– – – tán gyermeked
– – – minden örömed
Emésztő sírba szállt.
_Vörösmarty_.
Izidorát másnap hadi pompával temették el; tizenkét levente vitte
zászlókra fektetve a szép halottat. Sírja előtt zárák egyszerű
koporsóba; így fogadá tetemeit, távol honától, a közelebbi helység
temetője.
A Deli Markó fájdalmát leírni nincs toll. Nem panaszokban, nem
könnyekben mutatkozék ez. Néma, sötét, fagyos volt, mint egy téli sír. A
mosoly elköltözött ajkairól örökre; s úgy állt, mint egy éjszaki
jégtorony a hullámok közepette, várva, míg a vész aláássa alapját,
iszonyú dörgéssel zuhanó egykor össze.
Dandárt a fejedelem általadá Markónak; de minekelőtte ez boszuját
állhatná, mely irtózatos lett volna, a gyilkost halva találták. Tátongó
seb volt fején, s a vér szélesen terjedt körüle a homokban. Őrei
állíták, hogy a reggelt előző éjtszakán tompa koppanást hallottak, mély
hörgéstől követve. A szerencsétlen azon a tőkén zúzta szét a fejét,
melyhez lánczolva volt.
Abafi tette, mely Gyárfás és a szerzetes által esett tudtára a vad
bajnoknak, meghatá szívét. Két nappal a temetés után, melynek
ágyúdurrogásai pokolvisszhangként zúgtak még agyában, belépett a
barlangok arszlána Abafinak sátrába, és pedig aczéljában nehéz
fegyverzetének, s két nappal jötte után még látható volt nyoma lábának.
Abafi szótlan fogadta őt. Arcza el volt a szép fiatal hősnek változva;
valami reszketegség ajkain, félig szemeire nehézkedő pillái s görnyedt
állása valának tanui: mennyire hatott ezen eset lelkére,… s
bizonyítványa annak, minő sokszerűek azon érzések, melyek a szivet
ostromolják. Szánakodás, hála, barátság egyesültek Abafiban,
veszteségének keserűségét nagyítók. S most, minekutána ezen érdekes
lény, ki úgy egész lelkéből az övé volt, megszünt lenni: ürt érzett
Abafi szívében, melyet csak az érthet, ki egykor szeretett barátját, de
barátját a szó legteljesebb értelmében, vesztette el.
Deli Markó csendesen állt meg Abafi előtt. – Kegyed, – mond mély hangon
a barlangok arszlána, – nemes, nagylelkű férfiú!
Abafi hallgatott, némán borúlt a komoly bajnok aczél vállára.
– A mit leányomért tett, – mond Markó, – mert a jó szándékot egészen
tett gyanánt veszem, átköltözteté leányomnak lelkét az én keblembe: a
kegyedé vagyok, mint ő az volt véglehelletéig! – Itt elhallgatott,
széles kebléből fohász emelkedett, durva kezét nyujtá Abafinak. – Az én
életem, – folytatá Markó, – elveszté világát, sivataggá, télivé,
néptelenné vált: én mindent elvesztettem, mindent! önmagamat
gyermekemben. Oh, Izida! – mond azon mély szomorú hangon, mely szinte
kisérteti, szinte földalatti.
– A mit tenni akartam, – felelt Abafi csöndesen, – nem tehetém meg; őt
az egész világ előtt nőmnek ismerni, fiának atyát adni, ezt akarám. Az
elsőt halála megakadályozá, a másiknak egész éltem lesz bizonysága, –
mond, kezét nyújtva Markónak.
– S ha élt volna? – szólt Markó, – ha fiatal ereje legyőzte volna a
halált? akkor… Abafi?
– Mikor kivántam jobbnak látszani, mint vagyok, Markó?! Végső
pillanatait boldogítni fia tekintetében, kiért élt, halt, őt
megnyugtatni, a világ előtt neki nevet adni, bár a sír szélén; ezt, s
ennyit akartam. De ha élt volna, soha Abafi nem szegte szavát, –
folytatá méltósággal teljes, de szelid hangon, – ő Abafiné maradt volna,
s én tudtam volna megadni s megszerezni neki azon tiszteletet, melyre
mint nőm számolhatott.
Markó arczán örömsugár vonult el, szinte észrevehetetlen; darabig
szótlan állt Abafi előtt, azután nyugtalan járt a sátorban s a szőnyegre
ereszkedett, mint a ki hanyatlani érzi erejét. – Keblemben egy titok
hever, – mond Deli Markó, – melyet tovább abban zárva tartani nem
szükséges.
