Tiszta és szeplőtelen.
_Müller_.
A legérdekesb nemei közül az akkori lovagi gyakorlatoknak volt a
kelevéz-játék, úgy mint az több keleti népeknél s Európában mai napig a
töröknél gyakorlatban van.
Hogy e kedvtöltést az erdélyi leventék Cristiernával s számos
vendégeivel egész sajátságában megismertessék, annak külről is egészen
keleti színt kivántak adni: huszonnégy serdülő lovag az első erdélyi
családokból; a jelenlevő lengyelek közül a fiatal Szápia és Zamojszki, s
a német lovag Zobel kivántak benne résztvenni. Két csapatra voltak a
vívók felosztva, kék és veresre; az elsőnek Betlen Farkas, a másiknak
Bánfi János voltak vezérei. Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér,
gazdagon s ízléssel aranynyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti
sawl-lal derekukhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid,
nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain, ujjak helyett, szögletben
végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek
szárait kék, a másiknak veres bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka
szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki;
oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarlóalakú kardok függöttek.
A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbánalakban
körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve.
Minekelőtte a munkához fognának, körüllovagolták a viadal terét
kettenkint, a legszebb s nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr
nyereg-takarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, aranynyal
terhelt czafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül. Minden
vívónak két egyszerű életlen fenyőbot vagy kopjanyél volt kezében,
hasonlóul a választott színre festve, két végeiket kék vagy veres
festékkel terhelt labdák foglalák el, úgy hogy a talált helyet az azon
maradó szín kitüntesse; csak azon foltok tekintetvén sebeknek, melyek
derékon felül a hófehér öltözeten igen tisztán lehetének kivehetők.
Megkerülvén a sorompók közti helyet, melynek a páholyok felőli oldalában
több gyalog-csatlós állott, számos, a fentebb írt módon elkészített
kopjanyelekkel, leventéink kétfelé váltak s a játék elkezdődött.
Köröskörül nyargalták szélsebességgel a tágas küzdhelyet; előbb
egyenkint kihíva egymást, később mindnyájan együtt víva.
Bámulatra méltó ügyességgel kerülték ki egymásnak kelevézeit, lehajolva
nyargaló lovainak hirtelen kantárrántással más irányt adva, vagy a
repülő kelevézt kifogva kezeikkel s rögtön visszarobbantva a támadóra. A
csatázók nekihevültek már s lángoló arczaikon lobogott a kedvtöltés
gyönyöre; a lovak magok is, melyekről darabokban szakadt a tajték, víg
nyerítéssel s prüszköléssel látszottak a játék örömében osztozni.
– Ez szép volt! – mond a fejedelemné, az egyik éltes nőhöz fordulva, –
Zamojszki három kelevézt került ki egyszerre; Betlen jeles lovag! – Az
idős nő helybenhagyólag intett fejével.
– Nézd Bánfit! – szólt Margit Gizellához, – már kettőt talált s még
tiszta. – Gizella fojtva érzé leheletét; minden sebes fordulatra
összeszorítá ajkait, vagy szemét födé el kezecskéivel.
Zamojszki s Szápia váltak ki a többeknek mindig apadó száma közül,
nemcsak azon lélekjelenléttel, melylyel lovaikat azon pillanatban tudák
oldalt vetni, midőn a néző már hitte, hogy a sorompókba zúzatnak, vagy
azt odább sodorják magokkal: hanem oly ügyességgel is, melylyel
mindeddig hófehér öltözetük folt nélkül maradott; bár sűrűn cserélt
kelevézeik mindig találtak. Már alig maradtak hatan a sorompók közt s
ezek számában még mindig sértetlen: Betlen és Bánfi. Mindazok, kiknek
derékon felül két foltjok volt, a harczbírák, mint legyőzötteket,
kiidézték a sorompók közül.
– A lengyel urak, – mond a fejedelem, – aligha nem győznek e
gyakorlatban; nekik a kopja s kelevéz kedvencz fegyverök.
