Folyj ki, folyj ki vérem,
Múlj el életem!
– – – – halni,
Szép halál nekem.
_Garay_.
Abafi sátra elébe érkezett; számos cselédei álltak az előtt. – A fakó ma
nálam marad – mond, leszállva s megveregetve nyakát az Izidora lovának –
jól tartsátok! – Egy ölnyi csatlós átvevé a lovat; Olivér sátrába
lépett. Nehéz, fehér s veres, négynyüstös vászonból volt az, hat
négyszög öl tágasságot képezett s finom török szövettel volt. A
nyílással szembeni bal szögletében vonult el a tábori ágy. Az ágy fejét
dagadó szarvasbőrpárna foglalá el s a takaró széles, világoszöld
köpenyeg volt; mellette két hosszas podgyász-zsák egymás mellé téve s
több rétbe hajtott török szőnyeggel födve, pamlagot képezett. Ezzel
szemben, földbe vert czövekektől tartott fogason, számos tükörsíma
fegyverei voltak aggatva.
Egy öreg cseléd állt a sátorban. – Egészen besötétedett már, Péter –
mond Abafi s levevé sisakját – küldd el ezt a sok tátongó cselédet
innen; egyedül akarok lenni veled.
Péter teljesíté a parancsot s visszatért egyedül.
– Emeld ki e nehéz inget nyakamból – mond ura.
– Az urfinak válla vérzik! – jegyzé meg búsan a szolga – a vas-szövet
ketté van vágva.
– Várj – mond Abafi, leoldva karját – jobbról emeld… vigyázz… ne húzd
sebesen… így. – Péter gondosan leemelte a sodronyinget nyakából.
– Szerencséje volt az urfinak ezzel az inggel, mert ketté esett volna
vállperecze. Vizet hozok; egészen összealudt vére a dolmányon.
– Magam is nehezen bírom már a karom, de előbb levetem dolmányomat. –
Ezzel kigombolá öltönyét fél kézzel.
– Uram! – mond Péter – csöndesen lehúzván jobb karjáról azt: – a másik
ujját jó lesz fölbontani; úgy tetszik, hogy válla földagadt.
– Nem bánon. Nem láttál senkit?
– Ma még nem; de azon köpönyegbe burkolt ember, ki tegnap betekintett a
sátorba, nem jóban járt; s míg utána ugrottam, a sűrűségbe vonult előlem
s többé nem láttam.
– Villám volt.
– Arra megesküszöm, hogy nem ő.
– Hát ki? – szólt Abafi, ágyára dőlve – de erről később, most siess víz
után.
A szolga kiment, nemsokára vas-edénybe vizet hozott s fekvő urának nagy
gonddal áztatá karját. – A seb nem mély – jegyzé meg az inas. – De mégis
jó volna az öreg Gyárfást előszólítani, ő nem igen messze van ide.
– Nem bánom; de előbb, a hogy tudod, kösd be; mert újra vérezni kezd.
Péter tépett rongygyal jól-rosszul berakta a sebet s fehér kendővel
körülkerítvén azt, a sátorból kilépett.
Abafi, egészséges könyökére dőlve hevert ágyába. A sátor nyílásán által
látszott nem távol a tűz; s a táborban föl s alá járkáló őrök s a had
fiainak zsibongásuk, lónyerítés, fegyver-csörgetés egyesülének azon
élénk hadi zajra, mely a katonai életnek oly eleven, lármás alakot ád.
Nemsokára Péter kilépte után a Villám fakója kapará a földet s nyeríte
harsányul künn. Egy csínos fiatal ember lépett ekkor a sátorba; zöld
köpönyeg volt rákerítve s fejét egyszerű veres süveg födé.
– Te itt, Izidora! – kiált föl Abafi – jó lélek! fakód épen jött haza,
holnap visszavezettetem, ma még lakjék jól az én abrakomból. De mi
hozott ide?
Izidora letevé köpönyegét s a besugárzó tűz fakó fénye világítá csinos
termetét, részvéttel közelíte Abafihoz. – Kegyed sebek kapott – mond – s
engem nyugtalanság hoz ide. Mély-e a seb? Istenem! hogy ezt mindjárt
észre nem vettem, még a csatahelyen bekötöztem volna. Mennyi vér
veszhetett el azóta!
– Nyugtasd magad!… a seb csekély. Oldd le a köteléket, nézd meg; Gyárfás
után küldöttem; de a te kis gyöngéd kezed, hív lélek! jobban,
szelidebben fog azzal elbánni.
