S szilaj fájdalmában
Borzadva kebele,
Az elszánt ifjú hölgy
Átokkal felele.
_Vörösmarty_.
Míg így a hadi készületek történnek, nem lesz érdektelen egy személyhez
közelítenünk, ki már többször megjelent e történetben, a kit mégis oly
kevéssé ismerünk.
Deli Markó e tájban zord seregével egy erdőben tanyázott. Naponkint
sűrűdtek a kalandorok, s már indultát határozá a fejedelmi hadakhoz. Az
indulás előestéjét víg lakomázás előzé meg. Hosszú sorban vonúltak el a
sátrak tág erdőnyiláson, körülövedzve százados fenyvek tömegeitől. A
sátrak előtti tért lobogó máglyák világíták, körülülve s állva festői
embercsoportozatoktól. A hold sarlója csipkézett fellegek ködéből
pisloga le, s ezüstje halvány fényt olvaszta a fenyvek csúcsaira,
melyeknek derekaik a lobogó máglyáktól veresítve, az egész jelenetnek
azon szép tekintetet adták, mely éji s tűztől világított festvényekben
oly bájjal teljes. Ez a tűz ada egy piros gnómi világítást számtalan
marczona képnek is: s e had fiait, farkas- és medvekaczagányaikban,
vasfonál-ingeikben, s hideg pompájában nehéz fegyvereiknek, még
sajátságosabbakká tevé.
A míg ezen élénk, zajos embertömeg dalolva, fütyörészve mozog s pezseg:
egy csinos, karcsú leánykát látunk a sátrak közül kilopódzni. Mint a híg
szellőé, könnyű és bájos mozdulata: s hol kis lábai a kövér erdei füvet
érintik, oly csekély, oly szellemi a nyomás, hogy a fű léptei után újra
fölemelkedik, mintha gyermek-kezecske simúlna végig rajta. A hölgy
sietve halad, s a sűrű fenyvek éjébe merűlve jelen s tűnik, mint a
képzet alakjai. Két szép tömött tekercsben nyúlik le sötét haja majd
bokáig; s a kecscsel teljes keleti arczon az éj lámpái enyelegnek kékes
sugárokkal. Könnyű ív, hű kisérője minden kalandjaiban, van vállára
vetve, s kisded kezecskéi két hosszú nyílvesszőt s hófehér ruhacsomót
tartanak. Zöld vállacska ömlik, vagy inkább olvad karcsú derekára, s
hófehér öltözet alatta; dereka körül keskeny, törökös kendővel van
övedzve, melyből egy becses markolatú tőr tűnik ki. Halad a csinos
teremtés elébb s elébb, s az erdő mindig sűrűbb, mindig tömöttebb; míg
végre kis nyiláshoz érkezik. Kövér, eleven-zöld gyep terűl ezen, éji
harmatba fürösztve, s léptei csillogó gyöngyöket tipornak. A nyilással
szemben keskeny hegyszorulatot látunk; ennek tart egyenesen a lányka, s
beljebb érvén, megállapodik egyjében Erdélynek azon oly ismeretes,
majdnem tündéri, völgykeblei közül, melyek mindent felülmúlnak regényes
bájjal, s melyeken számtalan mondák s regék visszaemlékezései
szunynyadnak.
Magas sziklahátak nyúlnak itt fel, kis látkört képezve, de bájost,
elragadót. Az ég azúr paizsként öblözik a szirtek ormai felett, láttatja
a csillagoknak néhányait: a gönczöl szekere képezi a kellő pontot, e
körül eleven fénynyel ragyognak számtalan apróbb lakói a magas ürnek. Az
egyik szirtnek tetején ingadoz négy, festői csomóba szorúlt fenyő, éji
őrökként, s rezgő lombjaikon kanyarog által az új hold ezüst sarlója.
