Éjfélkor, midőn rég nyugszik mindenki.
_Körner_.
De térjünk a fejedelemhez vissza. Bátori Zsigmondnak ismeretes, túlságig
habozó cselekvései, kegyetlen ölettetései, őt nagyobb részénél az
erdélyieknek, sőt a külső udvaroknál is, gyűlöletessé tevék. De mind e
mellett tagadni nem lehet, hogy bizonyos varázs ömlé körül a Bátori
nevet Erdélyben, mely részint a Bátori István bölcs s Erdélyre nézve
mindig emlékezetes uralkodási szakából magyarázható, másrészt azon egyes
kijelölt tulajdonokból, melyeknek híjával, – úgyszólván, – egy Bátori
sem volt. Ezek okozták, hogy mindegyiknek volt felekezete, regényes
hűséggel hozzá ragaszkodó.
Ha Bátori Istvánt, a bölcs észszel s erénynyel dús fejedelmet, imádta
Erdély, mint később Lengyelország: úgy bámulta Andrásban tudományát,
tapasztalásait; szereté azon fényt, mely egyházi építéseiben
mutatkozott. Boldizsárt hasonlóul sokan kedvelték. A szép, élénk, bár
könnyelmű s cselszövénytől nem ment férfiúban hajdani lovagi szellem
vegyült, finomabb s az akkori időben ritkább műveltséggel; s neki,
főként Erdély szebb s fiatalabb női közt, nem kis pártja volt.
De Zsigmond maga is tudott olykor egyeseket lekötelezni s bírt nemcsak
azon közvitézi személyes bátorsággal, mely oly mindennapi a katonai
életben; hanem némi vezéri felsőséggel is, mely nála némely esetekben
szinte meglepő volt, a mint ezt a törökök ellen folytatott, darabig
szerencsés háborui bizonyítják.
Innen magyarázható, hogy a Bátori névhez még mindig ragaszkodó
erdélyieknek nagy része hajlandó volt jó reménység fejében Bátori
Zsigmondnak kegyetlenkedéseit, ha nem egészen megbocsátani, legalább
mentegetni s fiatal korának vagy rossz tanácsadóinak tulajdonítani, kik
igen ismervén ingatag gondolkozását, azt hasznokra tudták fordítani s
néha önszenvedélyeik aljas viszontorlását vagy boszúvágyát a fiatal,
gondatlan fejedelem rovására kielégíteni.
Szembetünő bizonyítványai valának e személyes gyűlölség mutatkozásainak
azon sokszerű üldözések, melyeknek többen ki valának téve, a nélkül,
hogy üldöztetésöknek okát tudnák.
Nagyobb része a kolosváriaknak az Abafi megtámadtatását a fejedelem
titkos boszújának tulajdonítá, kinek meghitt orvosa, Bucella Abafit egy
gondatlan nyilatkozásaért személyesen gyűlölte. Abafi egykor ország
mételyének nevezé őt s ezt a korzikai, viszonttorláshoz szokott komoly
olasz nem igen látszatott feledni akarni.
Még valószínübb lett e hiedelem azon körülmény által, hogy Bucella
Lengyelországba küldetvén a fejedelem által, Abafin több baj nem
történt.
Mások gyanítják, hogy Bucella ezen orgyilkolásra nem volt megbízva a
fejedelem által; de hitték, hogy ha czélt érhete, Bátori a dolgon inkább
örült, mint neheztelt volna, fel lévén ingerelve Abafi ellen, kinek
bátor felszólalása az országgyűlésen s a fejedelemmel szemben,
kellemetlen volt előtte.
A ki Bátori Zsigmondot ismerte, egyáltalában nem csodálhatá, hogy az
Abafi elleni üldözések egyszerre megszüntek: még akkor sem, ha ezeket
egyenesen a fejedelem parancsolta volna. Szokott dolog volt Bátori
Zsigmondnak kegyében látni azokat holnap, kiket ma gyűlölt s viszont.
