A sorompó nyílik.
_Arthur_.
Ekkor a sorompók megnyíltak s egy majd ölnyi magas, vállas férfiú,
kijelölt vonásokkal lépett elő csendesen a küzdhely fövenyén. Hófehér
ing födte derekát, szárait egyszerű veres nadrág s lábaihoz sárga
topánka volt sűrű szíjsorokkal szorítva. Veres, majdnem lángoló haja
tömött csigákban hullt le vállaira s egész tekintetének oroszláni alakot
adott. Széles szemöldei, világoskék kisded szemei s borzas hosszú
bajusza, megjelenésének vad méltóságát még növelték s a könyökén felül
tűrt ing szabadon láttatá ideges, erőteljes karjait.
E roppant ember, kinek egész alakján összehangzó kifejezése az erőnek s
önbizodalomnak nem kis érdekű volt, megérkezvén a tér közepébe,
körültekintett, vonásaiban azon neme a megvető kihivásnak volt
kifejezve, mely a gyávát egyszerre visszarettenti, de az erősnek
kétszeres ingert ád egy önhitt kérkedőnek megszégyenítésére.
A polgári ember, kiben az előbb ismerőst találánk, szomszédjához, egy
kövér méhserkészítőhöz fordult. – Ez – mond – Máté, kinek régen
hallottuk már hírét; azt mondják, tizenöt mázsát föl tud emelni s
négygyel birkózik.
– Ez Tornya – szólt a fejedelem, Cristiernához hajolva – becsületes
katonai emberünk, kinek bátyánk, István király, sok hasznát vette
hadaiban; a mint kinézése mutatja, aligha csökkent ereje, most még
erőteljesbnek látszik, mint őt gyermekkoromban bátyánk udvaránál láttam.
Egy kis remegés volt a szelid fejedelmi nő ajkai körül látható. – Nem
lesz-e életveszélyes a viadal e Góliáttal? – kérdé.
– Oh nem – felelt Bátori nevetve – ő hamar szokott bánni s ellensége
mindenesetre rövidebbet esik, mint német lovag, ha leemelik a nyeregből.
A kövér méhser-készítő, kit az elébb szólíta meg tisztes polgári
ismerősünk, Mátéra bámult. – Úgy – mond – aligha vívótársra akad!
– Ki tudja! – felelt a másik – a jutalom nagy s alkalmasint lesz, kit
kecsegtet.
Igaza is volt a becsületes polgári embernek, mert a míg folytaták
beszédöket, az alatt egy vaskos ifjú, kiben azonnal Timár Miskára
ismerünk, állott ki a síkra; feltűrvén ingét, daczos merészséggel
tekintett az óriás szemébe, ki megvetőleg mosolygott bajusza alatt.
– Jer! – mond Miska – én nem ijedek meg árnyékomtól s megyémben
választva vívok hárommal; lássuk, melyikünké lesz a díj!
Máté végigjártatá a szilaj falusi bajnokon szemeit. – Készülj! – felelt
mély, szinte dörgő hangon – mert nem tudod, melyik pillanatban méred meg
a fövényt magad előtt.
Ekkor képzelhetlen hirtelenséggel ölelé derékon a meglepett,
kézzel-lábbal kapálódzó Miskát s azt egész csendességgel körülcsóválván
feje fölött, a földre teríté maga elébe.
A nézők összes hahotája követé ezt és Miska nehezen vánszorogva fel, az
embertömegbe vegyült.
– Ezzel röviden bántak – jegyzé meg Gúti Mózes Orsolyához hajolva – nem
hiszem, hogy második akadjon.
– Magam sem – felelt a nő, jót taszítva könyökével Tóbiáson. – Ej,
Tóbiás, ne fészkelődjél annyit, mind lekoptatod a szőrt szép
rása-szoknyámról s aztán ne rágódjál itt minden ember előtt azon a
kalácson, pszt, hallgass!
Tóbiás a kalácsot zekéje alá rejté s nyitott szájjal bámult maga elébe.
– Ni, ni! – kiált fel Orsolya, – hát az a csenevész legényke mit akar?
Csak nem vív meg Mátéval!
– De úgy készül! – mond Gúti Mózes, nagy figyelemmel tekintve a
küzdhelyre, hol egy sugár ifjú érdekes vonásokkal s bátor tekintettel
közeledett Mátéhoz, ki nyugton állt, mint az oroszlán az őtet
körülcsaholó ebek előtt.
A trombiták jelt adván, mindenek figyelme meleg részvéttel volt az ifjú
bajnokra fordítva; de e merész vállalkozat eredményén senki sem látszék
kétkedni.
– Tudd meg, – mond a fejedelem Kornis Gáspárhoz fordulva, – ki ez az
ifjú! szeretnők őt testőreink közt látni.
Kornis helybenhagyólag intett fejével.
A Mikola-páholyban, ki Gizellát figyelemmel vizsgálta, láthatá, hogy reá
a játékoknak inkább terhelő, mint kellemes hatása van; minden új
jelenetre láng borítá arczát s keble föl- s leemelkedett; egy szót nem
tudott volna kiejteni, míg a vívás tartott… Margit, ki ily küzdéseknek
többször volt tanúja, nem érzé azon rettegést, mely a nőnemet nyugva s
szenvedőleg osztoztatja a férfiúveszélyben. Az öreg Mikolának pedig nagy
tréfája volt e szemlében s már a Miska esete hangos hahotára fakasztá.
– Ezzel aligha még rövidebben nem bánik Máté, – mond, Margithoz és
Bánfihoz fordulva, – ez összetörik keze közt.
Azonban a viadal kezdődött s a fiatal bajnok Máténak váratlan
megtámadását, melyben legtöbbet látszék az bízni, hirtelen ügyes
fordulattal kerülte ki. Tornya, a mi nagyon természetes volt, az
egyensúlyt kissé elveszté. Ezen ingadozó helyzetet hasznára fordítván az
ifjú, nyílsebességgel ugrott oldala mellé s szintoly hirtelen ragadván
meg egyik kezével mellét, másikkal nadrágszíját hátul, egyet fordított
vagy inkább taszított rajta s Máté hosszára zuhant a fövényre, egyenesen
magas kiálló orrára, melyből sűrűn patakzott a vér.
Harsogó hosszas «éljen»-kiáltás harsogott. Máténak a harcz szabályai
szerint hátra kellett lépni s mivel a fiatal bajnokot senki sem idézte
többé vívásra: ő kiáltatott győztesnek.
– Ki volt ez? – kérdé az öreg Mikola Bánfitól, alig térhetve magához
bámultából. – Most közeledik, ismeri-e öcsémuram?
Bánfi kihajlott. Ekkor lépett a győztes bajnok a herczegi páholy felé s
mélyen meghajtva magát, fogadta el a fejedelemasszony kezeiből azon
gazdagon hímzett fehér, széles szalagot, mely a birkózásban győztes
számára volt szánva mint díszjel, minekelőtte a gazdag jutalmat a
játékok végén kezéhez venné.
– Ez, – mond Bánfi, – Betlen Farkas. Alig ismerek reá egyszerű, barna
mellényben s feltűrt ingben.
– Szép, hosszú fürtjeit süvegje alá rejtette, – mond Mikola, – másként
ráismertem volna. No, – folytatá, – ez nagy vakmerőség s igen balul
üthete ki. Csak azt bánom, hogy ily hamar vége szakadt az e nemű
vívásnak, mely engemet leginkább mulattat.
A fejedelem, mint látszott, néhány nyájas szót intézett Betlenhez, ki
nemsokára kilépett a csatatérről.