A titok fejtve van.
_Atlincour_.
Egybegyűlvén minden oldalról a seregek, Bátori a határokon túl vitte
hadait, egyesítvén azokat Mihály oláh és Razván moldvai vajdákéival.
Sinán basa volt az ellenség nagyvezére. A háborút Zsigmond sok
szerencsével folytatá; több csatában verte meg a törököket.
Azok közt, kik e háborúban nagy s hasznos szolgálatokat tőnek a
fejedelemnek, volt Abafi is, kinek egyben az utolsó csaták közül,
szerencséje volt a fejedelmet hat tatár közül, kik alkalmasint legyőzték
volna, kiszabadítani. Bátori e tett után kettőzött vonzódást érzett
megmentője iránt, mely mindig öregbedett, mióta annak vitézségét s hadi
ügyességét bővebben megismerte. A fejedelem őt mindenek közt
megkülönbözteté, s egy szép jószággal ajándékozá meg azok közül,
melyeket a nem régiben száműzöttektől s kivégzettektől elfoglaltatott.
Abafi egy föltétel alatt fogadta el a kedvezést. Fejedelmi szavát kéré
tudniillik, hogy nem fogja bánni, akármi czélra használja ezen
ajándékot. Bátori szavát adta.
Több szerencsés csata után a fejedelemtől fontos tudósításokkal
küldetett Erdélybe Abafi. Ő ott mint hős, több csatában győztes, s már
nagy tekintetű férfiú jelent meg.
Cristiernánál tevé meg legelőbb is tisztelkedését, ki őt azon szerény
nyájassággal fogadá, mely e magas lelkű hölgyben oly szeretetreméltó
volt.
Szivén hordá Abafi első ifjú szerelmét, s a hányszor Bátorinénak
közelében lehetett, mindannyiszor mondhatlan boldog volt… Sejdíté-e a
lelkes nő ezen vonzódásnak valódi minőségét hosszasb idő múlva? nem
lehet tudni; de volt egész alkalmazásában Abafi iránt valami, a mi ezt
gyaníttatá… Láttuk e történet folytában, hogy minekelőtte férje hadba
indúlt, örömest látta Abafit maga körül: megbizta néha, s a figyelem,
melylyel iránta viselteték, nem volt észrevehetetlen. Később, főként
Fehérvárott mostani mulatásakor, úgy tetszék, mintha Cristierna
valamennyire visszavonta volna magát tőle, a nélkül, hogy iránta
kevesebb szívességgel viseltetnék. Abafi, ki ezt talán egyedül vevé
észre, azt hitte, hogy a nemes hölgy lelkébe tekintett, s annyira
ismeretes erénye s finom gyöngédsége szabá elébe azon határokat, melyek
valamivel szűkebbnek tetszének, mint azelőtt voltak. Láttuk, hogy az
Abafi szerelmében regényes magasztaltság volt, s így mint bizonyost
állíthatjuk, hogy az angyal-tiszta nőnek nagyobb tartózkodása szerelmét
nem lankaszthatá, sőt hogy azt még fellengőbbé tette.
– Ő áttekint engemet, – gondolá magában, – de mivel látja, mily szellemi
a hódolat, melylyel iránta viseltetem, nincs megsértve szerelmem által;
s volnék-e érdemes ezen égi kegyességre, ha nem volna szent előttem a
korlát, melyet szótlan szabott a szép Cristierna előmbe? – Abafi kettőzé
tiszteletét, s bármi forró volt az indulat, mely őt szíve imádottjához
vonzá, igyekezett azt, a mennyire lehetett, elrejteni… Csáki Gizella a
fejedelemné mellett volt már, s bár Mikola nehezen vált meg tőle, nem
lehete e kedves, jósággal teljes fejedelemnétől semmit megtagadni.
Margit még nehezebben tudá őt nélkülözni, fájdalmát csak az enyhíté,
hogy Gizellát sokszor láthatá. Bátoriné különös hajlandósággal
viselteték az érdekes leányka iránt, ki most tökéletesen kifejlett, s
Erdély legszebb hölgye volt. Bizonyos ábránd-komolyság, valami
szenvedőség, mely képén volt elöntve, kétszerezé a bájos lénynek
érdekét. Margit egyedül tudta e komolyság rejtett okát; s bár szívének
szerfölött jól esett volna a Gizella bizodalmával bírni, gyöngédsége nem
engedé őt kikérdezni; s midőn Cristierna Margittól tudakolá a leányka
komolyságának okát: Gyulafiné sokáig kikerülve felelt.
– Gizellát bánat nyomja, – mond egykor a fejedelemné, – talán szüleit
kesergi az árva, vagy tőled elválása, jó Margit! teszi őt oly komolylyá!