Szemben azon szorulattal, melyen által a hölgy e bájos völgyecskébe
lépett, magas, egészen nyilt barlang látszik a holdtól félig világítva,
s beljebb oly sötét, hogy határai láthatatlanok. Tetejéből vízsugár
ereszkedik le oly csendesen, oly változatlan alakban, mint egy
üvegkötél, átszikrázva a kétes csillagfénytől. A vízsugár halk
csörgéssel egyesűl a barlang előtt terülő kristálytiszta vizszőnyeggel,
melyet tágas, közép mélységű sziklamedencze tart fogva mohos öblében;
széleit számtalan alakú erdei növények kerítik, szeszélyes gallért
képezve körüle.
E víztükör oly csendes, oly átlátszó, oly fűszert lehelő, mintha a
természet maga fürdésre szánná; hófehér tajték s szivárványszinű
buborékok hemzsegnek a lefolyó vízsugár körül, tovább-tovább gyűrűdzve,
s halk hangájok ezüst csapkodása álomba ringatja ezen ábránd-táj
látogatóit.
A hölgy közelébb lépett a vízmedenczéhez, leereszkedve a gyep dagadó
pamlagára; félre tevé, ivét melléje helyezvén nyilát s a fehér
ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér
ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé, s a nyiladozó vállból
szabadúlva emelkedének hattyú-keblének halmai, patyolatingétől még
gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes
tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s még is látható; kibontá
sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s a mint áll, a
hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta.
Valami tündéri volt e jelenetben, a mit részint e helynek csendes bája s
azon ábrándszellem okoza, mely az ily völgykebleken andalog; másrészt e
ritka teremtésnek szerfölött érdekes külsője, melyet már Alvinczen s más
helyeken láttunk.
A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a
vízbe, s sziszegve a víz hűvétől újra visszahúzta azokat, míg végre
halkkal belépett a szirtmedenczének olvadt üvegébe. Úgy látszott, hogy
szép tagjairól az utolsó hüvelyt is le akará ölteni, de vizsga
figyelemmel szétjártatva szemeit, magán hagyta azt; ülő-helyzetben
nyújtá el tagjait a meder csillámló homokjába, körülbuborékolva a víz
habjaitól. Így ült áztatva tagjait, s hosszú hajhullámait dörzsölgetve;
arczán inkább csendes vidámság, mint komoly ábrándozás volt kivehető.
Míg fürdését bájjal teljes mozdulatokkal folytatá, úgy tetszett neki,
mintha zörej recsegdélne a lombokon keresztül, olyan, minőt az őz okoz,
midőn vadászra fülelve karikába nyílt szemekkel dugja ki fejét a
bozótból, vagy az esti szél egyes csapása rezzent félig száradt
gallyakon keresztül.
[Illustration: A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyujtá
lábacskáit a vízbe.]
A szép Izidora, kit nevén nevezhetünk már, kíssé meglepetve látszék s
egy tekintetet vetve ívére, mely közel hozzá hevert a gyepen, szemeit a
hallott nesznek tája felé jártatá. Ujra csend lőn. Nemsokára úgytetszett
neki, mintha a zörejt közelebb hallaná, de újra néma csenddel váltódék
fel, melyet csak a barlangtetőről gyöngyöző vízsugár andalgó, egyhangú
loccsanása szakaszta félbe.
Izidora eszmélt, s már sokkal élénkebb figyelemmel tekintett maga körül.
– Ki vagy? – kiálta egyszerre sikoltással kezdett hangon, szemei egy nem
messze tőle királyként emelkedő tölgy lombjaiban akadtak meg, melynek
tágas koronája félig árnyékolá a víz szőnyegét. Szétömleszté hirtelen
vállain nedves hajzatát, s a meder párkányához sietett; fölragadá ívét,
s gyakorlott kézzel feszíté azt ki, egy nyilat illesztvén reá;
rémületlen állt, nyílvégét a tölgy sűrűjének, melynek levélsátorából egy
szilaj férfi-fő nyúlt ki, ráirányozva szegzett lángoló szemekkel.
