Nem mély a seb.
_Bulwer_.
Keblem egy nagy éj ezentúl.
_Tóth Lőrincz._
A fejedelemnek jóslata teljesült. Alig szűnt meg a rövid fegyvernyugvás,
Sinán basa zaklatni kezdé az őrszemeket.
A magyar tábor igen alkalmas helyen volt. Egy hosszú, közép-magas
hegygerincz képeze tágas földemeletet, mely fölül lapos volt. E térséget
egyik oldalról mászhatlan szirtek, másikról tágas folyó s mocsárok
védék. E hegygerinczről ásítottak le Bátori nehéz ágyúi. Túri Gábor, egy
gyakorlott hadi tiszt, volt az ágyús seregnek parancsnoka. Barna
paripán, egyszerű fekete sallanggal s medvebőr nyeregtakaróval, lovagolt
fel s alá a hosszú ágyúsor előtt, hol rendeléseket téve, hol a
közvitézeket szólítva meg. Fejét nehéz gömbölyű sisak födé, tőr-forma
csúcsban végződő, derekán vas ing folyt le, ezen fölül farkas-kaczagány
volt kerítve.
Egy ősz vitézhez közelíte Túri, ki hosszú ágyú mellett állott, néha
le-lepillantva a völgybe, hol már az ellenséges seregek összecsaptak.
– Pered! – szólt Túri azon a nyugodt hangon, mely a bátorságot jeleli, –
Keresztúri csapatjának bal szárnyát zaklatja a tar; végy négy ágyút
magadhoz s vonulj velök jobbra azon halomra! (ekkor oda mutata) s küldj
néhány vas morgót közikbe! Siess! siess! – folytatá, letekintve a tágas
csatatérre, – hogy oda érhess, míg össze nem kapnak, nehogy jót, rosszat
ránts le a lábáról.
Pered a vett parancsot azonnal teljesíté. – Te itt maradsz ezzel a
röviddel, – mond, egy ágyúshoz ugratva Pered, – kerekei rosszak,
összedől, míg a domra érünk. Siessetek.
Négy ágyúba hirtelen be voltak a lovak fogva, s néhány percz múlva már
hallatszott szakadatlan mély dörgésök.
– Használnak, – mond egy csinos fiatal ágyúshoz szólva Túri, – az én vas
gömböleim. Nézd, István! mint sepri őket szét.
– Ej, – mond ez boszúsan, – miért kell itt ok nélkül az időt tölteni!
már egy órája, hogy itt veszteglünk. Ördög teringettét! nézzen oda
balra, vitéz úr! – kiált fel a fiatal ágyús lángoló arczczal, – az a
fejedelem!… ki van mellette?
– Abafi, – mond hidegen Túri. – Nem, nem, – folytatá, figyelemmel
szegezve szemeit a csatatérre, – Bethlen; Abafinak ott lejebb látom
szürkéjét. Derekasint! – kiált Túri lángoló arczczal, – ez Bátorihoz
illő megtámadás volt! Erre tart a török! vigyázzatok legények! – mond,
végig nyargalva az ágyúsor előtt. Most fordúlnak; tüzet!
Az ágyúk zúgása tölté be a levegőt, rettentő pusztítást téve a törökök
közt.
Ekkor egy fiatal lovag ugrata föl a hegygerinczre.
– Csakhogy reánk is került a sor! – mond vígan az ágyús István, mellette
álló pajtásának. – De Jankó! – folytatá, közelebb lépve a szomszéd
ágyúshoz, – te mindig igen föl irányzasz; nézz ide! így! – mond,
igazítva az ágyún, – ez a lövés talál bizonyosan; haha!
– Hármat egyszerre, – riadt fel Jankó, – egyiknek épen a gombját szedte
le!
Azon közben a lovag, kit az elébb észrevevénk, fölérkezett s Túri előtt
megállván, a hegygerincz bal végére mutatott.
– A fejedelem parancsolja, – mond, hogy az egész ágyú-csapat sietve arra
az oldalra vonuljon; – Razván hadai (látja kegyed? amott ni! most siet
seregeink egyik csapatja arra) – nehezen tartják magokat.