Nem hiszed, mennyire óhajtanám, – folytatá a legrészvevőbb hangon, – őt
boldognak láthatni.
– Meglehet, – felelt a kérdett nem kis nyuglansággal, – kegyelmes
asszonyom! hogy bánatjának egyik oka árvasága is; de szülőit oly korban
veszté el, hogy azokról tisztán nem emlékezik. Ez tehát, ha az ő
érzékeny szívébe olykor keserű érzést áraszt is, nem tenné őt oly
tartósan ábrándozóvá. Nagyságodat imádja, sorsával meg van elégedve, ezt
magától tudom: s így azt hiszem, hogy az idő elszéleszti azon
komolyságot is halkkal, mely nekem magamnak is igen feltünő.
Cristierna gondolkodni látszatott. – Margit; – mond, – az én Gizellám
tégedet szeret, talán legtöbb bizodalma van irántad, igyekezzél
lelkének, szívének állapotjával megismerkedni. Nekem úgy tetszik, –
folytatá elfojtott sóhajjal, – hogy ő szeret.
Margit hallgatott. Igaztalant nem akart mondani, az igazság kimondása
pedig mire vezethetett volna? Elárulni titkát barátnéjának, míg az
valóban titok volt, vétkesnek tetszék neki; mert Gizella forrón ölelte
kebléhez szenvedélyét. Magános órái voltak a legboldogabbak; ekkor
éldelé képzetében édeskeserű üdvét reménynélküli szerelmének; sohasem
árulá el azt egy szóval is.
– Ha szeret, – mond Cristierna, – nem hihetem ezen angyali gyermekről,
hogy magához illetlent szeressen; de félek, hogy szívét olyannak
ajándékozta, ki talán azt meg érdemli, de kinek körülményei oly
különbözők a Gizelláétól, hogy rokonainak egyezésöket nem remélheti.
– Azt nehezen hiszem, – felelt Margit. – Ő, úgyszólván, senkit sem ismer
mást, mint a kik az atyám házánál jelentek meg s ezek közt nagyságodnak
észrevétele egyikre sem illik.
Többször beszélgetett Cristierna e tárgyról Margittal, de távolról sem
juta Abafi eszébe, ki a legszivesebb illendőséggel viselé magát az
érdekes leánykához, de a kin észrevehető volt, hogy szívét Gizella nem
bírja.
Ezen beszélgetés után néhány nappal Abafi elbúcsúzott a fejedelemnétől,
visszasiető a harczmezőre s Zsigmond közelébe, ki neki rövid időt
engedett csak a kimaradásra. Gizella jelen volt. Abafi elbúcsúzván
Cristiernától, közelebb lépett a hölgyhöz. – Kedves Gizellám! – mond
(mert rokonsága engedé őt nevéről szólítani), – én holnap hajnalban
indulok. Nincs-e valaki, kinek izenetet vihetnék szép húgomtól? vagy
nincs-e egy jó kivánsága számomra? A hadi élet oly kétséges! s én kissé
babonás vagyok: ily jó lélek kívánsága talizmán, mely kedvet s erőt ád!
Az Abafi beszéde vidáman s tréfásan volt adva, s nem egyéb enyelgésnél.
Ezen búcsúzó szavaknak nagy hatásuk volt Gizellára, úgy látszott, mintha
könny lopódznék szemhéjaira. Lágy kezét nyujtá a leventének. Oly bájjal
teljes volt e kéznyujtás, hogy Abafit magát meglepné, ha szíve annyira
el nem lenne foglalva.
– Én egyet óhajtok csak, – mond szinte rebegő hangon Gizella, – hogy
kegyedet, jó Olivér! léptein azon áldás kövesse, melyet minden lelkes
leánya Erdélynek óhajt oly hősnek, mint Abafi!
Abafi gyöngéd kézszorítással felelve, távozott.
Cristierna jelentő tekintettel nyugtatá égszín szemeit Gizella finom
vonásain, melyekben különös elegye volt a boldogságnak s komolyságnak.
Úgy tetszett Gizellának, mintha Abafi soha ily szívesen, soha ily
tisztelettel teljes udvariassággal nem szólott volna hozzá s
kézszorítása egy érzést ömleszte el egész valóján, mely sötét s kétes
visszaemlékezésben varázslá első álmainak tündérképeit.