Izidora azonnal ruhacsomót vevén ki kebléből, azt a szőnyegre tevé s a
sebnek kötelékét gondosan leoldva, műértőleg s határtalan gyöngédséggel
kötözé be azt újra. – A daganatra jó lesz e füveket megfőzetni – mond,
egy csomóra mutatva – reménylem, Gyárfás gyógymódomat helybenhagyandja.
Ezt a párnát kissé fölebb emelem… Így, most csendesen legyen!… Fáj-e
még? – kérdé, Abafira hajolva. – Egek! Én oda vagyok! – kiált, egyszerre
összedőlve.
E pillanatban sivított egy nyílvessző Abafinak feje fölött a sátron
keresztül; az első Izidorát találta.
– Hah! mi ez? – kiált Abafi, felugorva – Izidora, jó lélek! mi lelt?…
Egek! te vérzel… Segítség!
Künn nagy lárma támadt; több szózat hallatszék s köztök vad káromlások.
Abafi felölelte Izidorát, ki alig pihegé: – Az atyámat, oh Olivér!… a
fiam!… egek! hogy kell meghalnom a nélkül, hogy őt lássam! – Itt elállt
szava s halálsápadtság futá el arczát. Abafi az ágyra helyezé.
– Megállj, lator! – szólt egy ismerős hang a sátor előtt.
Abafi kirohant. Péter, Gyárfás s Betlen tarták torkon fogva a
gonosztevőt, ki a sátorba lőtt s nyílvesszejét, mint ki jól tudja a
járást, egyenesen az ágynak irányzá.
– Ki vagy? – szólt Betlen – Olivér! találva vagy-e?
– Bár inkább én lennék! mond Abafi a legmélyebb fájdalommal – én
sértetlen maradtam. Oh, jer Farkas! segíts; szegény Villám oda van,
talán nem él már!… S te, Péter, siess a Deli Markó sátrába; ott a
völgyben van alant, jobbra, a fejedelem sátorához alig háromszáz
lépésnyire; a zöld lobogóról megismered. Vedd legjobb paripámat, siess!…
Ezen orgyilkost vigyétek Peredhez; életével felel róla.
– Izidora, oh! – mond dühösen a gyilkos, – Izidora, s nem te Abafi? –
Oh, pokol! hogy hibázhaték így!… Izidora! – rebegte, – te vagy találva?
te, a kinek életeért ezret vetnék poklokra!… S te élsz Abafi! te, kire
irányoztam nyilamat. – S ki akará magát szabadítani az őt körülfogó
sokaságtól.
– Ez Dandár, – hangzott ki a sátorból alig hallhatólag. – Oh irtózatos!…
Hála neked, Isten! hogy engemet talált.
– Ne vigyetek! – mond Dandár, őrült szemeket vetve maga körül, – hadd
lássam egyszer még, egyetlen egyszer!… Ah, Izidora! átkozott legyen az
óra, melyben ívemet faragták! átkozott a kéz, mely azt feszítette! s
átkozott ezerszer te Abafi, kire irányoztam s kiért Izidorának kell
vesznie.
Borzasztó volt Dandárt látni, kivel többen tíznél küzdöttek, s mégis
alig birtak vele.
Dandár a nagy erőlködésben lankadni látszatott, nem küzde többet; szemei
kidagadtak, tajték borítá ajkait, alig szólhatott. – Ah! – mond, –
álljatok meg, egy perczig csak! látjátok, én csendes vagyok, mint egy
gyermek; én nem teszek semmit! Kössétek hátra kezeimet, – folytatá,
bánatosan körüljártatva szemeit s hátra tevé kezeit, – én tűröm, mint a
bárány!… Ah, csak még egyszer! vezessetek lábaihoz, hogy a port
csókoljam le saruiról, hogy még egyszer nyugodjék szeme rajtam, ha
haraggal is. Ássátok ki egyik szememet, hogy lássam pillanatig a
másikkal! aztán, – mond vadon fölkaczagva, – legyen a tietek az is!
Újra körülfogták Dandárt, s hurczolni kezdték a sátor elől; dühösen
védte magát, nem kiáltott, nem ordított, egy bőgés neme volt, a mi mély
torokhangon gomolygott ki melléből, rémítve s iszonyítva. Így tudták
nagy bajjal távoztatni.
