákat megismeri, nem talál
kedvére valót.
– Tessék hát mást választani – biztatja reménykedve.
Még mindíg mérges a hangja Halbőrnek, mikor oda vág:
– Mást – mondja gúnynyal. – Mást? Hunnat? Ez az egy tisztességes
csizmája van az úrnak csak, akit itt tartok a kezembe. Ennek meg a
vágása rossz.
Márton mesternek eszméje támad.
– Hát hiszen ha épen úgy áll a dolog, ki lehet azt jobban vágni – szól.
– De most ez a divat.
– Mit divat – tör ki dühösen Halbőr. – Nem vagyok én suhanczár legény,
hogy olyasmire adjak. Tán piros bársony gallért hordjak az ünneplő
felöltőn, mert hogy az is divat?
A sógor belekaczag, mert tetszik neki a viczcz. Kék Márton nem nevet,
mert úgy látja, csak kötődnek vele itten.
– Ha nem tetszik – morog ingerülten s csekély fültövön-ütéssel téríti
helyes útra a lábai előtt botorkáló inast – tessék máshol venni. Nekem
nincs jobb.
– Nono… – békíti Halbőr és csöndes mosolylyal pillant a csizmadia
arczába.
– De meg az egész piaczon sincsen – folytatja tüzesen emez s elkapja
Förgeteg kezéből a csizmát – mert nézze ezt a bőrt! Nézze! akár a vaj.
De talán hogy még annál is finomabb…
Halbőr int a fejével.
– Azután a törést – hirtelen két rét hajtja a szárát, hogy az a kevés
napsugár, ami elő verődik a felhők mögül, csillogva törik meg a bőrön –
látja a fényit. Akár a kék aczél.
Int a fejével János és állást változtat a subában.
– Igen, igen – mormogja lassan.
De hirtelen, mintha megbánta volna a sok engedékenységet, megütközve
szól.
– Baj, baj. Most látom csak, hogy patkó nincs rajta.
– Lehet azt ráveretni itt a szomszédban.
Félvállra rántja a subát Halbőr.
– Hát kinek néz engem az úr? Kocsis vagyok én? Vagy ló?
– Nem, dehogy, dehogy…
– No hát! – felel elfojtott dühhel. – Akkor ne beszéljen így. Hanem azt
mondja, ha akarja, hogy adja?
– Nyolcz forint.
Gúnyosan hajtja le a fejét János.
– Nyolcz forint. Hm. Több nem is kék? Hisz a sógor hatért vett.
– A sógor is nyolczért vette – felel békülékenyen a mester. – Pedig az
fele ilyen csizma sincsen.
János megvetőleg néz a sógor lábára, amelyen már ott pompázik az uj
csizma. A sógor kéjjel mozgatja benne a lábujjait.
– No Isten neki – mondja derülten s előhúzván a tárczát, gyűrött
bankókat terítget le a vásáros ládára. – Hetet adok érte. De csak éppen
azért, mert a sógor is itt vett.
– Nyolcz forint az ára – hangzik a mester határozott válasza.
Halbőr Förgeteg csipkelődve, félszemmel néz rá.
– Üm, de nagyra tarja magát – s lefogja a balkezével a bankókat. – Hát
tudja mit. Én engedek öt hatost, engedjen maga is. Adok hét ötvenet.
Azonban Kék Márton szilárd, mint egy szikla.
– Lehetetlenség.
– Nohát vigye az ördög azt az öt hatost – s kezdi Halbőr kikeresni a
nyolczadik forintot is. Tágra nyitja a vörösbőr tárczát s amint utána
kutatna, hirtelen az eszébe ötlik valami. – Hohó! most jut az eszembe.
Van-e asszonyczipő?
– Milyen?
– Milyen. Hát bűr, zsinórra járó.
– Hát hogyne volna – s odalódít egy egész öllel a ládatetőre Márton
mester. – Van itt sok. Formás.
Halbőr három forintot kint hagy, a többit visszarakja.
– No adjon hát egy három forintost – mondja szerényen s szinte kérőleg
néz a mesterre, hogy ne haragudjék a sok okvetetlenkedésért. – A csizma
nem kell. Majd szombaton behozza fejelni az asszony…
Mert hát az volt a csizma baja, hogy czipő kellett az asszonynak.
Förgeteg a kompaktornál.
