Mint – – egymásnak teremtve.
_Lessing_.
A nap fényes mutatványait este ragyogó tánczmulatság fejezé be újra,
melyben Bátori Zsigmond eddig nem látott s még a mult esti pompát
felülmuló fénynyel vendéglé nem számos látogatóit.
E szép gyülekezetben jelent meg Abafi, először életében régi
nemzetségének egész fényében, mint győztes, mint irígylett, mint
közfigyelmet nyert, a csarnokban.
A fejedelem azt hitte utolsó viadala előtt, hogy Bocskai. A Bocskai lova
okozá ezt, melyet Abafi kevés napokkal azelőtt vett meg, alkalmasint
erre a viadalra s némi kis hasonlatosság az ő és a Bocskai méltósággal s
erővel teljes tartása közt. Bátori nem kevéssé volt meglepetve, Olivérre
ismervén; s lehet, hogy bátorságán, melyet talán a fejedelem
vakmerőségnek keresztelt, bámult; végre még egy kis keserűség is
lehetett a fejedelem kebelében Abafi ellen. S a Cristierna színeinek
viselése oly megkülönböztetés volt, melyet próbálatlan lovagtól, mint
Abafi, alkalmasint megtagadott volna, ha őt nem Bocskainak nézné; mely
hiedelemben megszólalása után is maradt a fejedelem, szavának ismeretlen
hangzását a sisak rostélyzatának tulajdonítván.
Hősünk megjelenése mindenesetre nagy hatású volt. Nemcsak kiválólag
szép, férfias alakja, hanem azon finom társalkodási könnyűség, melyet
darab idő óta sajátjává tett s melyet főleg a Mikola-háznak köszönhete,
okozá ezt; de nevelte a közérdeket nyert győzedelme is s azon tisztelet
s figyelem, melylyel iránta a jelenlevő idegen lovagok viseltettek, kik
barátságát kérték s őt minden tekintetben elsőnek látszatának tekinteni.
Első fellépés nagyobb körben s oly emberek közelében, kiket eddig
bizonyos távolságban szoktunk csak látni s némileg magunknál felsőbb
lényekként tekinteni: mindig érdekes s nagyfontosságú az életben;
mennyivel kellemesb, szinte fűszeresb a benyomás, melyet ily első
megjelenés idéz elő, midőn azt, közfigyelmet gerjesztve teheti valaki s
felléptekor oly tulajdonokkal bír, melyek másokban nemcsak a részvétet
idézik elő, melyet csinos alakú, előkelő ifjúnak első látása okoz, hanem
azon minden arczról visszasugárzó tisztelet is, mely csak érdem s kiváló
tulajdonok következménye.
Hogy a fejedelmi nő, ki Abafinak fiatalabbkori kicsapongásait hallotta,
de első megpillantásakor benne már a férfiút a szó legszebb értelmében
ismerte meg: iránta azon figyelmes alkalmazással viselteték, mely
nemcsak egészen önkénytelen, de igen természetes is, – senki sem
bámulhatja.
De az ifjú lelkében is sok másként állott már. Azon bizodalom önmagában,
melyet ismerünk már Abafiban, oly helyzetekben, hol testi erő s
gyakorlottság játszák az első szerepet, lassanként a lélek munkálataira
is átszivárgott. Ha benne némi hiúság vagy önhittség elegyedett azon
makacs bizakodásban, melylyel úgyszólván semmi testi erőt kivánó tetthez
nem fogott, bizonyos, szinte vak meggyőződés nélkül, hogy annak embere
leend s ez egy nemét az embereknek sérté: talán menthetővé teszi e vak
bizodalmat önerejében, különös természeti ajándéka az erőnek, melylyel
Abafi valóban bírt s azon szerencse, melylyel azt mindeddig teljes
sikerrel használta. Minél bizonyosabb lőn ő azonban erejében, minél több
győzedelem s tapasztalás nemesíté e bizakodást önérzetté: annál inkább
közeledett Olivér azon oly természetes szerénységhez, mely a tökélynek
válhatatlan követője. S ha nyers, daczos tekintete egykor, szerencsés
viadal, kivívott merény vagy sikerült erőfejlés után, kellemetlen
benyomást okoza másokban: halkan e vad nyereség komolyabb tartásnak s
végre szerénységnek ada helyet; s ő kezdé díszszel s kecscsel tudni
szenvedhetővé s érdekessé tenni felsőségét.
S ezen oly természetes kifejlése lelkének, lassanként, egészen szellemi
tárgyakban is mutatkozott. Ő azon önérzetet, mely némi tárgyakra nézve
már létezett, más alkalmakkor is kezdé sejdíteni magában. Első fellépte
a polgári pályán edzé már e kiválólag nemesebb nemét a bizodalomnak
lelkében; s ő kezdé nemcsak hinni, hanem tudni, mennyire képes a lélek,
ha tud akarni.
