Egek! ezt nem vártam.
_Harro Haring._
A fejedelem a sátrába összegyült hősöknek tudtokra adá, hogy seregeit
haza vezeti. A törökök a Dunán átköltöztek, s ő azt hitte, hogy mostanra
eleget tett. Voltak sokan, kik szándékát hátrálni óhajtották, s ezek
közt Abafi is, ki bármint vágyott élte napjának, a szép Cristiernának
közelébe juthatni; de jelen szerencséjében a magyar- s oláhországi
seregeknek, jobbnak itélte a vasat addig verni, míg meleg.
A habozó, változékony Bátori megúnta a táborozást, s visszavágyott
Erdélybe; nem hogy ott állandóul maradjon, hanem inkább, hogy egy régen
szívébe rejtett vágy teljesülésén dolgozhassék az udvarában létező
számos olasz urakkal, kik előtte oly érdekesnek festék Olaszországot, s
oly nyugalmasnak a bibornoki méltóságot, melyre titkon mindig vágyott.
A seregek elindultak, s nemsokára a fejedelem is, az Abafi, Bocskai,
Keresztúri, Kornis Gáspár és Betlen kiséretökben, Erdélynek határiba
lépett.
Érzések ezrei ostromlák az Olivér keblét. Izidora halála mélyen sebzé
hálás szívét. A Mikola Margit boldog meglepetésének előérzete hathatós
ír volt beteg kedélyére; de azon ürt, melyet lelkében érzett, nem
töltheté be egészen. Ő szeretett, remény s kinézés nélkül. A mit
Izidoráért tett, vagy inkább tenni akart, valamint elébb a táborban, úgy
később Erdélyben, sokképen itélték. A nagy többség meg nem foghatá őt,
bámulta kárhoztatva, bámulta jóváhagyva. Ki lelkületét egészen ismerte,
nem csodálkozott rajta: neki így s nem másként kelle s lehete
cselekedni. Margitot s Cristiernát az Abafi tette fölmagasztalá. A női
szívnek sajátja, ily elhatározások becsét helyes szempontból felfogni!…
Gizella hallgatott, de szívének mélyében szólt egy hang: boldog Izidora!
Minél inkább közeledtek Fehérvárhoz, hol jelenben Cristierna tartá
udvarát: annál inkább feszíté Abafinak keblét azon kétes kín s
kéjvegyület, mely szívének jelen helyzetében igen is megfejthető: hogy
találja ő Cristiernát, ha a lelkes, erényes nő, már áttekintvén őt, már
gyanítván szenvedélyét, nem fogja-e hideg távolságban tartani! S – ha
igen, – mond Abafi, – ám legyen! az ő képe szivemben fog élni örökre! s
nincs az az áldozat, melyet érte nem tennék. – S valóban, oly egészen
szellemi, oly fellengő volt hódolása, hogy állításán nem kétkedhetünk.
Megérkezett végre Bátori, győzedelmeinek fényétől dicsőitve; s az
erdélyiek méltánylói a hős s vitézi tetteknek, a múltat feledve,
kétszerezett figyelemmel s hódolattal fogadák ifjú fejedelmöket…
Cristierna hódító nyájassággal jöve eleibe, ki őt udvariasan, de hideg
tartózkodással üdvözlé. A mennyire sebzé szívét e nem érdemlett
visszaidéző bánásmódja férjének: annyira akará s tudá azt rejteni s ki
az ő angyali arczának nyájas, vidám kifejezését látta, őt boldognak
vélte volna.
A szokott ünneplések s tisztelkedések végre elhangzottak. Abafi
jószágaiba ment. Első cselekvése volt a fejedelemtől nyert birtokot
Cseszeliczkinek visszaadni, kit Sólyom név alatt ismertünk meg a Deli
Markó szabad zsákmányosai közt s ki Lónyaival, vagy mint álnévvel
nevezék, Csatárral együtt, az utolsó hadban tett szolgálataikért,
egyebet puszta kegyelemnél nem nyerhetének.
Bátori Abafinak e tettét nem a legjobb kedvvel vevé; de adott szavát
átallá ezúttal megszegni.