Túri azonnal Pered után küldött s nemsokára a hosszú ágyusor csörtetve
vonult balra.
– Ezen két széles torkút itt hagyom. Te maradsz, István! – mond Túri a
fiatal ágyushoz – s le-leszólasz néha a völgybe.
– Lesz gondom reá – mond ez, törülgetve az ágyuját – egy-két szóval belé
elegyedni, ha nem kedvemre fordul alant a dolog.
Az ágyuk eltávoztak s nemsokára nagy segítségére valának Razván vajda
seregeinek, kinek a fejedelem védelmökre sietett.
– Nagyságod igen koczkáztatja életét! – mond Abafi, ki épen Bátori mellé
érkezett – itt úgy hemzseg a nyíl, mint a zápor. Azon dombra lovagoljon
Nagyságod! onnan mindent jobban ki lehet venni.
– Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát.
– Hol? – kérdé ez hidegen.
– A válladon; hát nem érzesz semmit?
Abafi a vállára tekintett.
– Kis karczolás, úgy hiszem. Én sietek amoda! – mond, hirtelen
sarkantyuba kapva lovát.
Jó is volt Abafinak megérkezte csapatjaihoz. Ezek egy sűrű török
spahi-osztálytól megtámadva, hátrálni kezdtek.
Abafi ott termett.
– Ki mer itt hátrálni! – kiáltott, szaladó seregei előtt megállva. –
Vissza, vissza! – s áttörvén a tömegen, megfordítá azt a spahik nagy
veszedelmére, kik közül sokan a viadal helyén maradtak.
Minden ponton meg volt verve az ellenség s kezde sietve hátra vonulni.
Bátori ekkor érkezett Abafihoz.
– Mihály vajdával – mond – meg vagyok ma elégedve. Ő még vív; te pedig
köttesd be sebedet! ha nem nagy is, s vérveszteség elgyengít s karodra
még szükség van.
Alig ejté ki a fejedelem e szavakat, midőn Abafi lovastól összedőlt.
Abafi hirtelen fölugrott.
– Isten hozzád, jó hív állat! – mond – te megkaptad a magadét.
E pillanatban termett mellette egy csinos karcsú lovag; sisak-rostélya
le volt eresztve, melynek tetején hosszú, vörös toll ingadozék; derekát
ezüst ing födte s ezen fölül szép tigris-kaczagány lebegett, almás fakón
ült a fiatal vitéz, melyet aligha nem láttunk már valahol.
[Illustration: – Te vérzel Abafi! – mond a fejedelem megfordítva lovát.]
– Itt a ló, ló helyett! – mond leugorva lováról s a meglepett Abafinak
kezébe tekerve lova kantárszárát s míg ez rábámult, sietve távozott, a
sereg közé elegyedve, s nemsokára eltűnt szem elől.
– Ki volt ez? – kérdé a fejedelem meglepetve.
– Ki volna – felelt a kérdezett – Izidora, Villám!
– A Markó leánya? – szólt a fejedelem. – Istenemre! ez segítség a maga
idejében.
– Mindig s mindig ő? – mond Olivér különös arczkifejezéssel, melyben
bosszúság vegyült a részvét nemével, melyet magába akart fojtani.