– Betlen, Bánfi és Tasnádi igen ügyesek e játékban, – felelt Kornis, a
fejedelemhez fordulva. – Kár, hogy Abafi nincs jelen, ő alkalmasint
sokáig kétségessé tenné a viadalt.
– Csodáljuk, – jegyzé meg Bátori hidegen, – hogy nemes gyakorlatokból
kivonja magát, főként ha azokban némi tökélylyel bír… Egy fiatal
leventéről van szó, – folytatá, Cristiernához hajolva, – kire sok
panaszunk volt egykor, de a ki, mint halljuk, nagyon megváltozott.
– Bizonyossá merem Nagyságodat tenni, – erősíté Kornis, – hogy csak
különös baj tartóztathatja, vagy még megérkezik. Én a tornán szeretném
jelenlétét, mert abban alkalmasint nem kis dolgot adna a német uraknak.
Élénk viadal kezdődék most s a szem alig kisérhette a nyíl szárnyain
fellegként a nézők előtt elsuhanó lovagokat. Egy lovag a kék színűek
közül kapta a második foltot; így a veres szín látszék győzni, melynek
vezére Bánfi s a lengyel Szápai és Tasnádi, egy csinos húsz évű ifjú,
kettőzött hévvel kezdék a veres Betlent s Zamojszkit kelevézeikkel
zaklatni.
Kis szünet lőn s a harczbírák trombitajelére a nézők csak Szápiát és
Zamojszkit találták sértetlen.
Ekkor jelent meg a sorompók előtt egy szép lovag; hattyúfehér ménjének
homlokát s szügyét pompás ezüst czafrang lógta körül s nyergét fehér
farkasbőr takarta el. Az ifjún fehér, ezüsttel hímzett dolmány volt,
csillámló boglárokkal terhelt övtől körülkerítve s hasonló színű nadrág
födé idomos szárait. Fehér, kerek süvegén hermelin-prémmel hosszú,
fénylő fehér toll ingadozott s vállain sűrű, gesztenyeszín hajhullámok
özönlöttek. Egy halk sikoltás hallék a Mikola-páholyból, midőn a deli
levente a sorompókon át néhány ugrással a csatatéren termett.
– Te nem jól vagy, Gizella! – mond Margit, a hátra hanyatló leánynak
derekát átfogva.
– Oh igen, igen! – nyugtatá ez, alig hallhatón rebegve, – nincs semmi
bajom! Muló szédülés csak, mindjárt megszünik.
– Nem, kedves jó angyalom! – mond Margit részvéttel, – ez a szemle nem
idegeidhez való; nem mennénk-e haza? én elkisérlek.
E pillanatban vette Margit a fehér lovagot szemügyre s gyanítván a
Gizella sikoltásának okát, mindenkép igyekezett őt bátorítani, a nélkül,
hogy vele sejdítését észrevétetné.
Gizellának szemei a gyönyörú ifjúra voltak szegezve. Ő ily szépet, ily
delit sohasem látott; úgy tetszett neki, mintha minden homályba borulna
e méltósággal teljes lovagi alak előtt.
A jöttet, első tekintetre csak egy ismeré meg az egész népes
embertömegben s ez egy Gizella volt; vagy azért, mivel Abafi ily
fényesen soha sem jelent meg, vagy mivel őt itt senki sem várta.
Második, ki ráismert, de csak akkor, midőn a páholysor elébe ugratott,
azon érdekes keleti vonású ifjú volt, kit az elébb láttunk fűszín
öltözetében; – s a harmadik, Margit.
Abafi a fejedelmi páholy előtt megállván s tisztelettel meghajtván
magát, úgy látszék, mintha megdöbbent volna. Arcza elsápadt s újra
hirtelen pír lobogta azt körül; lelkes szemeit a fejedelmi nőnek szeraf
arczára függeszté s állott mintegy elvarázsolva. Úgy tetszett neki,
mintha a köznapi élet üréből a mennyek fényének kapuiba tekintene s nem
képzelt örömök édje nyilatkoznék. A mit képzete félig sejtett alakban,
lényképként idézett föl lelkében, azt látta valósulva a gyönyörű,
szelíd, szerény fejedelmi nőben, az egészen idegen s mégis oly
ismeretesben – előtte: egy bálvány, kit nem imáda, nem szerete, nem
becsüle, nem óhajta, kivel lelke olvadt egybe, ki elszívá őt önmagától s
magán kívül forrasztá idegen léthez és élethez.