Minden tette e szeszélyes uralkodónak ingatagság bélyegét hordá homlokán
s kegyének mint gyűlölségének állhatatlansága közmondásos volt
Erdélyben. Egyébiránt a Mikola-ház egy volt azok közül, melyeket a
fejedelem legtöbbször látogatott meg s Margitnak magas lelke vele
szemben is kitünteté hódító varázsát. Ő a fejedelmet önkénytelen vonzá
magához s mégis illendő távolságban tudta tartani. De mind e mellett is,
hogy Abafit, mint a Mikola-ház közeli rokonát, kímélni látszatott, nem
legörömestebb szólt róla s őt nyugtalan, bár nem veszedelmes embernek
tartotta.
Ha voltak sokan, kik ezt s ehhez hasonlót gyanítának s ha valószínűek
valának e gyanítások: mások azt hitték, hogy az Olivér megtámadásának
más az oka. Mert ha ő ellenére lenne a fejedelemnek, vagy ez tartana
tőle: bizonyosan vele is úgy bánhata, mint másokkal, kiket veszélyesnek
tartott; vagy módot lelhete őt kevesebb zajjal ártatlanná tenni.
Szintoly hihetetlennek látszék, hogy Bucella orgyilkosok által kívánta
kivégeztetni, kinek kevésbe került volna a fejedelmet nyílt erőszakra
bírni ellene. S ha a regényes hűséggel Bátoriakhoz ragaszkodó Abafiak
egyike, a fejedelem szándéka ellen szegzé is magát s ez őt boszantá:
Olivérnek egész föllépte új volt s Bátori többet elégnél gondolt tenni,
midőn őt meg akará szégyeníteni; miben czélt is ért… S így némi titok
látszék az Abafi viszonyain lebegni.
A fejedelmet naponkint várták. Nevezetes nap volt a kolosváriakra Bátori
érkezése szép angyali nejével, kinek híre jóval előzte meg jöttét s kit
az akkori lovagi erdélyiek, hozzájok illő méltósággal kívántak fogadni.
A fejedelem, miután őt álruhában látta, Szászsebesen várta be, hova
sietve tért vissza, megelőzvén Cristiernát.
Ha most valahol nemzeti ünnep tartatik, vagy más alkalommal, sokan és
sokképen akarnak vigadni: kevés fejtörésbe kerül ezereknek látni s
hallani, vágyát kielégíteni. Remek színészek, híres énekesek, műlovagok,
kötélen és földön tánczolók, nagy lovagi vagy katonai gyakorlatok és
szemlék napokat s heteket töltenek be; s habár mindezen látványok mentek
azon őskori erőtől, azon élénkebb indulatokra s érzékekre hatástól, mint
hajdan: épen műveltebb, higgadtabb gyöngédségök egy más szelidebb s
talán bájosabb módon hat az emberre.
Történetünk korában egy nevezetes napnak hézagait, kellemes idő- s
kedvtöltésekkel betölteni, nehéz feladat volt, főként távol Erdélyben,
honnan a gyakori nyugtalanságok, a művészi élvezet szelid lengését
messze tilták.
Néha vetődtek alakosak, kik szabálytalan s nem legillendőbb darabjaikkal
mulattatták a közönséget s az ország egyik végétől a másikig űzték
kalandos életüket; egyes nagyobb tehetségű uraktól pártolva, vagy a
fejedelmi háztól messzeföldről s nagy költséggel rövid időre, oda
rendelve… Egy híres erős ember, vagy íjász, vagy kopjavető láttatá
olykor ügyességét; vagy czigány hangászok űzték el a hosszú téli estvék
unalmait; de néha, nagyobb alkalmakkal, mint országszerte hangzó egyes
eset, történtek lovagi s gyalog viadalok, vagy hosszú dsidákkal lóháton,
egészen német tornák szellemében; vagy kardokkal, a magyar könnyű
lovag-viadalt képezve; vagy kelevézzel törökösen, mely mind irányzó
tehetségét, mind lélekjelenlétét a lovagnak volt képes kifejteni. Az
estvéket népes, arany- s ezüsttel pompás tánczmulatságok tölték be. Ezek
s egy ünnepélyes kiséret, lakodalmi vagy egyéb alkalmakkor, valának azon
kedvtöltések, hol az erdélyi, akkoron jóval keletiebb fényüzés
mutatkozott.
