Ők boldogok.
_Shakespeare_.
Másnap reggel Abafi Mikola Miklósnál volt. A két férfiú egyedül
beszélgetett… Mikola Miklósnak örömtől lángolt arcza; Abafi csendes,
vidám s nyájas volt, mint tőle, ki indulatit fékezné tudá és szoká, ki
félig semmit sem tett, lehetett várni.
– Gizi! – mond Mikola Miklós, vidáman beszólva a szomszéd terembe, –
Gizi! jó gyermek, jer ki egy szóra!
Gizella kilépett.
Mikola Miklós szivéhez szorítá őt. – Kedves jó angyalom! – szólt, – bár
szívednek, a mit mondani akarok, szintannyi örömet okozna, mint nekem!
Gizella meglepetve emeli szemeit Mikolára.
– Gizi! – folytatá ez, megcsókolva homlokát vidáman, – én jó hírt mondok
neked, melynek minden leány örűl!… Találd el, Gizi! – folytatá
megcsipkedve arczát.
Valami kétes előérzet lobogta lángjával körül az érdekes hölgynek
arczát. – Bátyám! – mond az ő kedves hangján, – mindig enyeleg: én nem
tudok találni. – Gizella földre tekintett, ajkai körül csendes mosoly
vonúlt el.
– Kérő van a háznál! – kiált fel kiömölve az öreg.
– Oh! – sóhajtott Gizella, fülhegyig fölpirúlva s újra elhalványodva.
– Te hallgatsz? – kérdé Mikola.
– Én nem megyek férjhez! – felelt Gizella komoly csendesen,
– Soha? – mond vígan Mikola, mint a ki tervének sikerén nem kétkedik.
– Kedves, jó Gizellám! – szólt Abafi. – Oly fontos, oly elhatározó
kérésem van az én szeretetreméltó Gizellámhoz, hogy azt igen komolyan
kivánom tenni. Tőlem – folytatá nagy szivességgel hangjában – tudja meg
azt, nem mástól, s feleljen nyugodtan s meggondolva rá! Ha reméli, hogy
velem boldog leend, ha szive szabad: én az enyémet kezemmel együtt
ajánlom azzal az igérettel, hogy éltem legszebb s legkedvesebb
kötelessége leend, ily szeretetreméltó hölgyet boldogitani.
Gizella ingadozott lábain. – Kegyed, Abafi; – mond meglepetve s alig
hallhatólag, – Olivér! – tevé a leglágyabb, szinte dalhangon hozzá, – s
mi szülheti e hirtelen elhatározást?
– Képedből látom, – mond Mikola kifakadva, – hogy te szereted Olivért.
Gizim! kosarat ne adj, nem szabad adnod! Jer! – folytatá élénk
vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az ifjúnak kezei közé adván, – ti
egymáséi vagytok! hiszen, – erősíté kezeit dörzsölgetve, s
gyönyörűséggel legeltetve szemeit a szép páron, az nem is lehet
másként!… Jer, Margit! – szólítá meg az épen belépő Gyulafinét, – jó
leányom, jer! végy részt örömünkben; Gizimnek férje van… Olivér!
[Illustration: – Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt
s az ifjúnak kezei közé adván, – ti egymáséi vagytok!]
Az öreg Mikola magán kivül volt örömében; s mindezt oly hirtelen, oly
élénkséggel tevé, hogy a míg Gizella észrevette: az Abafi karjai közt
volt. Minden álomnak tetszett neki! de az álom égi volt, s mint a ki
fölébredni fél, simúlt némán az ifjú keblére.
Egy könnycsepp csillogott Margitnak szemében. Ő szótlan szorítá Gizellát
szívéhez, a nemes lélek!
Egy kérdésünk lehet még; ha boldog volt-e e házasság?
Abafi Cristiernát szerette. Láttuk, hogy e szerelemben valami lovagi s
regényes magasztaltság volt. Ő hölgyeért egészen e szellemben áldozta
fel magát, boldogítá azt, kit éltének csillaga, Cristierna, vezete
karjai közé, kit magáénak, kit leányának nevezett, kinek boldogsága őt
megnyugtatá.
Abafi hitte, hogy Cristierna előtt szerelme nem titok; s mennyire volt e
hiedelem valószinű, az előbbiekből világos. Az erényes, lelkes nő őt
áttekintette végre, mert női gyöngéd tapintat előtt férfi-szerelem,
bárminő rejtett, titok soká nem maradhat, s így czélzása volt az ifjú
lelkének más irányt adni. Gizellát szerette, egynek a legérdekesb
teremtések közül tartá; hogy Abafit szereti, tudta. Ismerte Cristierna
Olivérnek regényes ragaszkodását szenvedélyéhez, s hitte, hogy azon
szenvedelem, melylyel iránta viseltetik, más viszonyok közt talán
szelidebb lobogású leend,… végre, hogy oly szerfelett érdekes lénynek
közelében, mint Gizella, ki még e felett Abafit imádja,… idővel másnak
fog helyet adni.
Abafit annyi körülményekben láttuk már, hogy gondolkozását egészen
ismerjük. Láttuk, miként lőn aljas, minden rosszra hanyatló emberből
halkkal kiválólag feltűnő, minden tekintetben nemes, érdekes és
tiszteletre méltó férfiú; miként vált benne e szép irány a tökélyre,
magasztalt fellengéssé, egy regényes, reménytelen szerelem által; minő
készszé tevé őt e regényes szerelem, életének boldogságát oda áldozni!
de láttuk azt is, hogy Abafi mennyire embere szavának; hogy ő félig nem
tesz semmit; hogy a hála s kötelesség érzetének minő hatalma van szívén.