Így állott ő egy-két perczig szótlan, mintegy kiemelve önmagából s
odabámulva egy ismeretlen életbe. A fejedelem kérdő tekintetet vetett
reá, kinek szótlan merengése különös ellentétben volt gyors, tűzzel
teljes megjelenésével.
Végre Olivér magához tért s szép, teljes hangján, szemeit mindig a
fejedelmi nő andalgó vonásain legeltetve, jelenté ki, hogy a győztes
lengyelek ellen az erdélyi kelevéz találó tehetségét vágynék kivívni,
egy – kettő ellen.
A győztes bajnokok a viadalt csak egyenkint fogadák el; Szápia kimenvén
a sorompók közül, a Mikola-páholyban volt tanúja azon viadalnak, melynek
következésén, a Zamojszki nagy gyakorlottsága ismeretes lévén előtte,
nem kétkedett.
– No, – mond alant a lóczán Gúti Mózes szomszédjának, egy csinos polgári
nőnek piros kerek arczczal s galambszelíd tekintettel, – aligha a
hattyúfehér paripából babos nem válik a viadal végével… Mi a tatár! –
kiált fel, Orsolyához hajolva, – hiszen ez Abafi! – Neje mosolyogva
intett a fejével igent. – No, úgy a kopasz sógor[6] jól hajoljon –
folytatá a férj – nyergébe, ennek, hallom, kelevéze mindig odarepül, a
hova küldik.
[Illustration: Igy állott ő egy-két perczig szótlan…]
Azon csinos, fiatal férfiú, kit fűszín öltözetében vevénk észre az
elébb, lejebb lépett a hágcsókról s a csatatéren a szolgálatra kész
csatlósok sorába állott, néhány földön heverő kelevézt szedvén föl,
élénk figyelemmel kisérte Abafinak minden mozdulatát.
Közel hozzá, épen a páholysor bal végén állott egy tisztes öreg úr.
Öltözete előkelőre mutatott. – A fehér lovag vagy igen bízik magához, –
mond a közelállókhoz, – vagy nem tudta, mit tesz, mikor ily hófehéren
jelent meg a viadalra.
A zöld ifjú reá vetette nagy, sötét szemeit s egy szerfelett nagyértékű
tőrt ragadván ki kebléből. – Itt, – mond, – egy tőr! melynek markolatja
fölér egy oláh faluval; és ezen kard, – folytatá, oldalán függő
fegyverére csapva, – fölül rajta, két arany ellen, hogy Abafin egy folt
sem lesz a viadal után.
– A fogadás könnyű, – felelt az öreg úr mosolyogva, – ám legyen! jó
lesz, ha előre ide adod fegyvereidet.
– Igen, igen! – erősíték nevetve néhányan a közel állók közül.
Azonban a viadal elkezdődött s az azt bámuló embertömeg élénk részvéttel
kisérte a két deli lovag minden mozdulatát; igen észrevehető volt
azonban bizonyos részrehajlás Abafi iránt, mely sokképen mutatkozott a
nézők közt.
– Ah! – hangzott az egész nézősokaságon keresztül, ha Olivér kiröpíti
kelevézét, mely mindig talált, de Zamojszkinak szerfelett ügyes
mozdulatai miatt, csak a lovát érhette; vagy ha a Zamojszkinak kelevéze
az Abafi feje fölött sivított el, mélyen a homokba fészkelve magát.
Hősünk, minden hajítását, minden fordulatát összes élénk biztatás
követé.
A viadalt Abafi nyugton s egy helyen állva kezdé meg, vagy inkább várta
be. Zamojszki villámgyorsasággal rohant neki s alig két ölnyire hozzá
röpíté ki az első kelevézt, melyet Abafi roppant oldalugrással
kikerülve, a második feléje süvöltőt kikapá kezével s egyet perdítvén
rajta, visszarobbantá s a Zamojszki lovát találta szügybe, ki hirtelen
fordulattal, alig tenyérnyire a sorompóktól, kerülte ki a hatalmas
hajítást.