De míg a fejedelem megérkezik, nem lesz érdektelen egy tekintetet
vetnünk a Mikola-házra s Abafira.
A kis Gizella nem könnyen ugyan, de mégis néhány hét mulva, kiépült
betegségéből, mely egyedül váratlan rémülés következése volt. Margit
éjjel-nappal ápolá őt s volt valami magasztaltság azon részletes
gondoskodásban Gizella iránt, melynek nagyobbrészt köszönheté kiépülését
oly betegségből, melynek egyes szakai veszélyjóslók valának. S nem
testvéri, baráti, hanem anyai volt a szorgalom, mely Margitnak minden
tettéből tetszék ki, a benső jutalom égi gyönyöre sugárzott lelkes
vonásain, midőn e szép gondosságnak sikerét látta. Gyulafinénak
természetes gyöngédsége tiltá őt Gizellával csak távolról is sejtetni,
hogy avatottja titkának. Kettőzteté barátságát iránta, kiben
felgyógyulása óta nagy változás történt. A láz megnyujtá tagjait; ágyból
felkölte után bár gyenge s halvány, de egészen kifejlettnek látszék; s
midőn halkkal, szép tagjait az egészség újra kiidomítá, bár kedves
arczáról a rózsák elköltöztek, ő volt Erdély legszebb leánya; de azon
vidámság, mely őt annyira vonzóvá tevé, azon gyermeki kedvesség, mely
minden csekélységben örömét találja, melyet minden oly hamar izgat s
lobogtat, eltüntek. Szelid, nyájas maradott az angyali teremtés; de
komoly ábrándozás s neme a bús elszóródásnak vona felleget egész lénye
körül. Ő nem gyanítá, hogy Margit őt áttekinti; titkát szívének
legmélyebb redőiben vélte elrejtve. Ő szerencsétlen volt, mert remény és
kilátás nélkül szeretett. Gyulafinéról hivé, hogy Olivért szereti; azért
mindenkép titkolta szerelmét, mert Margitot imádta s becsülte. Ő
nyugodtnak látszék.
Sokkal tisztább tapintata volt Margitnak, mint hogy a Gizella lelki
erején ne bámulna s azon áldozatot, melyet ezen angyal érette tenni
kivánt, ne érezte s méltányolta volna. Ő mindezt látta, tudta s lelke
bámulásba olvadt össze Gizelláéval.
– Ő a serdülő leányka, múlja-e őt felül lelki erőben? ő tegye egy
reményteljes, fejlődő élet egész hosszú boldogságát mérlegbe, a Margit
minden tekintetben kisebb áldozatával? – ezt kérdé Gyulafiné magától.
Mert, bár ő lelkének teljes erejéből szerette Abafit, a mit már maga
előtt sem tagadhatott; de nem hivé, hogy közte s Olivér közt egy
házasság – ha valaha annyira jőne is – boldog lehetne. Abafinál jóval
idősb, lelkének gyöngéd szerénysége tiltá, sorsát az ifjúéval
összeolvasztani; mi egyébiránt talán akaratjától függött; oly mély vala
Olivérnek ragaszkodása a nemes hölgyhöz, bár mint bizonyost állíthatjuk,
egészen másnemű a szerelemnél. S így Margit föltevé magában, lassanként
a Gizella elméjét azon gondolattal megbarátkoztatni, hogy érczfal a
bájos gyermek s álmainak hőse közt nincsen s hogy Margitnak nincsenek
tervei jövendőre.
