[Footnote 1: Kéretik az olvasó az _Abafi_ nevet az _Apafi_ névvel föl
nem cserélni.]
[Footnote 2: Így czímezték akkori időben Erdélyország fejedelmeit.]
[Footnote 3: Egy a legnehezebb költői feladatok közül az őrültséget vagy
lázas szeszélyt helyesen adni. Mind a két tárgy psychologia nélkül
gyermekességgé aljasúl s minden művelt olvasót úntat; de e nehéz feladat
helyes kivitele után a legnehezebb annak birálata.
Némely író az ily őrülttel mindent össze-vissza beszéltet; néha betege
egyszerre megokosodik; az ember azt hinné, hogy bölcsen szól, ha az író
meg nem mondotta volna előre hogy szegényke kissé bolond.
E munkában is jő egy lázas szeszélynek leirása elő; s minő nézetek
vezéreltek festésében, előadom.
A mit a józan ész, a lelki s testi munkálatok helyes folyamában,
rendesen cselekszik, vagy mond: azt a lázas szeszély összezavarja,
fölbuktatja; e cselekvések s beszédek chaosában, a felületes olvasó
semmi összefüggést, semmi rendet nem talál; ő csak ugrásokat s szöges
ellentételeket pillant meg, s tágas hézagok terűlnek előtte. S ez az
összezúzása minden rendnek nála a lázas szeszélynek typusa.
Van pedig az őrültségben vagy a lázas szeszélyben bizonyos, – hogy úgy
szóljak – szeszélyes folyamat; van valami összefüggése a képzeteknek,
olyan mint a hegyi pataké, mely sziklákon csattog le, néha köddé oszlik
hullásában, föld alá rejtőzik, eltűnik a szem elől, s újra fölbuzog egy
forrásban vagy csurgóban, tavakká terűl, vagy hatalmas folyókká nyúlik,
változik; de meg nem szakad. S épen azon ugrások, melyeket a felületes
elme hézagoknak gondol, képezik az egybefüggést, s egy, első tekintetre
észrevehetlen, de mégis létező kapcsolatot.
Minden lázas szeszélyesnek van egy fő képzete, vagy merő képzete (idea
fixa), melyre mindig visszatér vagy visszaugrik, mely körül forog; néha
végtelen távolságra nyargal tőle, hallatlan ugrásokat tesz, vagy inkább
látszatik tenni, de újra visszaszökik.
Tisztát képzel például, s ezzel összefűz mindent, a mi tiszta; s ha
tiszta szivvel bibelődik: jut kristály – üveg – víz s egyéb anyagilag
tiszta eszébe.
Vannak az őrültségben, mint a szeszélyben, világos perczek: az
őrülteknél hosszabbak, órákig, néha napokig tartók; a szeszélyben, a
betegség minőségéhez képest, a láz vagy hagymáz ideje alatt, rövidebbek.
Ezen utóbbiaknál a világ-sugár néha pillanatokra töri által a mámoros
kábultságot; s így egy józan szót, egy rendes képzetet azonnal más
követ, mely hatalmas ugrást látszatik képezni. Sötét, csak perczekre
világuló visszaemlékezés, a képzeteknek társítása (associatio idearum),
s az előbb emlitett fő vagy merő-képzet, játszszák az őrültségben, mint
a szeszélyben a fő szerepet.
A beteg a testi, anyagi tulajdonokat a lélekre ruházza, és fordítva, a
mit óhajt, a mit reményl, mitől retteg, mit szégyenel: valósítja; s néha
a valót, a létezőt, mint jövendőt vagy már nem létező múltat tekinti. De
valamint a valóságos életben semmit sem képzelhetünk egyebet, csak azt,
a mit tapasztalunk, azaz: a mi érzékeinkre hat; s úgynevezett új
gondolatok és találmányok – csak új egybetételek, új combinatiók; a
legszeszélyesb alakot állíthatják föl képzetünkben, mely nem volt soha,
s nem is lesz; ha azonban figyelemmel vizsgáljuk egyes részeit, azokban
semmi újra nem találunk: így az őrültség, a lázas szeszély torz
egybetételeit képezi a józan képzeteknek; képzetébe ötlik egy király,
ezzel egybefűzi az általános nagynak képzetét; s nem ritka, hogy második
szava magas hegy, óriás, a legnagyobb gyümölcs vagy ilyes valami lesz. A
nem psycholog ugrást lát e zordon ellentételekben, de a figyelmes
psycholog a zavarban megleli a folyamot. Alkalmazzuk ezt a jelen
munkára.
Gizella, a gyöngéd idegű gyermek, szereti Olivért, látja, hogy hárman
megtámadják; ijedtében forró lázba esik. Szeszélyében a mit forrón
óhajt, bár gyermekien, tisztán, szeplőtlenül, mint önmaga, azt létesíti;
mert fő képzete az, hogy ő – Olivérnek nője.