– Titok? – szólt Abafi, figyelmezve.
– Zsiga, – folytatá Markó, sötéten függesztve szemeit Abafira, – nem az
Izidora fia.
Abafi megrázkódott, mintha tulajdon fiának sorsa jönne kérdésbe. – Nem?
– kérdé a meglepetés igézetével arcza kifejezésében, – nem az Izidora
fia?
– Nem, – viszonzá Deli Markó csendesen.
– Kié hát? s tudta-e ezt Izidora?
– Nem tudta, boldogságára! s én nem birtam volna azt vele tudatni soha.
– Ez talány előttem, – mond Abafi, – melyet meg nem foghatok. Szóljon
kegyed! az egekre kérem: szívem össze van fűzve.
– Üljön ide mellém, – felelt Markó, – hallgasson ki csendesen s itéljen.
– Izidora tiltott szövetség gyümölcse. Anyja előkelő családból
származott; neve örök titka szivemnek. Ritkán s rejtélyesen jöheték
anyjával össze csak… de ne többet erről. Izida férfiak közt növekedett;
mint gyermek már jeleit adá azon határozottságnak, elszántságnak, s
regényes iránynak, mely később őt egygyé tevé a legérdekesebb, a
legsajátságosabb teremtések közül. De minek ezt kegyednek mondani!
Sóhaj emelé az Abafi keblét.
– Minden ellenmondások mellett, melyek e különös teremtésben oly
atyafitlanul s mégis oly szorosan álltak egymás mellett: ő
szeretetreméltó gyermek volt. Gyengeségei, hibái, különösségei nevelése
rovására esnek… s talán, – folytatá Deli Markó kis szünet után, – az
enyémre. Igen… én túl a rendén engedékeny atya voltam!… Nagy szó, a mit
mondok, levente! még soha ember a szélek királyának ajkairól nem hallá:
ő parancsolt nekem s én féltem tőle!… Első botlásait én mentegettem. Ki
leányomat szerette, kedves volt előttem. Dandárrali szövetsége nem volt
titok. – Láng borítá el a Markó arczát, lábával toppantott, csörögve
zengett nehéz fegyverzete. – Dandár!… oh, gyáva… orgyilkos!… Ő nincs
többé… Ha él!… boszúm irtózatos lenne!… Mint árva jött seregembe, vad,
makacs kölyök volt, de erős hadban. Sok panaszom volt reá, de mindent
megbocsáték akkor neki; hiszen ő leányomat szerette!… s mégis! – Markó
elhallgatott; boszú, dühösség szikrázott szemeiből.
– Szép volt Izida! oh, – folytatá szenvedélyesen Deli Markó, – szép!
szép, mint anyja! és tűz… láng… szenvedély, mint anyja! Ő vétkes lőn;
tiltott szerelmének gyümölcse egy gyönyörű fiúcska volt; s én, hiheti-e
kegyed! a helyett, hogy kárhoztatnám, a kisdednek bolondja valék,… egy
gyerekes nagyatya, ki azt órákig hordám ölemben.
– S ki volt a gyerek atyja? – kérdé Abafi feszülve.
– Leányom soha sem vallá meg. Én gyanítom, hogy Gyulafi Bálint, Mikola
Margit férje; mert akkortájban jószágainak közelében tanyáztunk, s az
egy éves fiatal férj örömestebb mulatott Izidámmal, – folytatá némi
rátartással Deli Markó, – mint Erdély első leányával, a híres Margittal.
De hallja kegyed tovább. A kis fiú a világra jött. Gyulafi Bálintnak
egyik jószágában; Izida igen el volt gyengülve, s darab ideig féltettem
életét. Még e gyengélkedő állapotban, melynek nagyobb részét kábult
álomban tölté, történt, hogy egy este sikoltást hallván, berohanok, s a
kis Zsigát a padlón találom mély sebbel homlokán. Izida fölrettent
mámoros álmából; azonnal az öreg asszony, kinél Izida feküdt, s a ki a
vidékben mint gyógyító nagy hírt szerzett magának, a gyereken, a hogy
tudott, segített; a seb nem volt mély, s kevés időre meggyógyult. A
milyen borzasztó volt ezen estekor az Izida fájdalma, oly kétszerezett
volt szeretete gyermeke iránt, midőn az fölgyógyult. Ugyanekkor…
jegyezze meg kegyed jól… vettem én a gyermeknek jobb vállán egy
keresztalakú, fekete jegyet észre, mely az előtt figyelmemet elkerülé.