Otthon Abafi épen találta s egészségesen a kis Bálintot, nem Zsigát
többé. Udvari lelkésze nem győzé eléggé a bájos gyermeknek előmenetelét,
igyekezetét dicsérni… Abafi s Deli Markó, ki őt kisérte, minden
bizonyítványokat a kis Bálint sorsáról megszereztek. Abafi mindent úgy
talált, miként azt neki Deli Markó elbeszélte. Nem volt több kétsége; s
így elbúcsuzott Markótól, ki zordon seregéhez tér vissza, ellenségesen
magával s a világgal… Abafi pedig Fehérvárra sietett s magával vitte a
kis Bálintot, kit előbb kimélve tudósita mindenről. Bálint vélt anyját
szerette; Abafihoz leirhatatlan hajlandósággal ragaszkodott; nem csoda
tehát, ha új helyzetének ismeretlen boldogsága vesztését vele nem
felejtheté. A gyermek bús, örömtelen volt, s mindig Izidorát sóhajtá
vissza. – Ki fog engemet, – mond Abafihoz simúlva, – úgy szeretni, mint
ő! ki anyám volt, igen anyám inkább, mint valaha más az lehetne!
A hirtelen örömök hatása még zöldebb emlékben volt hősünk előtt,
minthogy Margittal boldogságát hirtelen s váratlan merné megismertetni,
ki jelenben Gizellának látogatására, atyjával, a vidám, öreg Mikola
Miklóssal, Fehérvárott volt.
A gyermeket Abafi elrejté, s első látogatásakor Margitnál csak arra
figyelmezteté, hogy fiának születésekor keresztalakú jegy volt a vállán,
mely később eltünt; s nem lehet-e gyanítani, hogy a gyermek
elcseréltetett.
Margit ezen észrevételen nem kevéssé ütközött meg; de azzal végzé
feleletét, hogy fia karjai közt végezé életét, s hogy ily jegyek sokszor
szűnnek vagy változnak meg.
Másnap Abafi újra előhozta a dolgot, hozzá adván, hogy neki gyanúja van,
hogy e csere valóban megtörtént.
Margit figyelmessé lőn. – Abafi! – kiált fel, – ily reményt gerjeszteni
anyai kebelben a nélkül, hogy valósúlhasson kegyetlenség! Ah, ne
szóljunk erről többet! ily boldogság… egek!… ily mennyei öröm nincs
földi életre számítva!
De ha meg is valósulna! – mond Abafi, – s általam?
Margit fölugrott helyéből. – Oh, Olivér! – rebegte, – nem, nem! hiszen
ez lehetetlen.
Igy halkan szoktatván elméjét a valósághoz Abafi, kimélve s vigyázva az
egész titkot közlé Margittal.
Az ő örömét leirni ki tudná? Egy új világ nyilatkozott előtte: ő anya
volt. S midőn a bájos, érdekes gyermeket szorítá kebléhez; midőn
arczában férjének s önvonásait feltalálta; midőn ezer csókkal illette
vállán a keresztalakú jegyet; midőn mindent… mindent megtudott, s a múlt
szenvedései összeolvadtak a jelen gazdag boldogságának melegétől: ő
akkor mennyben volt! – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől
elragadva, s égnek emelve könnyel telt szemeit, voná keblére gyermekét.
– Ah nem! – folytatá könnyek közt mosolyogva s kezét nyújtva Abafinak, –
van még egy! egyetlen egy, annak boldogsága, ki a menny üdvét varázslá
életemre, a ki arra oly érdemes!
Mikola unokájának szerfölött örült; s nemsokára a történet egész
Erdélyben tudva lőn.
A kis Bálint új helyzetét szerető nagyatyjának s az őt imádó anyjának
ápoló karjai közt könnyen megszokta. Ő gyermek volt; s nemsokára oly
édesen, oly szeretettel mondá Margitnak: «anyám!», mint egykor
Izidorának.
Míg Abafi a Margit boldogságát meleg szorgalommal eszközlé: a
fejedelemasszonynak gyakran vala közelében, s többször látta Gizellát
is, a nélkül, hogy iránta többet érezne, mint azelőtt. Cristierna
mellett Abafi gondolni sem tuda egyebet, csak őtet!
Néhány nappal azután, hogy a kis Bálint születése világosságra jött,
Bátoriné, kinek magaviseletében maga iránt semmi változást nem
tapasztalt Abafi,… őt magához hivatá.
[Illustration: – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől
elragadva s égnek emelve könynyel telt szemeit.]
Láttuk, hogy Fehérvártt utolsó létekor a fejedelemné nem hivatá őt oly
sokszor, s nem bizá meg annyiszor, mint azelőtt. Kétszeres vala tehát
öröme e parancsnak vételekor, s ő a szerelem szárnyain sietett a
fejedelmi hölgyhöz.