– Távozzál! – kiált reá a hölgy, – vagy nyilam a fának derekához szegzi
szemtelen fejedet! – s minden mozdulatából látszék, hogy szavai nem üres
fenyegetést foglalnak magokban.
– Izidora! – szólt mély, szomorú hangon a fő, mely szinte mint
szemrehányás hangzék, – Izidora! azért maradtam volna száz csatában
sértetlen hogy annak keze, kit oly mérhetlen érzéssel szeretek, verje
szivemet által?
– Te vagy az, Dandár! irtózatos, te! s ajkaidra mered az Izidora nevét
venni? te nadály, ki szív-véremet akarád kiszíni! Oh, gyilkos! gyáva,
rejtélyes kigyó! – s ekkor újra szeméhez illeszté ívét. – Szállj le s
távozzál innen! mert mint nap a sötétséget, mint tisztaság a szennyet,
mint angyal az ördögöt gyűlöllek!
A tölgy lombjaiban rezgett újra s a fő eltűnt, de kevés pillanatok múlva
Dandárnak ideges alakja, a medencze szélén termett fenyegető,
veszély-jósló állásban; szemei kidiózva öbleikből, egész arczán a
dühösség lángja lobogott, s ajkait kék homály borítá. – Lőjj! – mond,
egy kelevézt tartva föl kezében, – lőjj! az első csapás legyen a tied;
de jól találj! épen ide a szív közepébe, hol most is te élsz s élni
fogsz, míg dobog. Jól találj, mondom, Izidora! mert kelevézemet ismered,
s az találni fog.
– Ne vedd ajkaidra e nevet többé! – felelt a leány, rászegezve nyilát
kevélyen, – Villám az én nevem! s atyám Deli Markó, a barlangok
arszlána, királya a határoknak!
– Izidora! így, nem másként szólítlak, – rebegte Dandár enyhülő
haraggal, tekintetének vad sugárival szenvedélyesen körülfutva a
gyönyörű teremtést, melynek ázott patyolat-inge minden vonalát szobrászi
tökélylyel tünteté ki. – Tudod-e, mi örömest hallád egykor e nevet
tőlem? ah! mikor még azon karok, melyek halállal fenyegetnek most, oly
hévvel szorítának dobogó kebledhez! Hát minden, minden el van már
feledve? S szavaiban annyi lágyság, annyi szelidség hangzék, a mennyi
csak ezen elvadúlt lénytől kitelhetett. – Lőjj! – mond, – s ha vérem
szétfercsent hófehér ingeden, eredj, űlj paripára, s a dühös éjszak
szárnyain száguldj el Abafi várába!… Lőjj! s ha utolsó verése szivemnek
elhangzik, szorítsd karjaid közé a játékviadalok hősét! míg Dandár, kit
bámulál egykor, a csatákban férfiúvá edzett Dandár, temetetlen s
könnyezetlen porlik el!
Izidora leemelte ívét újra.
– Nem lövök, – mond, mintegy meggondolkodva, – ne égjen véred az én
lelkemen! de távozzál, az egekre, s mindenre, mi még neked! neked is
szent lehet, kérlek, távozzál! Átkozom azon pillanatot, melyben e gyönge
szív meghagyá magát nemtelen szerelemtől lepetni! Kiszaggatnám éltemből
azon órákat, melyekben téged, kaján tigris! szorítálak szivemhez. Ne
hizelkedjél magadnak; nem szerelem volt az! nem, nem, nem! szégyenemre
vallom, nem!… érzékhevülés, gyöngeség, alacsonyság, pokol, minden, a mit
akarsz, csak szerelem nem!
– S te így szólasz, Izidora, te! ki a perczeket lested, ha nem jöttem;
te, ki hetekig búsongtál, ha betegség ért! te, ki tűz és láng valál! s
kiről, bármennyire szerettelek, hinnem kelle, hogy engemet inkább
szeretsz,… s mindezt egy emberért, kinek nevét sem hallád, mikor már
szíved az enyém volt.