Első felszólaláskor magát tündérvidékben látja, az Olivérrel együttlét
őt boldogítja, a boldogság képzetével a jónak és ezzel rokon szépnek
képzete áll elő zavart elméjében. Ezt tovább fűzi; a szépnek képzete, a
virágok legszebbikét, a rózsát varázsolja elébe, rózsákat lát számtalan
színvegyületben.
Ujra felszólal; újra fő képzete: Olivér, van előtte; maga mellé ülteti
őt. Ő neje Olivérnek, képzetében vele, mellette van, az együttlét
eszméjéből foly a maga mellé ültetés.
Tovább fűzi szeszélyét; Olivér mellette ül; sötéten világlik által
elméjének mámorán, hogy a mit szeszélyben valósággal teremtett, ez
egykor óhajtás volt; egy őt boldogító valósággá válván ezen óhajtás, a
vett öröm vagy jónak képzetével rokonúl a hála képzete. Ő Olivérnek
köszöni, hálálja szerelmét: «hogy háláljam meg néked szeretetedet?»
mond. Ujra sötétűl agyában: a mit most létezőnek hisz, vágy volt egykor;
itt a kétkedés áll elő. «Ez álom!» így szól. «Nem, nem!» mond, előre
nyújtva kezét, mintha az Olivér kezeit szorítaná. Ezen férfiúkéz, mely
oly édesen szorul az övébe, eszébe juttatja az Olivér viadalát. «Ezek a
te kezeid! – szól, – melyekkel támadóidat sujtád a porba (itt
visszaugrik újra képzetében jelen helyzetére) s melyekkel oly lágyan
öleled Gizelládat». Elhallgat újra, s némán fonja szeszélyét odább; a
folyam meg nem szakad, a kéz, a megtámadók állnak előtte; «Három egy
ellen!» kiált fel, s újra a főképzetére tér vissza; Olivérrel együttléte
az egység képzetét idézi elő; a három megtámadónak száma az együttlét
egyes számát juttatja eszébe. «Ő és én, – így szól, – hiszen az csak
egy.»
Ezt fűzi újra némán tovább: ő és Olivér egy, ők együtt vannak, egymás
mellett ülnek. Olivér egy csókot kiván nejétől, képzetében; az ártatlan,
angyaltiszta gyermek kétkedik; «Oh ne! – mond, – az nem szabad.» A
képzetek összeszövése vagy társítása eszébe tünteti, hogy házasok
csókolják egymást; a mit elméje társít, fűz odább, azt Olivér ajkaira
függeszti, s mintegy felelve mond: «Igazad van» stb., újra kétkedéseire
ugrik vissza: «vagy házasok is vétkeznek, ha teszik?» kérdi. «Te
ámítasz, Olivér!» S újra visszaugrik előbbi helyzetére, újra hisz és
megcsókolja férjét képzetében.
A láz teljes mértékben körülfogja őt később; elméjében sötétebb képek
tűnnek elő; mindig merő képzetével bibelődve; Olivérnek megtámadtatását
fűzi odább: ezzel a sebesülhetés képzete egyesül; mitől retteg, azt
szeszélye létesíti; Olivér sebet kapott: a sebbel a gyógyítás képzete
társúl, ezzel a gyógyszerek; itt ezeknek előszerzésök jut eszébe, s
annak emlékezete, hogy Margittól ilyszerű utasításokat vett. Ő teszi az
irt a sebre, ő szedte a füszeres növényeket.
Olivért bekötött sebbel szenvedve képzeli, ezzel a hallgatás képzete
egyesűl, «te hallgatsz», mond. Itt tovább megy. Olivér hallgat, talán
nem ismeri őt, – mert a szeszély nagyít mindent, s végletekre megy által
– te, «te nem ismersz engemet? én vagyok Gizella», szólt stb.
Gizellának láza halkkal csendesűl, egy világos percz van szeszélyében,
fölnyitja szemeit, szomjat érez, s a Margit kérdésére vizet kér; a víz
képzetével egyesűl a tisztaság képzete, s ennek ellentétele a sűrűség;
«ne azt a sűrű italt, – mond, – kristálytisztát… – s újra a képzet, –
mint az én szerelmem!»
«Ismersz-e?», kérdé Margit. A világos percz elmúlt: Margit, a feltűnő
remek nő, emlékezetében áll homályosan előtte: a remekség képzetével
rokon nagyságának képzete tűn föl elméjében, ezzel egy királyné képe
egyesül: «te királyné vagy»; szeszélye nem elégszik meg ezzel, még
nagyobbat ugrik: «te egy tündér vagy», mond, s viszaugrik a vízre, a
tisztaságra; s itt az üveg tűn föl elméjében, mint tiszta, mint átlátszó
anyag: «üvegből van öltözeted», mond stb. Újra a nagyság s ezzel rokon
érték képzete áll elő; a királynénak, a tündérnek halántékain, a virágok
királynéja ingadoz, a rózsa, még pedig a szépet az értékessel egyesítve,
– arany rózsa.