Izidám fölgyógyult, a gyermek növekedett, s midőn ötödik évét éré,
leányom Alvinczen egy öreg ismerős asszonynak adá által, mivel tanyánk
gyakori változása s életnemünk nem engedé, hogy a gyermeknek növeléséről
gondoskodhassék… Mennyire szerette fiát leányom, tudja kegyed; miként
mindjárt Alvinczen termett egykor: úgy minden héten látá a kis Zsigát
kegyednél is; és mégis, – mond Deli Markó komor hangon, – a kis Zsiga
nem az ő fia volt!
– A csomó mindig összeszőttebb, – szólt Abafi feszült figyelemmel.
– Mindjárt világúlni fog a homály, – felelt Markó. – Ezelőtt mintegy
három évvel egy szerzetes lépett sátramba. Uram! – mond, – a
legfontosabb dolog kivánja, hogy kövess hirtelen Kérdéseimre nem akart
felelni. Én követém. A szomszéd falu felé mentünkben a szerzetes a
következőt beszélé nekem:
– A napokban terhes beteghez hivattam. Midőn azon kunyhóba érkeztem, hol
a beteget igen veszélyes állapotban találtam, az könnyebbülni látszék.
Én melléje ültem; lelkészi hivatásom szellemétől indítva, a vallás
vigasztalásival kivántam aggódásain enyhíteni. A beteg kérő tekintettel
emelé szemeit rám. «Atyám!» rebegte, «én nagy bűnös vagyok, van-e
kegyelem Isten előtt, ha azt szívből megbánom? a mennyire lehet, jóvá
kivánom tenni.» Én igennel feleltem, s kértem, hogy szívét öntse ki
előttem, főként, ha még, a mit vétett, reményli helyre hozhatni. Az
asszony arra kért, hogy haladék nélkül kegyedhez menjek, s hirtelen
hozzá jövetelre birjam, bűnét minden név nevezése nélkül gyónván meg
nekem.
– Beszéd közben, – folytatá Markó, – megérkeztünk egy alacsony kunyhóba,
hol a beteget, úgy, mint a szerzetes leírá, durva készítésű nyoszolyában
találtuk. Úgy látszott, hogy elméje egészen helyén van. A nőnek kérésére
a szerzetes eltávozott; én egy kis lóczán foglalék helyet ágya mellett.
A mit a nő nekem hosszasan sírás, sóhajtások közt előadott, röviden
mondom el… A beteg Gyulafi Bálintnál, a Mikola Margit kis fiának dajkája
volt akkor tájban, mikor az én kedves, – Markó elfogódott, – az én
kedves Izidám! – mond mély sóhajtás után, – betegágyban feküdt. A kis
Gyulafit, atyjának nevéről, Bálintnak keresztelték, s egy-két nappal
lehete idősb csak Izidám kis Zsigájánál. Gyulafi nem volt honn; fontos
követség kiséretében Lengyelországba ment, négy héttel nejének szülése
előtt; s onnan csak hetek múlva várták vissza. Margit gyermekét
szenvedélyesen szerette, s ha gyöngesége nem ellenzené, bizonyosan
önkeblén táplálta volna; de ezt nem tehetvén, anyai legédesebb
foglalatosságának e hiányát a legnagyobb gondossággal pótlá ki. Ritkán
távozhatott a dajka a gyermekkel szobájából; de megtörtént mégis
egyszer, hogy a dajka a gyönyörű nyári délutánt a kertben töltötte, s
gyümölcs után nyúlván, az egyensúlyt elveszté, s a gyermekkel
összerogyott. Azonnal vér borítá el a kis Bálintot, ez eszméletét
elveszté. A nő magán kívül rohant ijedtében, eltakarva a gyermeket, azon
öreg asszonyhoz, hol Izida szállva volt, s kit az előbb említék. Velei
tanácskozásának következése az lőn, hogy Izidám álmát hasznokra
fordítván, a Margit gyermekét helyezék a földre a bölcső mellé, mintha
onnan esett volna ki; s a dajka a másikra adván a Margit fiacskájának
öltönyeit, azt magával vivé!… A csere annál könnyebben megtörtént, mivel
a két gyermek gyanítható okokból hasonlíta egymáshoz, s a kunyhó igen
sötét volt. A többit már tudja kegyed, – mond Markó, félbeszakasztván
beszédét.
