S megy mint lerontó zivatar,
A kis, de bátor had.
_Vörösmarty_.
A fényes ünnepély elvégződött, s a számos, Kolosvárra gyűlt vendég
Fehérvárra sietett, hová a lakodalom nagyszerű pompájára valának
hivatalosak. Ritka fénynyel ment az is véghez; végre az odagyűltek
halkkal eloszlottak. Azok közt, kik Cristiernának fényes kiséretét
képezék Fehérvárig, volt Abafi is. Ő majd mindennap látta Bátorinét,
kinek első napjai is Erdélyben nem a legkellemesbek valának. Férje
sohasem érzé iránta azon gyöngéd vonzódást, mely az életnek fűszere.
Másoknak tanácsa, a hatalmas császárrali rokonság óhajtása s országos
nézetek határozák őt e szövetségre.
Cristiernának, az erénynyel teljes hölgynek, mélyen sebzé szívét azon
hidegség, melylyel a fiatal Zsigmond viselteték iránta; s ki őt mindig
látta s közelében lehetett, bámúlta azon vallási elszántságot, melylyel
szótlan panasz nélkül tűré az idegenkedést, melyet meg nem érdemlett.
Azok közül, kiket a fejedelmi nőnek bájjal teljes nyájassága s
szelidsége közelébe varázslott, Olivérünk volt a legszorgosabbak közül.
Ő annyira nemesűlt s kiképezett lélekkel bírt már, hogy ezen érdekteljes
hölgynek egészen fel tudá fogni lelkületét. Minden, a mit Cristiernában
látott, új volt előtte. A finom szellemi termet, az érdekes vonások s
szenvedő, bágyadt tekintet, szívét meghaták. Ő, a mit iránta érzett, nem
érezte soha. Margit még mindig az asszonyok elsője volt képzetében! ő
most is hitte, hogy Margit, mint hölgy sokkal föntebb fokán áll a
tökélynek, mint Bátoriné: mégis, minő különös az emberi szív! azon mély
tisztelet, melyet e két lény iránt érzett, egészen különböző nemű volt.
Egy tekintete Cristiernának édes hévvel szaladt végig minden idegein;
egy nap, melyen őt nem látta, el vala veszve Abafi előtt. Első gondolata
fölébredtekor ő, végső ő, s mindig – mindig csak ő volt. Érezte, értette
a távolságot, mely örök érczfalat vona közte s azon angyal közt, kit
imádott. Látta azon nemes, minden vádon felül emelkedett tisztaságot,
mely a kitünő hölgynek legszebb vonása volt. Ő, a nő, hogy szerethetett
volna mást, mint férjét? A fejedelmi nő nem jöve itt kérdésbe; a nő
egyedül, bárkié.
E hév, egészen regényes szenvedély nem maradt, nem is maradhatott
észrevétlen Cristierna előtt. Ő abban lovagi udvariságot, s mély
ragaszkodást látott csak; s az ő oly sokszor ellenségesen illetett
kedélyének s keserített szívének, – távol azoktól, kiket szeretett,
elszigetelve a világtól, melyben eddig élt, s hol szeretni s szerettetni
megszokott, – szerfölött kellemes volt azon érzés, melyet ily lovagnak
szenvedélyes ragaszkodása idézett elő. Oly tökéletes volt Bátoriné, hogy
szívéhez távolról sem férhetett azon gondolat, hogy ily nemes
hódolatban, mely minden tolakodástól ment, vétkes gerjedelmet
sejdíthessen: s azért szembetünő volt kegyessége s nyájassága Olivér
iránt.
Ha dolgai voltak, rábízta azokat; ha valahová ment, kisérői sorában volt
Abafi, kinek dicséretére mondhatjuk, hogy e nemes érzésből eredt s
minden szenvedélytől ment figyelmet a legmélyebb alázattal fogadá; s
ment volt azon tettetett szerénységtől, azon néha-néha kisugárzó
hiuságtól, mely oly kitörő, s egyszersmind oly visszataszító e
kegyenczekben. S mennyire el tudá magaviseletében a gyanú legtávolabb
árnyát is tüntetni, s minő igénytelen s tiszta volt hódolása; szembetűnt
abból is, hogy Bátori maga kezde vonzódni hozzá.