Már szelidülvén láza, újra egy világos percz jön elő; megismeri
Margitot.
Még nem tiszta elméje egészen, még tart némileg szeszélye; a
visszaemlékezések kezdenek tisztábban előtűnni. Eszébe jut, hogy Margit
Olivért szeretí; újra merő képzete áll előtte: Olivér az övé. Ezzel a
Margit lemondásának képzelt esetét társítja s létesíti egyszerre. Margit
lemondott képzetiben Olivérről, mert Olivér most az övé! ezt köszöni
Margitnak. Az elzárt, szótlan szerető gyermeknek nyelvét megoldja
szeszélye, s ő lelkének minden titkát elárulja; de minden szaván
átsugárzik a fő képzet, hogy Olivér – az övé.]
[Footnote 4: Szalánczi Lászlót több nevezetes követségre használta
Bátori Zsigmond.]
[Footnote 5: Nevezetes kereskedő akkori időben Kolosvárt, ki nem egyszer
segíté ki a fejedelmet is pénz dolgában.]
[Footnote 6: Tréfás elnevezése a lengyeleknek, elől rövidre nyirt
hajokért.]
[Footnote 7: Forrásaim a más két megtámadóról hallgatnak; alkalmasint
bitang bérgyilkosok lehettek.]
[Footnote 8: Szükségesnek látom Erdély történeteiből * itt röviden azt
följegyezni, mi Bátori Zsigmondot illeti:
1576-ban Bátori István, erdélyí fejedelem, lengyel királylyá
választatott. Erdély kormányát Bátori Kristófnak adá által, kinek fia,
Zsigmond, midőn Kristóf 1581-ben meghalt, csak kilencz éves volt, s
Erdélyt az ő nevében tanácsosok kormányozták.
Bátori Istvánnak 1586-ban történt halála után, 1587-ben Zsigmond a
lengyel koronát követség által kereste, de siker nélkül.
1594-ben, tehát egy évvel történetünk kezdete után, Zsigmond abban a
hiszemben, hogy Bátori Boldizsár és András az ő életére törekednek,
Kővárra szaladott. De nemsokára megbánván hirtelenkedését, visszatért;
ekkor látjuk őtet ezen történetben legelőször.
* Lásd Betlen Farkas históriáját: Transylvánia etc.]
EGY-KÉT SZÓ AZ ERKÖLCSI HATÁSRÓL ÉS KÖLTŐI IGAZSÁGTÉTELRŐL, MINT
TOLDALÉK.
Minden jó regénynek, novellának, elbeszélésnek kell egy fő képzetet
fölfogni, s azt bebizonyítani.
Ha ez helyesen történik, akkor áll elő az erkölcsi hatás, mely vagy
egyenes (direct) vagy fordított (indirect).
Ha a rény eleven, igéző színekkel festetik, s annak megkedveltetése
által az olvasó követésre buzdíttatik: akkor az erkölcsi hatás egyenes.
Ha egy gonosztevőt állítunk elő, s ennek élet- s világszerű, találó
rajzát adhatjuk, s ezáltal a gonosz ellen undorodást idézhetünk elő:
akkor a hatás fordított. Óhajtjuk a rényt, mivel a szerzőnek sikerült
velünk a gonoszt, a gyávát, az aljast megutáltatni.
Mind a két neme ezen erkölcsi hatásnak, művelt, gondolkozó olvasó előtt
el nem hibázza foganatját; ő az egyiket, mint a másikat föl tudja fogni,
de a műveletlen vagy fölületes, ki csak a történet folyamával
foglalatoskodik, s annak irányával, czélzásával, psychologiájával
keveset vagy semmit gondol: annál kétségen kivül a második, azaz
fordított erkölcsi hatás hamarább s hihetőbben van elveszve, mint az
első, azaz egyeneshatás, s így ott, hol nagyobb része az olvasó
közönségnek nem igen sokat olvasott, az író, ha szándéka tiszta, előbb
czélt ér: ha munkáiban egyenes erkölcsi hatást törekszik előidézni.
Nálunk, hol a magyar írónak kevés olvasója van, és ezen kevés is,
szerfölött különböző fokán áll a műveltségnek, a legfinomabb tapintat
sem biztosíthatja őt arról, hogy munkája köztetszést nyerjen.