Sokszor, de mindig a legszelidebb kimélettel szólt Gizellával Abafiról;
mondá, mennyire becsüli őt; de egyszersmind oly fordulatot tudott adni
beszédének, melyből Gizella gyaníthatá, hogy a szép özvegy férjhez többé
nem fog menni. S ha ilyenkor a remény mennyei sugára múló villanyával
szaladt minden idegein keresztül a szelid gyermeknek s szép arczának
havában a boldogság derüje hajnallott: ki csodálhatná? De oly igen el
tudta Gizella lelkének, szívének önkénytelen izgását rejteni, hogy néha
Margit maga kétkedővé lett indulatai iránt.
Gizella halkkal meg kezde győződni arról, hogy nénje Abafit inkább
becsüli, mint szereti; de nem soha arról, hogy Abafi is így érez. Ő
kegyetlen öntagadással hiteté el magával, hogy Olivér Margitot imádja.
Abafi gyakorta látogatá meg Gyulafinét, ki őt néha Gizellára is
figyelmezteté. Hősünk a bájos gyermeket szépnek s érdekesnek találta;
bár szívében egy húr sem pendült meg élénkebb hévvel érette. Többszöri
látás azonban s az Abafi figyelmesb alkalmazása iránta, kezdék őket
közeltetni egymáshoz; többször s néha komolyabb tárgyakról szóltak
együtt. S valami oly jósággal teljes, oly nyugodt, oly szelid volt a
Gizella egész alkalmazásában, hogy Abafi örömest kezde véle mulatni,
némi érdeket iránta venni. De csalatkoznék az olvasó, ha e közelítésben
távolról is a gerjedő szerelem első sugárait gyanítaná. Mindig kiválólag
feltünő volt a különbség azon élénk, forró csatlakozás közt, melylyel
szerelmesek keresik egymást, mely némaságban oly jelentő s boldogító – s
azon nyájas, udvarias alkalmazás közt, melylyel Abafi, Gizella iránt nem
hódoló, hanem kellemes, vidám társalkodó volt csak.
Így teltek hetek s hónapok. Olivér nagy részét ezen időnek falun tölté
gazdaságával, szép lovaival s nagy vadászataival elfoglalva. Betlen
Farkas volt leggyakoribb látogatója, kivel barátsága naponkint szorosb
lőn.
Abafit mindenki kezdé színlés nélkül becsülni s már nemcsak a szép
lovagi, mindenütt finom magaviseletű férfiút: hanem a tudományost, az
idegen nyelvekben jártast s az olvasottat; mert Abafi idejének nagy
részét új, fontos ismeretek megszerzésére fordítá s nagy sikerrel.
Minden héten elzárkózott egy nap; Abafi magas várának rostélya le volt
eresztve; senki sem volt ilyenkor nála szokott látogatói közül, még
Betlen sem, ki e szeszélyét barátjának kímélettel tűrte; de midőn a vár
ősz tornyában éjfél kondult el: átrázva érczhangjait néma éjjeleken: egy
lovag közeledett az Abafi várához, – lova, öltözete egyszerű, fekete
volt; háromszor fútt rövid kürtjébe s a felvonó híd leereszkedett. Ha
fellegek csatáztak az éjféli égbolton, ha villám futosta át a fekete
fellegkárpitot; ha vihar dühöngött s az óriási bükkök nádként
ingadoztak: a fekete lovag nem maradt el; – s ha zápor özönlött vagy a
jég zuhogott le fényes fellegekből; vagy üvöltve álltak őrt éhes
farkasok vonítva szirt gerinczeken: a sötét lovag éjfélkor a kapu előtt
állott s a toronyőr a hármas kürtjelre leereszté a felvonó hidat. S ha
néha utas találta a néma lovagot jőni s az ábránd hold világítá keleti
vonalait fakó fényével: arcza oly vidám, oly örömteljes, oly sugárzó
volt; de ha találta, midőn a várból tért vissza, könny csillogott
szemeiben; s ha menve sivító fellegként tűnt el sebes száguldtában:
megtérve, halkkal léptetett csak… s vissza mindig… mindig visszatekinte.
Az egyszerű természetes eset sok mondára nyujtott alkalmat s a babonás
nép ajkain néhol regévé alakult.