Abafi s Izidora közt valóban különös viszony volt. Első találkozásuk
után úgy láttuk, hogy ők talán igen is szoros viszonyban álltak. Hogy
Abafi visszavonta magát Izidorától később, több okunk van gyanítani; a
kolosvári téren hozzá intézett szavai Izidorának bizonyítják ezt s az
önmaga nyilatkozása is a fejedelem előtt. S mégis e szenvedélyes
teremtés, visszaidéztetése után is, mily forrón ragaszkodott hozzá, mily
béketűrőleg szenvedte idegenkedését, mely őt bizonyosan mélyen sebzé;
mindezt nemcsak szerelemből, hanem hálából is, azon lény iránt, ki őt az
élethez köté s a ki példátlanul szeretett fia iránt kegyes volt. Abafi,
úgyszólván nemcsak életét mentette meg, hanem neveléséről s jövendő
sorsáról is gondoskodott s ezt nem gyámnoki felelősséggel, hanem atyai s
testvéri indulattal. De Izidora szereté is Abafit oly forrón, oly
öntagadólag, oly számítás nélkül, hogy ezen indulat őt szinte
megnemesíté. S ez a hölgy, ki alig tizenhat éves, egykor egy fiatal
csábító karjai közt felede mindent; ki később, midőn ezen első tettének
következése őt vigyázóbbá tehetné, a Dandár vétkes szerelmének tárgya s
részese volt, ez a könnyelmű, sőt vétkes teremtés, már tudná fölfogni
lelkében azon gondolatot, hogy ily nemtelen lény Abafihoz érdemetlen. Ő,
ki a tatárfejeket önkezével vagdalta le, ki atyjának vad czimboráival
versengve ivott, játszott, tombolt: Abafi előtt szégyenlett boros
poharat vinni ajkaihoz, koczkát fogni kezébe s illetlen szót ejteni ki
ajkain; s mióta szerette egész boldogtalan hevével forró ifjú keblének:
neme a véthetlen undornak keletkezék lelkében Dandár iránt s mind
tetteiben, mind élete módjában volt valami, a mi őt nemének szelidebb
szelleméhez közelteté, ha nem is mindenben, a mit ily élet neméhez
szokottól, aligha mint lehetőt, kivánhatunk,… de igen sokban.
Ő atyjánál növekedett föl férfiasan, vad férfiak közt. A pillanat
hatalma tevé őt bűnössé; alkalom s atyjának gondatlan engedékenysége
okozá, hogy a bűn ösvényén haladt. Lelkében azon komoly meggyőződés,
hogy ő jobb nem lehet, mint a milyen, azzal a daczczal volt vegyülve,
mely oly feltünő azokban, kiket sorsuk öntudatlan s önakaratlan ránt le
szennyes szenvedélyek örvényébe, kiknek szemeik csak akkor nyiladoznak s
kik csak akkor érik el az életnek gondolkozó korát, mikor a világ, mely
lelkeikben derült, csak aljas, visszahozhatlan tettek fekete sergét
sugározza körül s ha valóban nemes, erőteljes a lélek, mely ily mámorból
ébredez, önmagát utálja s veti meg.
Az a hölgy, ki az első jöttnek odaveté a legszentebb tisztaságát és
szemérmét, ki éveket töltött azon feslett elszórtságban, mely
pillanatnyi kegyét osztja választás nélkül, soha, bármint jobbuljon is
meg, csendes, nyugodt többé nem lehet; hölgy, ki szemérmét veszté el,
mindent elvesztett… Ilyen volt Izidora. Ő, mióta Abafit szerette,
mindenkitől visszavonult; de az a gondolat, hogy Abafihoz érdemetlen s
hogy ez, ha valaha szerethetné őt, e szeretettel önmagát alacsonyítná
le, volt a féreg, mely emészté.
– Nem szerethet! – monda olykor magában – hiszen én magam utálom s
gyűlölöm magamat. Anyja egy gyermeknek, kinek atyját nem szabad
neveznem! s ki ha élne is, megtagadná őt!… ágyasa a legnyomorultabb
semmire-kellőnek! egy hyéna, mely vérözönök közt nevekedék föl!… ily
iszonyú teremtés, hogy álmodhatnék azon férfiú szerelméről, kit nincs
asszony, ki megérdemelne!
– Mint férfiú, mint ember akarom becsülését, háláját megérdemelni. – Így
tűnődött s e föltét volt tetteinek vezércsillaga. – Csak egykor, ha ő a
szerencsétlen Izidorát nem utálja, nem veti meg, ha hozzá illő nőnek
karjai közt boldog leend, tudja meg, mennyire szeretem én!… Nem, nem! –
mond kitörő könyekkel – akkor sem! hiszen ő megvetne, ő kinevetne. S ha
mint hölgy, kinek pillanatnyi kegyét szerelem nélkül gondolá birhatni,
utálatot érdemlek is: nem vagyok-e Villám, a barlangok arszlánának
rettegett leánya? – s nem vala-e fölbátorítása önmagának, ment egy
nemétől az önérzetnek, mely Villámban néha különbözött azon dölyftől,
mely nem ritkán homályosítja épen azon tetteknek becsét, melyek azt
előidézik.