Förgetegen akkora suba van, mint egy ház. Ennélfogva egész szélességében
nem férvén be az ajtón, úgy tesz, mint a nagyszarvú ökör: féloldalt
keczmeleg befelé.
– Alig fér be az embör – mondja.
A kompaktor fölteszi a pápaszemét, mert anélkül nem tökéletes az olyan
ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik, s Halbőrre tekint.
Halbőr Förgeteg János ezenközben letette már a kalapját is, isten
jónapot kívánt s bizonyos negéddel rázza meg a vállain a subát. Az alja,
ahogy lebbenve csapódik, lever a székről nehány könyvet. Halbőr utánuk
néz, úgy tesz, mintha föl akarná venni, de azután csak megállapodik
megint. Jó azoknak ott is,
– Begyüttem – szól és kinyujtja barátságos üdvözlés szempontjából a
kezét.
– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből
s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála.
– Be ám. Ide magáhon. Mert ide utasítottak.
– Nem árulok én patkószeget.
Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát,
sértődött arczczal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát.
– Nono – dünnyögi lassan. – Tudom én azt.
Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab
állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobb oldala alatt,
azután a jobbal a balfelül eső részen.
– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun
is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a
subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán…
Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a
subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs
más tenni való, le kell vetni a subát, hogy előszedessék.
Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat,
fordul egyet s lelöki a fapadra a subát.
– Jó lösz neki itt a kanapén, – mondja jólelküleg.
S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a
válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes
könyvet húz elő. Beczéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles,
barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott
paksaméták között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől
elválasztja, kínálja átal, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja
a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat.
– Kompaktor maga? – kérdezi.
– Az én. Talán be kellene kötni azt a könyvet?
Förgeteg arczára a szája szélén meg a szeme körül ránczok szaladnak föl
s most már vidáman integet a fejével.
– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja.
Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy
olvasson benne.
Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan
hunyorítva a szemével:
– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom
annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is…
A könykötő az egyszerű szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a
könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyujtja át most már neki a
könyvet.
– No, mit kér érte? Mondja.
A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi
izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi
súlyát, várja a választ.
Egy ideig tart a műértő becsülgetés.
– Nagyon rongyos.
– Rongyos? – tör ki Halbőr. Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar az
úr?
– Jó, jó. De több a dolog vele.
Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető
emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot.
– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát –
feleli vidáman.
A könyvkötő átadja a könyvet Förgetegnek.
– Negyven krajczáron alul nem lehet megcsinálni – mondja.
Halbőr lehajtja a fejét, a szemeit tágra nyitja s úgy tekint a mesterre.
– Mit? – kérdezi bárgyun.
– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is
a méreg. – Hát ezt a könyvet.
– Hát mög van már az a könyv csinálva. Nem köll ezt már csinálni.
Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így
is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró
darabokat kezd hasogatni egy nagy papirlemezből. Halbőr nézi egy darabig
hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát nem
szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja:
– Gyere no suba.
A középre áll vele, a hol nagyobb a térség s nagyot lendítve rajta, a
nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát,
folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassú
léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a
fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják
talán tán. De nem hívják.
Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy
vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd
veszekedni.
– Hát azt hiszi az úr, hogy én bolond vagyok? Mi?
– Nem hiszem én – mondja a békülékeny mester.
Annál jobban pöröl Förgeteg.
– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért
gyüttem én ide, hogy lénézzön engöm. Van énnéköm annyi, mint az úrnak…
Hun a keszám, hagy csapom ki azt a rongyos négy hatost…
Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet
lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi
az alku komolyabbik felét:
– Osztán mijen rámába köti?…
– Vörösbe.
Halbőr gyanakodva néz reá. Nagyon olcsó lehet az a vörös ráma, hogy
ilyen nagyhirtelen rámondta a kompaktor.
– Vörösbe? Miért vörösbe?
– Hát kékbe.
– Kékbe… ismétlé tünődve Halbőr.
– Jó lönne a kék szín?
– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti,
lehet feketébe is.
– Hogyne! – kiáltja Halbőr tiltakozva. – Nem vagyok én kántor.
– Hát ha ezt nem akarja, akkor jobb lesz kékbe kötni. Szép szín az.
Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a
kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte.
Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz
bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vídáman, s
ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a
boltból, a hogy jött, úgy elmegy.
Az utczán aztán megindul nagy sebesen, mert már is sok időt vesztett. De
alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz
és benyitja az ajtót.