Abafi, Betlen s Gyárfás azon közben a sátorba éptek. Abafi leirhatatlan
tekintettel függeszté szemeit Izidorára. – Oh, te hív, te jó lélek;
érettem kell-e neked ily fiatalon elveszni! De nyugodjál meg, fiad az
enyém, s az enyém marad, míg élek!… Oh, Gyárfás! mindenem a tied, ha
megmented.
Izidora fölveté szemeit, valamit rebege, de érteni nem lehetett.
Gyárfás azonnal dologhoz látott. Csendesen emelé ki a nyilat oldalából.
Izidora összeszorítá ajkait, de egy sóhaj nem rebbene föl azokról.
Gyárfás megvizsgálta sebét s azt gondosan bekötözte. – A seb még
gyógyítható, – biztatá Izidorát, – csak csendesen, kedves kisasszony!
itt e cseppek enyhíteni fogják a seblázat is.
Izidora hitetlenül rázta fejét, s kezét Abafinak nyújtá: – Érzem, –
mond, – hogy meghalok! Oh, Olivér, te élj!… Isten, hálát adok neked!…
Légy atyja Zsigámnak, – folytatá, alig rebegve. S azon hölgy, ki vad
tűzzel veve részt a csatákban, ki minden egyéb volt, midőn kopjáját
robbantá ki, csak asszony nem, kinek ugar lelke csak férfi-örömet
ismert, hölgy csak gyengeségeiben volt, oly szelíd, oly egészen női, oly
érzékeny lőn e pillanatban, s arczán oly gyöngéd kifejezés alakult, hogy
benne senki nem ismerhete Villámra.
Olivér egy indulat-elegygyel, melyre nincs nyelv, függeszté szemeit a
szép, most valóban nőileg szép hölgyre, megfogván kezeit. – Légy
nyugodt! – mond lágy hangon, – reménylem, sebed nem halálos, csak légy
nyugodt!
– Oh, fiam, oh, kedves Zsigám! kedves kis szőke fejecském, a te szelíd,
jó szemeiddel,… Istenem! de távol, s milyen távol vagy tőlem! Ki fog
téged oly hévvel szívéhez szorítni, mint én!
– Csendesen, kedves, jó lélek! kedves Izidorám! te élni fogsz: de
mindenesetre Zsigának, az én Zsigámnak atyja lesz. Az Isten előtt igérem
ezt neked, esküim legszentebbikével.
– Oh, Olivér! a te Izidorád… a te fiad… egek!… a te Izidorád… én… a
véres Villám… a vad Dandár ágyasa,… a név, rény, szemérem nélküli
Izidora!… Ah, szív, repedj meg! légy, üdvös nekem, oh, halál!… én
éltem,… igen, oh igen, én éltem!… – Lángolva emelte szép, elhaló szemeit
Olivérre, s keblére szorítá kezeit, s mély fohász emelkedék… nem
kebléből, hanem lelkének izzó mélyéből, s pillái elfödék szemeit, arczán
olvadékony halványság sápadt körül, s lehellete föl látszék akadni… ő
elszenderült, vagy ájult, vagy meghalt. Márvány kép volt, melynek hideg
vonalain látszék nemesültebb lélek lebegni.
Így nyugodt ő. Olivér nyugtalan járt sátrában. – Gyárfás! – mond, –
kivánj, a mit akarsz, de mentsd meg őt! Egy kín fűzi össze minden
idegeimet, oly hatalommal, milyet e szelíd indulatban nem gyaníték.
– Uram! – szólt Gyárfás halkan s komolyan, – legyen férfiú! szoktassa
elméjét azon képzethez, hogy ő megszünt élni.
– Megszünt! – mond Olivér elhalványodva.
– Nem még, – felelt Gyárfás, – de két óránál többet nem merek neki
igérni.
Abafi szótlan mereszté szemeit váltva Gyárfásra és Izidorára.
– Ily fiatal, ily kecscsel teljes, ily hív!… s két óra! – mond mély
érzékenységgel szavában, – s érettem!… oh, ez fáj! és keserű nagyon.
– Talán jobb volt így, – szólt Betlen, kezét nyújtva Abafinak. – Te
szeretted, igen, Olivér, ne tagadd, te szeretted! s mire vezethetett
volna ez?… Ő boldog! fiát elfogadtad; utolsó óráit közeledben tölti, a
kedves, érdekes teremtés!