Abafi Izidorát nem szerette; ezt önmagának nyilatkoztatásából értettük.
De mi volt tehát az, a mit ő Izidora iránt érzett? Előre a szép, csinos
hölgy közeledése érzékeire hatott s Izidora, ha kevésbbé nyilt s
cselszövényesebb lett volna, alkalmasint könnyen elszédítheté Abafit. De
ezen egészen sajátságos teremtésnek lelkületében volt magát mindig úgy
adni, mint a milyen s így Abafi minden tettét s egész előbbi életét
tudta. Nem csodálhatjuk, ha benne, bármi aljas ember volt is az
Izidorávali ismeretségének első idejében, e nyilatkozások azon hideg
visszavonulást okozták, mely többnyire könnyen ajánlkozó szerelmi kaland
következménye. De a kis Zsiga szerfölött kedves volt előtte;
előmenetelét, csinosb maga-alkalmazását, számtalan ügyességét magának
tulajdonítá Abafi s méltán: a kis Zsiga az ő teremtménye volt: s a
gyermek kifejezhetlen hálája s azon egyszerű, szívéből özönlő
kedvkeresés, melylyel jóltevőjének úgyszólván gondolatját igyekezék
kitalálni, oly tündérerővel bírt, hogy el nem tudott volna lenni
nélküle. Föltevé magában őt boldoggá tenni s e feltét mindig erősb,
mindig határozottabb lőn az ő nemes s már mondhatjuk, nagy lelkében.
Izidora is érdekes volt előtte, egyrészt fiáért, kihez közös szeretet
csatlá őket; másrészt önragaszkodásaért Abafihoz, melyben valami oly
öntagadó, oly számítás nélküli volt, hogy Abafiban baráti hajlandóságot
és szánakodást idézett elő egyszerre s – mely lelkének jól esett, mivel
talán némi rokonsággal bírt az Abafi indulatainak jelen irányával;
csakhogy Abafi azon gerjedtséget, kiválást a köznapi életből s azon
magasztaltságot nem Izidora iránt, kinek ha személyét kedvelte is,
tetteit s előbbi életét utálnia kellett, hanem azon lény iránt érezte,
kit fiatal keblének minden tehetségéből s erejéből imádott – Cristierna
iránt. Izidorának példátlan hűsége őt érdekessé tevé előtte: s nem
csodálhatjuk, ha mindezen okoknak összes hatása, egyesülve a hála oly
nemes és gyöngéd érzetével, nagy, sőt mindig nevekedő erővel bírt; annál
is inkább, mivel Izidorának Abafivali társalkodása egészen más,
szelidebb, asszonyibb nemű volt, mint a milyennek, másokkali
érintéseiben e különös lénynek valánk tanui; s mivel végre Izidora
szerfelett csinos, kecscsel teljes hölgy volt, kit férfiúszem nem
tekinthete részvét s gerjedő vágyak nélkül.
Ezen kissé hosszabb, de a történet tekintetében szükséges kitérés után,
forduljunk vissza a fejedelemhez s Abafihoz.
Az ellenséges seregeknek visszavonulása után a fejedelem, számos
vezéreinek és segédjeinek kiséretében, kik közt Bocskai, Kornis,
Keresztúri, Abafi, Betlen s mások valának, igen vidáman tért vissza a
táborba, hol örömlövések s víg hanga várakozék reá s követőire.
A seregnek része a völgyben maradt, álmatlan szemekkel virrasztva a
hosszú éji órákat által; néha-néha hallatszott egy lövés vagy csendes
csörtetés, a vizsgáló csapatok mozgását s jeladásait jelentő. A táborban
minden nyugalomra sietett a napnak hosszú küzdése után.