Ha az emberek legváltozóbbika, Bátori Zsigmond, ma gyűlölte azt, kit
nemsokára szeretve különböztetett meg, senki sem csodálta; s annál
természetesebb volt, hogy a fiatal, bátor fejedelemnek a férfias Abafi
tetszett, ki – bár számos tetteit kárhoztatá, ráöröklött hűséggel
ragaszkodék a Bátoriakhoz. Vadászataiban, testi gyakorlataiban ritkán
mellőzé el Olivért a fejedelem; s ha voltak titkos kalandjai
Zsigmondnak, melyeket vele nem tudata: ezt annak lehet tulajdonítani,
hogy a gyanús Bátori benne félelmes vágytársat képzelt; s egyébiránt is
volt valami Abafiban, mi tartózkodást idézett elő.
Megtörténik sokszor az életben, hogy a ki egyenesen arra megyen ki:
magát mindig tökéletesíteni, végletekre vetődik, kiköltözik a világból,
magasztaltság teszi lelkét fellengzővé. Életének s indulatainak ily
szakában volt most Abafi; regényes bájt érze lelkében, hogy ő titkon
szeret s némán oly tökéletes lényt, kinek egész lelkét fel bírja fogni,
s ki mégis örök távolban van tőle, ki őt nem szereti, nem sejti, nem
érti, s kinek kegyességét azon pillanatban vesztené el, melyben
szenvedélyeitől el hagyná magát ragadtatni; mely a milyen tiszta,
egészen szellemi, egészen nemes: oly vétkessé válnék, ha azt elárulná.
Nemsokára a fejedelemnek Fehérvárra érkezte után – gyors készületek
foglalák el egész Erdélyt. Az oláhországi s havasalföldi vajdák
szövetségre léptek Bátorival, ki maga vállalván föl az egyesűlt seregek
vezérségét, Erdélyben is nagyszámú hadakat gyűjtött… Deli Markó, egy
nevezetes hajdúvezér, kit ismerünk már, s ki a határszélen felsőségi
jogot gyakorlott, s hol a török, hol az erdélyiek mellett tartott, meg
vala nyerve vad csoportjával, s készűlt a fejedelemhez csatolni magát.
Száműzöttek Magyar- s Erdélyországból, számos, hadnak edzett rácz, több
szerencsevadász s kalandorral egyesűltek seregében; mindig erdőkben,
barlangokban s szabad ég alatt tanyázott, s kész volt mindent eltűrni,
éhséget, szomjúságot, hideget, meleget; s ki bármi kis részben
gyöngeséget árúlt el, száműzve volt köréből örökre.
Deli Markó szerette magát a szelek királyának s a barlangok arszlánának
hivatni, s egy volt azon különös lények közül, kikben ritkán látott
elegyéke van a legellenkezőbb indulatoknak, a rossznak s jónak.
Határtalan hatalmat szeretett s tudott gyakorlani emberei közt, nem
utált semmit úgy, mint ha más kivánta volna ezt fölötte gyakorlani. Kész
volt ellenségével a legaljasabb kétszinűséggel bánni; adott szavát, sőt
esküjét megszegni; hadban kegyetlen, vérengző; kegyelmet csatában nem
várhata tőle senki. De ha frigyesűl adta magát valakihez, a mit csak
bizonyos és többnyire rövid időre teve: e rövid idő alatt nem volt
hatalom, mely őt adott szavának másolására birhatá. Megvolt azon
bandítai szavatartás és becsületérzet benne, mely emberismerő előtt
örökös talány marad; s egy azon dolgok közül, melyek léteznek, de nem
magyarázhatók. E vad, makacs férfiú, kit ellensége félt, frigyese
gyűlölve keresett, alattvalója rettegve szeretett, lélek- és testben
óriás, hatalmas önmaga, s hatalmat nem türő mástól: egy leányka kormánya
alatt állt, ki őt ujja körül kerítheté, s ez a leányka Izidora volt,
vagy Villám, mint álnévvel nevezék; mert a Deli Markó csapatjában
mindenki köteles volt viszonyait, sőt nevét is feledni, s mindegyik
álnevet viselt valamely tulajdonáról, mint például Villám, azon
sebességről, melylyel mindenütt váratlan jelent meg.
Abafi egy volt a legelsők közül, ki nem megvetendő zászlóaljjal sokasítá
a fejedelmi hadakat Besztercze közelében, mely gyűlhelyül volt kitűzve.