Ezen idő óta Bátoriné figyelemmel követé kegyenczének életét; sokszor
szóla Abafiról vele s a mi első tekintetre csak sejtés volt, bizonyossá
lőn. – Ő szeret! igen, – mondá magában Cristierna, – ő szereti Abafit. –
Margittal is közlé később észrevételét. Margit már elárulva látván kis
barátnéjának titkát, mindent elbeszélt a fejedelemnének, ki semmit sem
óhajta inkább, mint Gizellának boldogságát, kit leányának fogadott s
leányaként szeretett. Margit volt a nemtő, ki gyöngéd kezekkel szőtte ki
azon tervet, mely lelkében rég alakult már s melynek teljesülését kezdé
reményleni.
Nem sok időre megérkezett Abafi a táborba. A rövid fegyvernyugvást
Zsigmond szokott mulatságaival tölté be, leginkább sólyomvadászattal,
mely kedvencz időtöltése volt.
Ily vadászat alkalmával lovagla egykor Abafi mellette.
– Olivér! – mond a fejedelem, – te egy titkot rejtegetsz előttem! egyet
azon titkok közül, – folytatá gúnymosolylyal, melyet az egész tábor
tud!… Te hallgatsz?
Abafi elpirult. – Nagyságos uram! – mond, – a dolog nem titok, de
némileg talány előttem is.
– Valamely jótékony tündér, – jegyzé meg Bátori nevetve, – megvallom,
szeretném, ha seregeimet is oly bőven ellátná eleséggel, mint téged
csemegékkel!
Abafi az alvinczi kalandját elbeszélé a fejedelemnek, kolosvári
megtámadtatásával együtt. – Izidorának, – így folytatá, – ki itt is néha
megjelenik s kit nagyságod többször látott már,… születésén homály
lebeg; Deli Markó nem örömest szól róla. A hölgy, azt hiszem, szerelem
gyermeke. Kevéssel azután, hogy fiát Alvinczen visszaadtam neki, egy
levelét vettem, melynek következésében a gyermek most is udvari
lelkészem mellett van, ki őt gondosan neveli; s a tehetséggel teljes,
egyébiránt igen szép érdekes ifjú akármely családnak becsületére válnék.
Míg Izidorának fia Alvinczen volt, anyja minden héten meglátogatá;
ugyanezt tevé, s részint teszi azóta is, mióta nálam van.
– Talán azon bizonyos éjjeli lovag, kiről hallottunk már valamit?
– Ugyanaz. S a mily keveset gondol e mindenben sajátságos teremtés
azzal, mit róla mondanak vagy hisznek, oly kímélő irántam; s részint ez,
részint regényes iránya lelkének okozá, hogy látogatásait titokba akará
burkolni.
– Örülök! – mond a fejedelem vidáman, – hogy benned nem komoly
megvetőjét találom az élet örömeinek; mert hogy látogatásának nem
egyedül anyai indulat volt oka, azt mostani gondoskodása is mutatja.
– Nem akarok jobbnak látszani, – mond Abafi őszintén, – mint vagyok.
– S szerette-e kegyed e férfiú-leányt?
Abafi nem felelt mindjárt, mint a ki számot akar valamiről adni, mi
iránt maga sincs egészen tisztában. – Alig, – mond kis szünetre, –
gondolom, hogy az, mit Izidora iránt éreztem s talán most is érzek,
szerelem lenne; de nem tagadhatom, hogy azon ragaszkodás irántam, mely
még soha meg nem czáfolá magát,… azon példátlan hűség, mely minden
tettéből kitünik, szívemet nem hagyá s nem hagyhatá illetetlen,… aligha
egy részt éltemet is nekie nem köszönhetem. Mióta Nagyságod táborában
lenni szerencsém van, sátram mindennel bővelkedik, a mit itt a vidékben
találni lehet; s ha kérdem, ki hozta? cselédeim ritkán tudnak rá
felelni; minden, a mit megtudhattam, az, hogy egy csinos fiatal vitéz jő
néha éjjel a sátor közelébe s ha távozik, a nyílás előtt vagy tele
kosarat a vidék legízesb gyümölcseivel s török csemegékkel, vagy egy
vadat vagy egyebet találnak s mindig oly hirtelen távozik, hogy rá nem
ismerhetnek.
– Kétségkívül ő az! – mond a fejedelem. – A leány, vagy nő, deli,
csinos! többször láttam Deli Markónál, de ezen elvadult teremtésben
ennyi hűséget nem gyanítottam volna! Atyja igen különbözik tőle. Az
igaz, hogy még eddig nekünk adott szavát meg nem szegte; de ezt csak egy
évre adá s ki tudja, mit tesz aztán!… Azon kolosvári megtámadás
tekintetében még homályban vagy?
– Megvallom, – felelt Abafi, – hogy egészen abban! Izidora kikerülve
felel, ha kérdem, mint a ki valamit sejt, de titkolni akarja. Nagyságod
tudhatja, minő sokképen beszéltek erről!