Újra körül-körülnyargalták a tágas csatatért s a zöld ifjú két kelevézt
nyujtott Abafinak, mig Zamojszki is kettőt vőn által egy oda siető
csatlóstól.
– Nem féltem Abafit, – mond a fejedelem. – Ez derék vívás! a Zamojszki
lovát két kelevéz érte már, az Abafié sértetlen… Derék! ez derék volt! –
mond újra a fejedelem Cristiernához, ki érdekkel kisérte Abafinak
mozdulatait, s mint ilyen esetekben történik, ő is pártot vett s mint
látszék, az a honi lovag részére hajlott.
Igen szép jelenet volt, a Mikola-páholysorban Szápiának lobogó tüze,
melylyel a vívókat kisérte; az Abafi viadala szerfelett tetszett neki. –
Most, – mond, – Zamojszki találhatá derekát Abafinak, ha a másik
kelevézt hirtelen utána hajította volna az elsőnek.
– Abafi győz, – kiált fel Margit. – Nézd, Gizella, a kék folt a
Zamojszki karján;… most újra egy a derekán! – Gizella halványan, mint
tetszholt ült némán; egy szót nem tudott szólani, csak keblének
emelkedése mutatá a belső vihart, mely abban zajlott.
Olivér győzött. Az utolsó összeütközésben magasan emelt kelevézzel
rohant Zamojszkinak s megforgatván azt, maga elébe nyujtá karját,
hirtelen megrántva kantárát, hogy ménjének lábai, mint leszegezettek,
gyökereztek a földbe; de a kelevézt ki nem röpítette. Csel volt ez csak,
melyet midőn Zamojszki hirtelen fordulattal ki akart kerülni: Abafinak
nyílsebességgel repült egyik kelevéze karjára, a másik derekára.
Összes százszorozott «éljen!» harsogott körül. Zamojszki félrevonult a
csatatérről s lova, melyről tajték patakzott, fáradtan ereszté le fejét.
Még Szápia volt hátra, ki a Mikola-páholyt elhagyván, azon vidám, élénk
gyorsasággal termett a viadal-helyen, mely a bátorban akkor
legfeltünőbb, mikor magához méltó vívótársra akad.
– Nem a legjobban áll fogadása, bátyám! – mond egy fiatal ember a fogadó
öreg nemeshez.
– Még, – mond az öreg, – a nyerés csak fél; én Szápiára fogadtam inkább,
ki azt hiszem, győzend.
A zöld ifjú csendesen mosolygott magában. – Még öt arany Abafira! –
mond, erszényéből gondosan kiszedve öt velenczei aranyt, mely
akkortájban sok pénz volt.
Az öreg hallgatott s a viadal elkezdetett. Majdnem hasonló lévén az
elébb leírthoz, a képzelőtehetségre bízom annak minőségét: csak azon
megjegyzéssel kivánom azt segíteni, hogy Szápia mind lovának helyes
forgatásában, mind a kelevéz-viadal minden mozdulataiban Zamojszkit
jóval felülmulta. De mind e mellett Abafinak sűrű csapásai s e viadalban
nagy gyakorlottságából eredt biztos szemmértéke a győzelmet részére
hajlaták. Szápia három veres jegygyel, melyek egyike szívénél volt,
hátralépett a küzdhelyről. Minden ember a magyar lovagra bámult.
Tisztán, mint a bérczek hava, ő és lova, állt a győztes lángoló arczczal
s mégis oly nyugton. Körültekintve a szem, három érdekteljes arczot
látott örömsugáritól elöntve. A három arcz birtokosát könnyű kitalálni.
Kis szünet után ijászok léptek a térre s bámulásra méltó ügyességet
mutattak. A legjobb lövő azon szép keleti arczú, zöld öltözetű ifjú
volt, kinek élénk részvéte az Abafi viadalában oly észrevehető vala.