– Farkas, – te kegyetlen vagy, hideg okosságod e borzasztó perczeken
szívem metszi át. Szerettem vagy nem, mit tudom én azt most… Egy atya,
egy barát vesztesége irtózatos! S mi minden érzés, egybehasonlítva azon
példátlan ragaszkodással, melyet e szerencsétlen bizonyított irántam! Te
szívemet ismered, barátom! tudod minden redőiben titkát, s mit önmagam
előtt rettegek fölnyitni, tárva áll előtted. Igen, szerettem, mint
jóltevőt a leghálásabb szív szerethet, mint barátot a legforróbb barát,
s éltem hosszú évei nem lesznek képesek elfelejtetni velem ezen egészen
eredeti teremtést!
A szőnyegre ült Olivér, közel Izidorához: testi fájdalma, sebe el volt
feledve; néma, szótlan tünődés nehezkedett lelkére.
Izidora szunnyadni látszék, Betlen eltávozott, az orvos maradt egyedül
Olivérrel.
Abafi fölkelt. Úgy tetszett, mintha valami fontos tárgy foglalná el
elméjét: egy helyre szegzé szemét… s különös, hogy arczán néha-néha
örömsugár villant keresztül. Nemesnek, szerfölött nemesnek kelle ezen
örömnek lenni; mert az Abafi arczának kifejezése oly nyugodttá, oly
érdekteljessé vált, a minő talán sohasem volt.
Olivér az orvosnak kezét ragadta meg. – Gyárfás! mondja kegyed, nincs-e
semmi remény többé az Izidora éltéhez?
– Nincs!
Abafi sóhajtott. – Mit gondol? – folytatá, jelentő vizsgáló tekintetet
vetve Gyárfásra, – nagy öröm árthatna-e, siettetné-e halálát?
– Neki csak perczei vannak hátra; s én azt hiszem, hogy öröm inkább
nyújtani, mint rövidítni fogja ezen perczek számát.
– Tökéletesen hiszi-e ezt kegyed?
– A mennyire ember lehet valamiről bizonyos, igen, – felelt Gyárfás,
figyelemmel meresztve szemét Abafira. – De én nem tudom fölfogni, mi
lehet azon öröm, melyet számára készít kegyed.
– Mégis, mégis, – sóhajtott Abafi, s ezzel kilépett a sátorból,
parancsot ada egy csatlósnak, ki azonnal elsietett.
Izidora eszmélni kezdett; arczán csendes, nyugodt komolyság volt; kezét
nyújtá Olivérnek.
– Atyja Zsigámnak! – mond lágy, ércztelen hangon, – oh, tedd őt
boldoggá!… Egek! hogy őt nem láthatom most utolsó órámban!… Elválni az
élettől a nélkül, hogy gyenge karjai nyakamat átöleljék!… a nélkül, hogy
kis szájacskája rebegné: Anyám!
Olivér közeledett hozzá, megfogá kezét, a legérzékenyebb hangon kérdé: –
Érzesz-e fájdalmat, Izidora! jó lélek, könnyebbülsz-e?
Izidora könynyel telt szemét emelé Abafira. Valami kifejezhetlen báj
volt e tekintetben. – Ah, te jó; – rebegte, – érzem, minő gyöngéd, minő
boldogító azon érzékeny figyelem, melyet irántam mutatsz, Olivér! Nekem
nincs fájdalmam; csak egy:… három lénytől szakadni… oh, ez fáj! Atyám is
késik.
– Nyugodjál meg, Izidorám! Ő jön, s nem akarod-e, hogy őt meglepjük
valamivel, mi talán bánatját enyhítené?
Izidora figyelmezett. – Meglepni? – kérdé, – hogyan?… Ah, az ő fájdalma
irtózatos lesz!
– Izidora! – mond Abafi, lelkes tekintetét nyugtatva a beteg leányon,
részvéttel teljes hangon, – tudsz-e nagy örömet elbírni?
– Örömet? egek! talán fiam? – mond, s arczát lángoló öröm sugárzá körül.
– Nem! – felelt Abafi, ráhajolva, – fiad az én fiam! ő boldog leend! s
talán érzékeny szíve megrepedne, ha anyját így szenvedni látná. Ő nincs
közel… s ez talán jobb így.
Izidora elnémult. – Igaz, – mond kis szünet után, – én kegyetlen valék
vágyommal, őt sírni látni… oh az elébb ölne meg!
– Nem volt-e valaha egy titkos óhajtásod, Izidora, vizsgáld meg
lelkedet, s el tudnád-e bírni annak teljesülését?