– Igen, – mond a fejedelem elfojtott sóhajtással, – éltemnek egyik
legkeserűbb szakában történt az; megcsalatva azoktól, kikben legtöbbet
bíztam, erőszakos módokhoz kelle nyulnom!
A fejedelem elhallgatott. – Akkor, – mond kis szünet után, – nem volna
csoda, ha minden egyes erőszak nekem tulajdoníttaték!
– Én, – mond Abafi, – a Bucella személyes gyűlöletének tulajdonítanám.
– Nem a legjobb embered volt, – felelt Bátori nevetve, – de annyit nem
mert volna tenni.
– Nem örömest emlékezem azon szomorú napokra vissza, nagyságos uram! –
szólt Abafi, – ha akkor Nagyságodat hív emberek körözik, sok nem történt
volna!
– A Kendiek, – mond a fejedelem, – mindig titkos ellenségei s vágytársai
voltak a Bátoriaknak; Boldizsár bátyám pedig fejedelmi székünkre
vágyott, ezt maig is hiszem és sok ellenséget szerze nékem alattvalóim
közt! Te is egy voltál, Abafi.
– Nagyságos uram! az Abafiaknak hűségök a Bátoriak iránt közmondássá
vált Erdélyben! s lehet Abafi a fejedelem tetteinek ellensége, de nem a
fejedelem személyének.
– Ne folytassuk e tárgyat többé, – vág közbe komoly-kevélyen Bátori. –
Más a fejedelem élete, mások viszonyai, mint hogy azokról avatlan
helyesen itélhetne; hányan azok közül, kik oly könnyen itélnek egy
fejedelem tetteiről, lennének a legutáltabb zsarnokok, ha székébe
ülhetnének! A holtakról jót kellene szólnunk, vagy semmit; de egekre!
mondom, hiszem, hogy ez Boldizsárban teljesedett volna.
Abafi látván, hogy a beszélgetés Bátorit kedvetlenné tevé, más tárgyra
kívánta azt fordítani. – Sinán basa, – mond, – úgy látszik, örül a
fegyvernyugvásnak. Nagyságod megbizonyítá Erdélynek, hogy a Bátori
fegyvernek erővé tudja tenni elismert hatalmát.
– Minden szerencséjök mellett hadainknak meguntam – felelt a fejedelem –
a táborozást s inkább mint valaha, vágyok nyugalomra. Hidd, Abafi!
vannak órák, melyekben vágyaim tova ragadnak innen, boldogabb
éghajlatba. Az Olaszhon, a sok népes városok, a finomabb viselet, nyelv,
alkalmazás,… ellenállhatlan óhajtásokkal öntik el keblemet.
– Oly szép, oly nagyszerű hivatás, – mond Abafi, – ezerek sorsára
ügyelni, ezereket boldogítani, hogy Nagyságodnak lelke a szép pályán,
melyre Isten jelelé, meg fogja azon nyugalmat lelni, melyet óhajt. Egy
szeretetreméltó fejedelemné közelében, diadalainak fényétől
körülsugározva, szebbek, nagyobbszerűek azon örömök, melyeket élvezhet,
mint Olaszország minden puhult gyönyörei, hol torzképe létezik csak a
hajdani nagyságnak.
A fejedelem szívében újra oly húr volt megpendítve, mely őt komolylyá
tevé. Bizonyos idegenséget érzett ő Cristierna iránt, melyről nem tudott
magának számot adni. A fejedelmi fénynek közepette, nyugalomra vágyott
az a Bátori, ki letévén rövid időre az országos gondokat, kővári
nyugalmában újra azon zajt óhajtá vissza, melytől futni látszatott…
Cristierna szövetsége kívánatos volt előtte egyelőre, de alig lett ezen
óhajtásból valóság: az a hölgy, ki fejedelmi bíbor híjával is nemének
dísze vala, kiben minden tulajdon megvolt annak boldogítására, ki
mennyének közelébe juthata,… nem tudá szívét betölteni.
Két lovag, kik a táborba visszatérő fejedelem elébe vágtattak s a
törököknek új mozdulatáról szólottak, ada elméjének némi elszóródást.
– A napokban dolgunk lesz, – mond valamivel vidámabban, – én győzedelmet
reménylek. Mind e mellett, – folytatá különös mosolylyal, fél komolyan,
fél tréfásan, Abafihoz fordulva, halkan, – a selyemredős ruha, a vörös
bibornoki kalap s egy tágas, kényelmes csarnok a világ hajdani
királynéjának remekszerű romjai közt, felér minden kis dicsőségünkkel
itt!… Mit gondolsz, leventém?