– Igen, igen! – mond Izidora, s arczát láng borítá el: érette! halljad
vesztedre s kínodra, orgyilkos! gyáva, kullogó!… érette, kit Istenként
imádok, kiért kész vagyok minden pillanatban meghalni, kinek egy
tekintete elég, az irántadi visszaemlékezés szennyére az örök feledés
palástját teríteni!… Ismered e tőrt? – mond, egy tőrt emelve fel. – Hah,
gyáva! hárman rohantok egy ellen![7] s mikor ő nagylelkűen kegyelmezett,
te nyomorúlt, ezzel akarád kivégezni!… E tőr az érczfal, mely köztem s
közted áll a föld közepétől az ég boltjáig! Tudom én, miben jársz régóta
már, alávaló! de rettegj! mert megismertetlek Abafival.
– Hahaha! – mond vad kaczajjal Dandár, – Abafival! Rettegjen ő tőlem, s
rettegj te! – Ekkor hirtelen ugrással a vízmederig zuhant.
Izidora neki ereszté nyilát, mely karját hasítá föl, de csak kissé: s
Dandár átölelvén karcsú derekát, a szenvedély vad lángjával szemében,
magához szorítá a hölgyet, igyekezvén tőrét kicsavarni kezéből. Izidora
a Dandár mellének feszíté kezét, s mindenkép törekedett magát tőle
kiszabadítani.
– Ha, szelid galamb! – kiált Dandár, – hatalmamban vagy most. Magad
látod, többre mentem, mint hogy visszatérhessek. Jer! – folytatá,
fölemelve a hölgyet, ki a heves vívásban lankadni látszék, s kinek már
éles sikoltása körülhangzék a rengetegben, – jer! nagy kedvem van
Abafinak egy pár mennyei pillanatát elrabolni? De ne ordíts oly
borzasztón, nincs, ki védelmedre jőjjön! az enyém vagy!
– Dandár! az ég villámira kérlek, – szólt Izidora az erőlködéstől
szakadozó hangon, – nem, nem kérlek, parancsolom, ereszsz!… Ah utálatos!
mint gyűlöllek, mint megvetlek, nyomorult! gondolod, hogy félek tőled?
Karjaid szorosan ölelnek; de tudom a leheletet magamba fojtani, s
körmeimet ásni utált tagjaidba: míg a fájdalom s dühösség őrültté tesz,
gyáva! mert annyi kell, hogy a Deli Markó leányába tőrt merj ütni.
Némán haladt e közben az irtóztató, könnyű terhével, s belebb-belebb
vivé a rengetegbe. Már csak elhaló hangok hallatszának.
Kevés idő múlva dühös ordítás zúgott ki az erdőből, mint egy sebzett
oroszláné, s a sűrű bokrokon keresztül szétszórt hajjal s kis részével
ingének, arczában a dühösség kifejezésével rohant ki Izidora, véres tőrt
tartva magasan.
– Veszsz! – mond, – utálatos! még ölelésed előtt forgatám azon tőrt meg
oldalaidban, melylyel Olivért akartad a kolosvári téren kivégezni!
Egy kelevéz sivított a sűrűből Izidorára.
– Dühödt! – kiált ez, hirtelen fölkapva s visszarobbantva a kelevézt. S
fölragadván öltözetét, sietve távozott.
Így érkezett meg atyjának sátrához, összekarmolva, lankadva s alig
pihegve.
Deli Markó magánkívül rohant ki sátrából, s többed magával fölkobozá a
rengeteget, de Dandárt sehol sem találák. Lehet, hogy azon seb, melyet
Izidora küzdés közben ejtett, nem volt halálos.
Másnap a szélek arszlána a fejedelmi hadak gyűlhelyére indúlt.