Abafit ezen időben már minden tekintetben Erdély legérdekesebb fiatal
emberének tarták s innen magyarázható, hogy azon önkénytelen hódolás,
mely a velei érintéseikben másoknak feltünt, neki nemcsak jól esett,
hanem őt szép föltételeiben edzé is.
Abafinak külseje is igen meglepő volt ezen este. Öltözete egyszerű,
mégis választékos s nagy értékű volt. Sötét gesztenyeszín bársony
dolmánya keleti gyöngyökkel volt hímezve, sok ízléssel és nehéz, becses
kövekkel terhelt övvel derekához szorítva. Dolmánya alól hófehér, nehéz
selyemszövetű nadrágja, minden zsinórozás nélkül, az akkori divat
szerint, tünt ki; keskeny, csinos lábaihoz hasonló színetlen topánka
szorult. Nagybecsű kard oldalán s egészen tigrisbőr kerek süveg, szép
vert arany sastollal, egészíték ki az egyszerű, mégis pompás öltözetet.
A fejedelmi nő a többek közt Abafihoz is szólott, egy-két dicsérő
kifejezéssel említvén győzedelmét s megköszönvén, hogy színeinek a nap
diadalát megszerzé.
Abafi annyira el volt merülve a gyönyörű, érdekes hölgynek tekintetében,
hogy igen keveset felelhetett; s csak oly szerény s igénytelen hölgy,
mint Cristierna, mellőzheté észrevenni azon mély benyomást, melyet a
szép ifjúra tőn.
A fejedelmi nő később Margittal mulatott; történetesen Gizella s Abafi
egymás mellett állottak. – Gyönyörű pár! – mond, Gizella s Abafira
mutatva. Gyulafiné szokott nyájasságával, helybenhagyólag intett
fejével. Tovább is beszélgettek s úgy látszik, a kis Gizella s Abafi
valának beszélgetésök tárgyai.
Margitnak képén egész este komolyság tűnt fel: Cristiernának észrevétele
őt megdöbbenté. Különös az emberi szív; vannak húrjai, melyek oly mélyen
rejtettek, hogy ritkán pendülvén meg, szinte nem létezőknek gondoljuk.
Ilyen vala az is, mely most zendűlt meg szokatlan hanggal kebelében. A
fejedelmi nőnek czélzás nélküli észrevétele neki nem jól esett: ezt
érzé, szégyenlé. – Mi kedvetlen, mi sértő lehet abban, ha valaki e két
érdekes lényt, mely valóban oly illő egymáshoz, szép párnak nevezi? S
mégis azon észrevétel szívemet összefűzi! A magam szándékát mondta ki
Cristierna, s mégis fáj nekem; Abafi, oh igen! – gondolá magában, – ő
lelkes, szeretetreméltó férfiú! Ki így látja, tehet-e egyebet, mint őt
becsűlni! S Gizella, ezen angyali gyermek! minden tulajdonnal, mely
férfiút boldogíthat, oly hozzá illő, mind kellemeire, mind idejére
nézve. Szép pár! szép pár! – mondá lelkében, mintha e gondolatot meg
akarná szokni; s nemes lelkének minden erejét összeszedé s Gizellához
közelített. Soha nyájasabb, soha figyelmesebb nem volt az égi
gyermekhez, mint ezen estve. S Gizellának, bár az ő szívét is hasonló
neme az önkénytelen idegenkedésnek lepé meg, Margitnak szívessége iránta
jól esett és fájt egyszerre. Ő bár nem is gyanítá, hogy Margit az ő
szívébe tekintett, önmagának teve szemrehányásokat, hogy Abafit szereti;
vádolá magát, ezer szép feltét loboga föl lelkébe. – Hiszen ő téged nem
szeret – monda magában, – s miért képzelgesz, hiú leány! hogy ő téged
valaha szerethessen! Margit bírja szívét; s ki volna itt, ki őt úgy
megérdemlené? – Így tünődött magában; azonban a hanga elkezdődött.
– Te Abafival tánczolsz? – mond Margit, kérdőleg függesztve reá szemeit,
egy oldaltekintettel a közel álló Olivérhez, ki őt hallhatá. Gizella
lángolt, s némileg rosszul esett neki e kérdés; de Abafi nyájasan
közeledett hozzá, s felkéré őt az első tánczra.
Száz irígy szem nyugvék e bájos gyermeken, ki remegve nyújtá gömbölyű
karját Abafinak. Ingva kezdék lábai követni őt a mellékterembe; később
jóltevő melegség szaladt által minden idegein. Ő boldog volt; boldog
először életében, s a mit érzett, s a mi árvonulatként zajonga keblében,
édes volt és mondhatatlan. Margit utánok pillantott, egy könnycsepp
lopódzék szemeibe; s ki őt ismerte, nem kételkedett, hogy egyét élvezé
azon mennyei pillanatoknak, melyek jutalmául egy öngyőzedelemnek képezik
az örömek legnemesbikét.