Olvasó-szobájában találta Cristiernát, pamlagán ülve; arcza nyájas, de
komoly volt. – Isten hozta, lovag! – mond a fejedelemné, – közelebb,
közelebb! – S valami oly mondhatatlan báj volt egész alakján; oly
szelid, s nyájas volt tekintete, hogy Abafi elragadva s elmerűlve állott
szótlan előtte.
– Nekem, – monda Cristierna, kevéssé vontatva, – egy kérésem van
kegyedhez.
Abafi hallgatott! de arcza kifejezésében olvasható volt azon készség s
öröm, melyet Cristiernának kérése idézett elő. Úgy tetszék neki, mintha
ő soha ily kegyes, ily égien nyájas nem lett volna iránta.
– A kérés fontos! – folytatá kis szünet után, mosolyogva függesztve
szemeit Abafira.
Olivér hallgatott, arczát öröm lobogta körül, mintha mondaná: mennyire
boldogítja egy fontos kérésnek így előre bizonyos teljesíthetése.
– A kegyed hallgatása, – szólt Cristierna, – kérésem teljesítését
biztosítja; de mondatlan s előre is igéri azt kegyed?
Abafi szenvedélyes «igen»-nel felelt,
– Bárminő nehéz, bárminő életre ható legyen? – folytatá, szemeit mindig
figyelemmel szegezve reá Cristierna.
– Minél fontosabb, minél nehezebb: annál nagyobb örömmel! – viszonzá a
kérdett mérsékelt hangon, mintha indulatit kívánná fékezni.
– De, – mond tovább Bátoriné, – ha a kérés egészen váratlan, – ha
kegyednek terhes teljesítése, ha keresztülvágja minden élet tervét, ha…
– Ha lehetetlen! – felelt Abafi szenvedélyesen, – lehetővé teszem,
kegyelmes asszonyom! Én készen állok! kijelentése a parancsnak s
teljesítése egy!
– Nem parancs, – igazitá ki szeliden a fejedelmi hölgy, – de egy
óhajtás, melyet szivem megszokott lehetőnek, teljesülhetőnek hinni, mely
engemet boldogítna! s hiszem, a kegyed boldogságát is eszközlendő lenne
egykor.
– S mi az? asszonyom! ah, szóljon Nagyságod! hogy készségem,
óhajtásainak teljesítésében, legyen bizonyítványa: minő forrón, minő
teljes szivemből vágyok megnyugtatására valamit tehetni! bárminő
váratlan, bárminő széttörő életemnek minden tervét, bárminő elemei
legyen,… szóljon!
A fejedelmi hölgy gondolkozni látszatott; pír futá el arcza havát; nem
minden megindulás nélkül szólt, rebegve: – Abafi! én kegyednek jó,
szerfölött érdekes, szeretetreméltó nőt választottam.
Abafi elhalványodott; sötét komolyság borítá el homlokát hirtelen, s
volt valami szinte szemrehányó, szinte feddő arczának szép vonásain. Ily
ajánlást attól hallani, kit imádunk, s ki épen ezen ajánlás által
határozott visszaidézést jelent ki; még akkor is fájdalmas és keserű,
midőn szerelmünk viszonzatlan, s mikor azt annak tárgya nem is
gyaníthatja!… Ilyen helyzetben volt Abafi. Cristiernának a legszivesb, a
legrésztvevőbb hangon tett ajánlata sérté, sebzé Abafit. Önmaga
kárhoztatta szivének hullámzását; szégyenlé, hogy így elhagyá magát
áltatni indulatitól… Tudta, értette: szenvedélye minő merész, minő
helytelen; s még sem tuda meglepetésének oly hirtelen ura lenni, mint
máskor; érzette mélyen szívében, hogy szerelme tiszta, szenvedő,
öntagadó; hogy nincs abban semmi, a mi egy égi szerafot is sérthetne; s
mindennek meggondolása őt szótlan odabámulásba süllyeszté.
Cristierna elhallgatott, vizsgáló tekintetét jártatva az ifjún. – Kegyed
elnémult! – mond végre; s nem volt e kifejezés egészen czélzás nélküli.
– Kegyelmes asszonyom! – Ez volt mind az, a mit Olivér mondani, vagy
inkább rebegni tudott.
