Deli s bátor, oh nézd, s minő nyugodt.
_Schiller_.
Ezután nemsokára következett a komoly viadal fénylő vérttel s nehéz
rostélyos sisakkal.
Ezen, annyira ismert s oly sokszor leírt viadal nemének részleteit
mellőzve, csak röviden említem, hogy minekutána Zobel lovag négy erdélyi
s két magyar leventén győztes lőn: a Keresztúri nehéz dsidája őt földhöz
terítette, néhány utána következővel együtt. Tattenbach győzé le végre
Keresztúrit s már a díj bizonyos birtokában vélte magát, mikor egy
vitéz, kék zománczú aczéllal borított, leeresztett sisakrostélylyal
jelent meg magas, hollófekete paripán.
– Ez Bocskai István, – mond a fejedelem Cristiernának, – ismerem ezen
fekete paripát. Pajzán, úgy-e? – folytatá Kornishoz fordulva, ki
helybenhagyólag intett fejével.
– Nem gondoltam, – szólt Kornis, – hogy Bocskai vívhasson. Ő tegnap igen
rosszul érzé magát; de egyébiránt is a fiatalság játékaiba nem örömest
elegyedik. Ő ellenség előtt s komoly csatákban van a maga helyén.
– Úgy látom, – mond a fejedelemné, Bátorihoz hajolva, – erdélyi
leventéink nem örömest hagyják a babért idegen homlokára fűzni. Ez
Bocskai? – kérdé.
– Igen, – felelt a fejedelem, – de megtörténhetik, hogy ezen viadalban
jeles német vendégünk lesz a győztes; a mit azért is hiszek, mivel
Bocskai valóban igen el volt még tegnap gyengülve. Sajnálom, hogy kitevé
magát; e neme a viadalnak ép erőt kiván.
– Nagyságod, – mond Kornis, – alkalmasint adott volna gondot az idegen
lovagnak, ha egészsége engedné.
– Két ily viadalban valék már győztes! – felelt Bátori.
A Mikola-páholyban Gizellán szembetünő nyugtalanság látszék. Ő ily
viadalt még nem látott s már a többi is nagy hatással volt idegeire. –
Jár-e néha életveszélylyel az ily kopja-törés? – kérdé rebegő hangon
Margittól.
– Életveszélylyel nem, vagy igen ritkán, – felelt a kérdett, – legalább
esetet nem tudok, mely azt igazolná; de a bukás olykor nehéz
mell-nyavalyákat okoz s igen veszélyes következésű lehet az egészségre.
– Istenem! – sóhajtott Gizella elhalványodva, – mégis igen sok
mulatságnak!
Ekkor ütközött a két lovag össze s a nehéz dsidák számtalan darabokban
hullottak szét a fövényre.
Gizella behúnyta szemeit s szíve legmélyebb redőiben a kétség s fájdalom
hullámzott.
– Oh egek! – rebegte s kezei görcsös hévvel szoríták a Margitéit.
– Ej, – kiált fel az öreg Mikola, kit az érdekes szemle egészen
felhevített, – mit remegsz, Gizi? Nem féltem én Bocskait félholtan is.
– Bocskait! – szólt Gizella tagadólag rázva angyali fejecskéjét, – a
vívó nem Bocskai.
– Hát ki volna? – mond Mikola nevetve.
Gizella hallgatott, de a kétség szorongató fájdalma reszketett minden
vonásain s közel volt az ájuláshoz. Margit nagy részvéttel igyekezett őt
megnyugtatni.
Az első viadal-próba után a kék zománczos lovag, magas fehér lobogó
tollaival, a fejedelmi páholy elébe ugratott s ujan kezébe vett dsidáját
leeresztvén, tisztelettel teljes hangon kérte a fejedelmi nőt, hogy
férje nem viselhetvén e viadalban színeit, tiszteljen meg egy erdélyi
lovagot viselésök engedelmével, ki hiszi, hogy azoknak minden más szín
fölött kivívja az elsőséget.
A fejedelmi nő kétkedni látszatott s egy kérdő tekintetet vete Bátorira.
A fejedelem mosolygott.
– Színei a szép Cristiernának, – mond udvarias nyájassággal, – biztos
kézben lesznek e bajnokunknál, kinek karja ismeretes előttünk.
Bátoriné azon másolhatlan nyájassággal, mely neki később annyira
megnyeré az erdélyiek szívét, olda le derekáról egy vörös és fehér
szalagot gazdagon ezüsttel hímzettet s a lovagnak nyujtá.
– Remélem, – mond méltósággal teljes szelídséggel, – hogy e szalaggal
kegyedet, érdemes lovag, nemcsak e bajnoki játékban avatom lovagunkká,
hanem férjemnek minden komoly csatáiban is élénk részvevőjévé.
A rettenthetlen lovag, szinte reszketve nyult a szalag után, melyet
derekára kerítvén, a sűrű sisakrostélyon keresztül olvadtak tekintetének
sugárai a szép beszélő arczára; keblében keményebb viadal volt, mint a
melyre készült. A szív, mely eddig szeretni nem tudott, egy soha nem
ismert benyomás édes kínja alatt fűzödött össze.
Mint szenvedő szeraf, ült Gizella a másik páholyban s egészen
elgyengülve, nyugodott szép arcza a Margit vállain. Ki tudná zaját azon
érzéseknek leírni, melyek keble alatt hullámzottak?
Harsány «éljen!»-kiáltás, a szétcsomózott távolabb nézők visszhangjától
körülzúgva, ada eszméletet a szelíd leánykának. Tattenbach a fövényen
hevert s a fejedelmi páholy előtt állt a zománczos lovag, emelt
sisakrostélylyal. Gizella tudta, ki; az ő szíve sugallá meg nekie!… A
nap hőse, a győztes Abafi volt. Közel a fejedelmi páholyhoz, a zöld
öltözetű ifjú körültekintett, arcza sugárzott; ki őt így látta, azt
hiheté, hogy ő győzött.