– Nem, nem! – mond Izidora, tagadólag intve fejével, – nem olyan, mely
rögtön teljesülhetne
Olivér szívéhez szorítá kezét Izidorának; szava elállott, mintha nem
merné, vagy nem tudná kimondani, a mi a lelkét hullámoztatja.
Izidora bámuló tekintetet függesztett reá.
– Izidorám, – folytatá Olivér, – legyél nőm! adj atyát fiadnak, s
engedd, hogy nevemet viselhesse azon lény, kinek annyi hálával
tartozom,… légy nőm! – s lehajlott rá s egy csókot nyomott ajkaira, s az
érzéstől elfogódva némán tekintett reá.
– Oh! – mond Izidora, s két kezét szorítá keblére, s szeme égnek
emelkedett. Nem szólott, úgy nézett, mint a kit tündér ige levarázsol,
mint a vak, kinek orvos-kéz nyitja meg a szép világ ragyogványát.
– Te hallgatsz! – szólt Olivér, simogatva homlokát.
– Igen, igen, – kiált föl Izidora, – nem csalt meg szívem, midőn azon
férfiút imádtam, ki így égi angyalként áll előttem! Te Erdélynek
legszebb, leglelkesebb fia! te Abafi, kiért ezer szív eped, kire ezer
szív vágyik,… te tudnád ezt tenni! érettem, nyomorultért, ki oly
távolságra állok tőled, mint kelet nyugottól!
– Csendesen, kedves, – nyugtatá Olivér.
– Nem! – felelt szenvedélyesen Izidora, – hallja az egész világ, hogy
Abafi Olivér az emberek legnemesbike!… Oh, Olivér, eltaláltad; igen is,
volt egy titkos vágy keblemben, de oly titkos, hogy magam is e
pillanatban találtam reá.
Az orvos közeledett.
– Nem jó lesz, – mond, – a sok beszéd most, kedves kisasszony!
– Olivér! – szólt Izidora, – lehetséges-e? Oh, ez álom, úgy-e?… Olivér
az enyém! az én férjem!… hát nem vagyok többé kirekesztve a világból?…
sorban állhatok azokkal, kiknek azon lehetőségért, hogy rád
számolhassanak, egy hosszú életet adtam volna?… A tied, oh! – mond
könnyek közt görcsösen nevetve, – Abafiné!… Fölléphetni a világban ily
férj oldalán, s büszkén nézni le az első királynéra; s mindezt annak
köszönhetni, kit imádok, ki előttem Istenként áll, magasan kiválva
mindenek fölött.
– Én ártottam neked e nyilatkozással, – szólt Abafi, megragadva kezét
mély részvéttel, – ah, csendesedjél, nehogy magamat vádoljam, hogy azzal
hirtelenkedtem.
– Nem, nem! – mond szenvedélyesen a hölgy, – nem halok meg! én élni
fogok!… Látod, minden fájdalom megszűnt!… Én ölelni fogom fiamat; én
leszek a legirigylettebb, a legboldogabb nő, oh, Olivér! – mond alig
hallhatón, s körülfoná karjait nyakán, s kebléhez voná őt, s lázas forró
arcza könnytől ázottan olvadt képéhez.
Így szorítá Abafit magához, és mindig szorítá, s szemei bezáródtak,
ajkai elsápadtak, jégsúlylyal feszültek karjai Abafira,… Izidora nem
volt többé!
– Ah, én megöltem! – kiált föl iszonyodva Abafi, ő meghalt!… Oh,
Gyárfás, mit cselekedtünk! – folytatá, fölkelve, s kezeit szemeire
tapasztva.
– S kegyed vádolhatja-e magát? – nyugtatá Gyárfás égbe emelt szemekkel,
összetevén kezeit. – Ő neki meg kellett halni! nem volt mentség, ezt
bizonyíthatom; s kegyed a mennyet varázsolta elébe; ő soha boldogabb
talán nem volt, mint ezen órában.
Némán állott Abafi a szép halott előtt, s világa a fájdalomnak hevert
ólomsúlylyal szívén… Kevés időre e szívrázó jelenet után belépett egy
tisztes szerzetes azon csatlósnak kiséretében, kit elébb elküldött
Abafi… Kezét nyújtá neki Olivér: – Későn, atyám! – szólt, a halottra
mutatva.
Ló-tombolás hallatszék kívülről, s letoppanása egy nehéz testnek. – Ez a
barlangok arszlána, – mond Abafi, Deli Markó!
[Illustration: Némán állott Abafi a szép halott előtt…]