– Ah! – kiált fel Abafi, – tehát a kis Zsiga a Margit fia volna,
Bálint?… Nem, nem! ez lehetetlen: hogy maradhatott ily sokáig titokban?
S mi birhatta az öreg asszonyt a tettre s elhallgatásra?
– A tettre, – mond Deli Markó, – alkalmasint az, hogy a dajka tulajdon
leánya volt; s méltán tartott tőle, hogy kenyerét gondatlansága miatt
elveszti: annak elhallgatására pedig a tett maga.
– De hát később, – kérdé Abafi, – mikor a Gyulafi vélt fia meghalt, s a
titok fölfedezése mindkettejöknek nagy jutalmat szerezhetett volna?
– Akkor – felelt Markó – az én parancsom s az én erszényem. A gyermek a
fölfedezett titok után három holddal mula ki.
– S mi birhatta rá kegyedet? – fürkészé Abafi, feddőleg nyugtatva
szemeit Deli Markón, s felállva mellőle.
– S azt kérdi kegyed? – felelt Deli Markó hevülve, – kegyed, ki Izidát
ismerte! Neki megmondani, hogy fia nincsen; őt, a szenvedélyes anyát, ki
anyai érzetében élt, e boldog csalódástól fölébreszteni… annyi lett
volna, mint őt megölni. Ah! tehettem-e én ezt? én, Deli Markó, az atya,
ki életemet adtam volna egy boldog órájáért!
Abafi komolyan tekintett Deli Markóra; de e komolyságon által villant
némi rejtett öröm, melyet, ki Abafinak vonzódását Margithoz ismeri,
tudni fogja megfejteni. – A tett, – mond Abafi komolyan, – nem volt
helyes, bajnok-társam, Markó! Hogy megtörténhetett, hogy így, s nem
másként esett: értem, megfoghatom; de jóvá nem hagyhatom.
– S kegyed megölte volna Izidát? mert az lett volna a fölfedezésnek
bizonyos következése. Ezer báj, ezer öröm szorít másokat az élethez: ő
csak gyermekében élt!… a mi vész ölében a szirt a menekvőnek, az vala
neki anyai érzete! horgony, mely élte hajóját csatlá az élethez; mentő
ág a vízben süllyedőnek, s a kötél, mely az égő házból füst és lángok
között nyúlt le előtte… Oh, kegyed megölte volna!
– Mit tettem volna, Markó! – felelt Olivér, kezet nyújtva, – nem tudom.
Ember vagyok, s nem akarom állítni magamról, mert… atya nem vagyok,… ha
egyébként cselekedtem volna-e? de anyát gyermekétől megfosztani azért,
hogy más abban a csalódásban éljen, hogy gyermeke van: helytelen tett.
Én hiszem magamról, hogy nem tehetném; de a hit s tudás közt még tág
hézag van; s én ember vagyok!
Deli Markó csendesen állott Abafi előtt. Valami oly szenvedő, oly hideg,
keserű volt egész alakján elöntve, hogy amaz szorúlva érzé szívét. – Oh,
Markó! – mond, kezét ragadva, – a mi veszteségünk iszonyú!
Deli némán szorítá Abafit kebléhez.
Abafi leült újra. – Markó, – mond, – az előbeszélt történet valószínű.
Kegyed hiszi, talán tudja is; de azt be is kell bizonyítani, Mikola
Margit a legboldogabb teremtés leend e világon! de, hogy az lehessen,
minden kétséget el kell hárítanunk.
– Az könnyen megeshetik, – szólt Deli Markó nyugodtan. – A dajka,
vallomása után, felgyógyult s él, anyja is még életben van; azon kivül a
keresztalakú jegy is bizonyit valamit.
– S még valami! – kiált fel Abafi élénken, – igen, igen, nincs kétség! a
gyermek Margithoz hasonlít; ez régen föltünt nekem már. S az anyai
szívnek sugallása lesz az utolsó s legnagyobb bizonyítvány.
Eleinte a gyermek egészen atyjához, Gyulafihoz hasonlított, – mond Deli
Markó, – később magam is vettem némi változást vonásaiban észre. Mindez
gyerekeken annyiszor történik, míg felnövekednek.
Deli Markó hosszasan ült Abafinál, s együtt végezték, mit kellessék a
jövendőre tenni; mindenesetre pedig, hogy a dolog előre mély titokban
maradjon… Fejedelmi parancs szólítá őket később a Bátori Zsigmond
sátrába.