Egy része az olvasó közönségnek a legműveltebb külnemzetek
literaturájával ismeretes; ennek következőleg kivánati magasbak: más
része keveset és rosszat olvasott; ezzel az írónak nehéz magát
megértetni. Van végre egy neme azon zavart agyúaknak, kik mindent valami
képzelt mintába szorítni, vagy egy, fejökben alakult rendszerhez akarnak
mérni; kik nem foghatják meg, s nem akarják megfogni, hogy a költő azon
perczben szűnik az lenni, melyben röptét korlátok szorítják, Mindenütt
avult nézetekre, ferde itéletekre s fonák fogalmakra akad az író: s
munkájának legjelentőbb oldalai el vannak veszve.
Neki azon kell jelenben lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a
külső élettel kell bibelődnie, mely a nagyobb résznek ízléséhez szól,
mint a belsővel, mely csak a műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja.
Az erkölcsi hatást a költő vagy a valóságos világból, vagy egy
képzeltből, a létezőnél jobb- vagy rosszabból meríti. Vannak, kik egy
világot teremtenek, mely nem volt, nem is lesz. Tervök csalódáson
alapúl, s egy szeszélyes utópiának képzelt eseményeiből kivánnak
erkölcsi hatást előteremteni.
A gondolkozni szerető olvasóban semmi sem törheti vagy zavarhatja meg az
erkölcsi hatást inkább, mint az a gondolat, hogy a mit olvasott, az csak
könyvben van és nem lehet úgy, a valóságos világban.
Más írók az életet, a világot úgy fogják föl, mint az valóban létezik.
Az ő életök nem regényélet, az ő személyeik nem regényszemélyek, hanem
hív rajzai azon létező világ eseményeinek s személyeinek, melyben élünk,
s melyek köztünk járnak,
A valódi világban nem egyszer győz egy gonosztevő, nem egyszer
tiszteltetik; s hányszor látja alacsony fondorságainak sikerét: míg a
derék, a becsületes, a rényes eltiporva, elfeledve közfigyelmetlenségnek
s talán megvetésnek van kitéve.
A valóságos világban költői igazságtélel (poetische Gerechtigkeit)
nincsen; de vannak örök igazságok, melyek, ha ezerszer győz a gonosz,
ezerszer bukik a rény: örök igazságok maradnak; s melyekben bár mint
folyjon s végződjék egyeseknek sorsuk: mély erkölcsi tan létezik.
Ezen erkölcsi tan nagyobbára fordított (indirect) vagy közvetett, s
fogalma mélyebb psychologiát kiván, mint egy költött, mesterkélt világ
vízenyős eseményeiből meritett, tetszőleg egyenes erkölcstani.
Ezen utóbbi költött világban az igazságtétel sohasem marad el, vagy igen
ritkán. A rény többnyire jutalmat nyer, a gonosz bűnhödik: s ha néha
körülmények, görög fatum, vagy akármi egyébb szerencsétlen végét okozza
egy rényes személynek, tüstént követi azt annak szigorú bűnhödése, ki e
szerencsétlenséget előidézte. Ez egy futó s felületes tekintetre s
némely elméknél bír hatással, de veszélyes magvát hordja a romlottságnak
méhében. Mert a rény képzetével a siker képzetét, a gonoszéval a
bűnhödés képzetét szokja meg az elme egybekapcsolni: így az elsőt nem
önmagáért szeretni, az utóbbit nem önmagáért utálni.
A valóságos világnak folyamából merített egyenes vagy fordított erkölcsi
tan, mindig biztosabb, mert valóságon, nem csalódásokon alapul.
Még azon esetek is, melyekben a gonosz kivívja a győzedelmet a rény
felett, mély gyakorlati erkölcsi tant foglalnak magokban. Felülegesség
kétkedhetik ezen; mélység vissza fog ezen igazságra vezetni.
Lehet-e például szebb jelenet, mint a rényt ellenekkeli küzdés közben
követni? S ha megbukik, ha tisztelet, siker, szerencse helyett gyalázat,
vesztések, szerencsétlenség követi is; már azon keserű érzés, mely az
olvasót meglepi, azon boszankodás, mely szívét szorítja; bizonyítványa
egy mély erkölcsi hatás munkásságának.
Ha a gonosztevőnek tetteit siker, szerencse követi: ő ezerszerte
gyűlöletesbbé válik-előttünk. Magánosan áll akkor körülásítva
undokságától, utáljuk, s boszankodunk egyszerre reá: s így a hatás
kétszeres. Ha megbukik egy gonosztevő, némi szánakozás vegyül
boszankodásunkhoz, s az erkölcsi hatást gyengíti; vagy boszúállás
gyönyörét idézvén elő, szívünket vesztegeti meg.
E rövid vizsgálatnak következménye az, hogy a valóságos világból, vagy
egy ahhoz hasonlóból merített világ- s életszerű képek mindig
biztosabbak, de hogy ezeknek helyes fogalmába ugrani nem lehet, erre
készülni kell, s az ábrándozáshoz szokott olvasót s nem-olvasót – nagy
ideje már a fellegekből leköltöztetni.