– Nini – kiált be. – Vörösrámába kösse…
Terefere a csárdában.
Vasárnap reggel lévén, de meg egyúttal vásár is Kis-Kunmajsán. Zavaros
István csikós-gazda is azok között van, aki szabadságot kapott erre a
napra, hogy eltávozhat a majorból. Zavaros István elmondja ezt a
feleségének, az asszony kiteszi a tarisznyát és szalonnát, meg kenyeret
rak bele. A gazda a vállára akasztja, a subát a nyakába keríti, a kezébe
fog valami hosszú csőszbotot és egy csendes »Isten á…«-val kimegy a
házból. A majorszélen megáll s némi csatározást kezd a majorbeli
ebállatokkal, amelyek valahány van, mind vele akar menni. Csodálatosan
logikátlan észjárása ez a puszták minden rendű kutyáinak, hogy egyébként
ha bele lőnek sem megy el a háztól, de ha vásár van valahol, alig lehet
otthon marasztani.
Zavaros néhány fagyos göröngyöt szed föl és granatéroskodni kezd a
négylábú hadsereggel, melyet sikerrel visszaver.
Ezzel aztán megindul lassan, a botot a subaalj hátulján húzva maga után,
ami a teljes megelégedés nyilvánvaló jele, ellenben ha minden lépésnél
fölemelve éri a vége a földet, abból egy és más gondokra lehet
következtetni. Megelégedve pedig igen meglehet István, ami abból is
kitünik, hogy a legközelebbi úthajlatnál letér az országútnak nevezett
fagyott sártengerről s a havas mezőségen át a torony irányában tart,
arrafelé, amerre a csárda van.
Hát az még meglehetős messze, ott lent, ahol lilaszin ködök keverik
egybe az eget a földdel. István bandukolva megy, majd megáll s hátat
fordítva a szélnek, a subaszárny enyhelyében pipára gyujt. Azután ujra
nekiindul s füstölögve ér el a korcsmaházig. Ott benyit és jó reggelt
mond Öreg Gáli Jánosnak, a korcsmáltató vén embernek, aki éppen most
végezte be a reggelit s veregeti le a ruhájáról a rátapadt
kenyérmorzsákat.
– Adjon kend bort.
Gáli a megmaradt szalonnadarabokat visszarakja a zöld tányérba, a
paprikás döbözre ráteszi a tetejét s miután hegygyel asztalnak
támasztva, becsattantja a bicskát is, megindul eleget tenni a szónak.
Azonban ahogy a pitvarnak vezető ajtóhoz érne, megáll s lassan
megfordul.
– Sokat?
Zavaros István ránéz s amint teszi le kifordított állapotban egyik
asztalra a subát, kurtán mondja:
– Hát.
No jól van. Gáli ezzel kimegy, nagy tele kancsót hoz be s várja a szoba
közepén, hogy hova ül le István. A csikós elrendezvén maga körül
mindent, a legsarokban helyet foglal s akkor szó nélkül teszi elébe a
kancsót Gáli.
Zavaros kedvtelve húz belőle, két kézzel emelve a terhet. Gáli leül a
kuczkó mellé, majd meg odamegy a vendéghez, szó nélkül kapar a
zacskójából a pipájába dohányt s ahogy rágyujtott, újra csak leül.
Ezután csend támad. Zavaros hol iszik, hol két könyéken bámul ki a
fakult ablakon a hóhatárra, ahol varjak kergetik egymást. Gáli pipál s
olykor azon mesterkedik, hogy a mellény alá vett nyakravaló csücskeit
kihúzgálja a gomblyukakon.
Majd maga elé tekintget s a csizmája orrait koppingatja össze. Valami
bogárfélét lát a földön s figyelni kezdi, hogy merre megy. Előbb tőle
elfelé tart s Gáli emelkedik is már a fölkeléshez, hogy utána lép s
eltapossa. De ahogy a bogár irányt változtat Zavaros felé, megmarad a
helyén. Szó nélkül nézik ketten. – Zavaros fölemeli a lába fejét s ahogy
alá ér a kis állat, ráereszti.
Ezen taktikus manőver némi jó kedvet éleszt a két emberben s Gáli a
pipát a patkaszélhez verve, István felé fordul.
– Hát kend? – kérdi.
Már tudniillik, hogy elmegy-e a vásárba.