– S oly nehéz Abafinak, – így fogta föl a beszéd folyamát a kis szünet
után Bátoriné – oly kivánatot létesítni, mely az én megnyugtatásomra
szolgálna! – A hölgy elpirult, mintha többet mondott volna, mint akart.
Abafi nehezen lélekzett; egy helyre voltak szemei függesztve, belső
harcz emelé keblét, s arczán viharos rángás tünteté elő lelkének
hullámzását. Cristiernának utolsó szavai kitünteték, hogy őt
áttekintette, hogy vétkes, de nem… nem vétkes, csak helytelen
szenvedélye nem titok többé… Oh, finom ily esetben az asszonyi tapintat…
Láng borítá el arczát; fél térdre hullt a nő előtt, s azon hirtelen
elhatározással, mely Abafinak sajátja s vonása volt, midőn egy nagy
tettre szánta el magát, de csak olyanra, melynek nemes voltát átlátta, s
mely elveivel összhangzásban volt… felelt fölkelve (mert letérdeplésekor
feddő tekintetével találkozott Cristiernának):
– Kegyelmes asszonyom! parancsa meglepett inkább, mint mondanom lehet és
szabad, – tevé alig hallhatólag hozzá, de, mivel az én imádott, az én
mélyen tisztelt uralkodónémtól jő: nekem csak egy feleletem lehet.
– Lehet? – mond Cristierna, kérdőleg függesztve szemeit Abafira, s
tekintetében valami volt, a mi bizonyítá, hogy a kitétellel nincs
megelégedve.
– Van! – felelt Abafi elhatározottan.
Kis szünet lőn, melyben mind Cristierna, mind Olivér mély gondolatokba
voltak merűlve.
– Abafi! – mond Cristierna, nem egészen erőltetés nélkül mosolyogva, – s
kegyed nem is kérdi, ki az, kit választottam?
– Akárki legyen! – felelt Abafi – Nagyságod választá őt: én nyugodt
vagyok! – De arcza kifejezése czáfolni látszék állítását.
A fejedelmi nő bájjal teljes hangon folytatá:
– Remélem, Abafi! hogy választásom meg fogja tetszését nyerni. Azon
hölgy, kit ily jeles levente élete társául választottam, fogadott
leányom! s érdemes minden tekintetben ily férjre. Ő, – folytatá rövid
szünet után, figyelemmel tekintve Abafira – az én kedves, jó Gizellám!
Abafi nem felelt. Arczában legkisebb változás, legkisebb árnyéklata a
meglepetésnek sem volt észrevehető. A fejedelmi nő akárkit nevezhetett
volna, neki mindegy volt e pillanatban… Azon hölgynek, kit imádott,
parancsát teljesíteni: ez állt előtte; minden egyébb semmivé olvadt e
gondolattal szemben.
– S hogyan? – szólt Cristierna – kegyed hallgat? helytelen-e
választásom?
– Gizella szeretetreméltó gyermek! s Nagyságodnak, – mond Abafi
magasztalt, de szenvedő hangon – fogadott leánya.
Cristierna lesüté szemeit. Annyi elszántság, annyi bánatos, s annyi
jelentő volt az ifjú szavaiban, hogy szívét önkéntelen elérzékenyűlve
érzé. – Abafi! – rebegte mondhatlan lágysággal hangjában – én a kegyed
boldogságát akarom, s e bájos gyermekét is! Ő kegyedet szereti! ezt
tudom… Igen, szereti! fiatal szívének egész első zsenge lobogásával; s
kegyed… egy szép előérzet jósolja nekem… boldog leend.
Abafi sóhajtott; lelke nem hiheté, nem gyaníthatá e boldogságot.
– Remélem, folytatá Bátoriné bizodalmas hangon, fölkelve s közelítve az
ifjúhoz – remélem, sőt számolok rá, hogy kegyed ezen óhajtásomat egészen
magához illőleg fogja teljesíteni, a mint azt fejedelmi házunkhoz
leghivebb, legtökéletesb leventéjétől egyébként nem is várhatom.
Kézcsókra nyujtá a szép angyali hölgy kezét Abafinak, ki azt gyöngéden
voná ajkaihoz. – Holnap kegyedet, mint Gizellának, az én Gizellámnak –
mond észrevehető czélzással s hangnyomattal – vőlegényét fogom viszont
látni!
Abafi mélyen meghajtá magát, s szótlan távozott.