Mindezt tudva, könnyű lesz megfognunk, hogy ő, ha nem is boldog előre,
de nyugodt volt. Szerencséssé tenni a Cristierna fogadott leányát, minő
szép hivatás! így gondolá! jóváhagyó tekintetet nyerni attól, kit oly
mondhatatlanul szeretett s becsült, s kötelességét tenni, még pedig nem
félig, ne éreztetve, hogy csak azt teszi, de egészen s hozzá illőleg!…
ez vala azon szép, azon nemes pálya, mely előtt állott.
S mily sokszerűen könnyité ezt Gizella, kivel lehetetlen volt ily szoros
s gyengéd viszonyban állni a nélkül, hogy neme a rokonérzetnek ne
fejlenék ki a lélekből.
Abafiról, miként őt ismerjük, azt kell hinnünk, hogy Gizella iránt
figyelmes, részvéttel teljes, lovagi tisztelő volt inkább, mint férj
egyelőre; s mivel szövetségöket a szerelem édes, tiszta előélvezetei nem
előzték meg, ezeknek öröme, bája s újsága Gizellát házasságában
boldogítá.
Gizella egy volt Erdély legtökéletesb hölgyei közül. Őt sokszor s közel
kelletett látni, hogy azon tiszteletet idézze elő, melyre annyira
érdemes volt. Tettekben, nem szavakban tűnt fel az ő lelkülete.
Tisztaság, szerénység: ez a két szó festi őt egészen. Ő Abafit szerette
úgy, mint nem más; s annyira tudta magát hozzá alkalmazni, annyira
szenvedélyeit, szokásait, szinte gondolatját kitalálni, hogy férje mély
részvét s hála nélkül nem tekintheté ezen ártatlan, tiszta, angyali
teremtést.
Láttuk, hogy Gizella minő félénk volt, őt minden kis rémülés leejté
lábáról. Ez a férfias, bátor Abafinak nem lehet inyére, bár azt
gyöngédsége nem engedé soha nejével éreztetni.
Gizella a világért lóra nem ült volna. Ki írhatja le Abafi meglepetését,
midőn egykor vadászatról térvén haza, legelevenebb paripáján gyönyörű
neje vágtata elébe.
Igy halkkal szorosabb s szorosabb lőn azon érdekes szövetség, mely őket
közelíté egymáshoz.
Abafinak egykor követségbe kelle mennie Bécsbe. Távolléte a szép
Gizellától oszlatá el a homályt végkép lelkében. Érezte, mennyire
szükségessé lett neki Gizella; érezte a boldogságnak első tiszta, minden
fellegzéstől ment örömével, hogy Gizellát szereti. A regényes
magasztaltság elmúlt! Gizella honosítá Abafit az életben; s most vált
belőle azon feltünő, érdekteljes férfiú, ki mennyire ember tökéletes
lehet, magáról elmondhatá, hogy… az!
Abafi boldog volt. Mikola Margit fiának élt; tanúja volt naponkint az
Olivér s Gizella boldogságának; ő nem ismert több vágyat; ő Abafit
holtig szerette. Oly tökéletes lény, mint Margit, csak egyszer
szerethet. De elvei, erénye legyőzék szenvedélyét: szerelme egészen
testvéri alakot vőn magára.
Gizellát ő nevelte; a mit tudott, a mi volt, nagyrészt Margitnak
köszönheté.
Margit Abafinak regényes ragaszkodását Cristiernához ismerte; oly
észszel teljes hölgynek figyelmét ez ki nem kerülheté. Ő erősíté meg
Cristiernát azon tervében, melynek sikerét így egyrészt magának
tulajdoníthatá; s mennyi öntagadással, mennyi szerénységgel!… ez onnan
is kitűnik, hogy Abafi végig egyedül Cristiernának tulajdonítá, a mi
Margit nélkül aligha megtörtént volna.
Igen, ő nem ismere több vágyat; s a kedves Mikola-ház, – főként mikor
Abafiék ott voltak, – vígabb, örömteljesb volt, mint valaha.
Szép jószággal ajándékozta meg Margit az öreg Timárnét, kinek maradéki
maig is áldják porait; s egykori dajkája a kis Bálintnak sem lőn
feledve.
Cristiernának s a fejedelemnek sorsa Erdély történeteiből ismeretes.[8]
A fejedelem Bátori András bibornoknak adta 1599-ben a fejedelemséget
által, de megbánta újra. Végre sok viszontagság után Európa több
részeiben bolyongott. Szép, mindentől becsűlt és szeretett nőjétől
elvált, s ez később szülőihez tért vissza.
Deli Markó még egyszer jelenik meg Erdély történeteiben, a Bátori András
uralkodása alatt, vad seregével már egészen a komoly hadnak edzett
férfiú. Nemtője, a kedves Izidora nem volt többé! ki őt néha szelidebb
érzésekkel ismertetheté meg.
Abafinak házassági boldogsága közmondássá vált Erdélyben. Cristiernának
emléke kedves volt neki holtig, s a kedves Gizellának, ki boldogságát
neki köszönheté. Sokszor mondá Abafi Gizellának, ki előtt titka nem
volt, mióta szereté:
– Mindent a legjobban intézett a gondviselés. A mi Izidorához vonza, az
hála és szánakodás volt. Mikola Margit iránt a legmélyebb tisztelet
vegyül keblemben, testvéri szeretettel. Cristierna regényes
magasztaltsággal tölté be keblemet, s míg e szív dobog, az ő képe élni
fog abban; neki köszönhetem mennyemet. De a mit irántad érzek, te
kedves, jó, szelid angyal: az szerelem; igen, igen! – mond lángoló
arczczal, szenvedélyesen vonva Erdély legszebb asszonyát keblére, – az
szerelem!