Félre, nyomorult!
_Szilágyi_.
A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag; a
bennlevők előtt mint szeszélyes festvény tünt föl, körülölelve a
nyiláson beömlő légnek azurjától.
Szép karcsú volt a mén, mely játszva hordá könnyű terhét; igaz erdélyi
faj, nem a későbbi ivadék korcsos agyagjából gyúrott, fél spanyol, fél
meklenburgi, fél arab… szóval minden, csak erdélyi nem. Száraz egyenes
kis feje, tágan nyilt pirosló orr-öblökkel, karcsú, nyulánk nyak, vékony
fátyolként rajta elfolyó sörénynyel; nyílegyenes derék, száraz, de
ideges, nem igen vékony lábak, erős, biztos alj. Ilyen volt a lovag
paripája, tiszta csíki faj, tizennégy markon jóval felül. Elevenzöld
czafrangja veres rojtjaival lógott le fején s szépen illett almás-fakó
színéhez; magyar nyereg magas kápával, medvebőrrel födött, szorult
karcsu derekára; előrekapó lába s eleven vidám szemjárása, a könnyűség s
délczeg negéd képzetét létesíték.
A lovag meggyszín, rövid dolmányban volt, melyen fölül ezüst fonalból
lánczozott hadi ing fénylett, szabályteljes tagjaihoz olvadva,
félkönyökig érő ujjakkal s derekához hosszú keskeny, törökszövetű
kendővel övezve; szárain szerfölött bő, törökös nadrág folyt le majd
szoknyaként s kis lábaihoz nyalkán sárga saruk szorulának; fején rövid
csikóbőr-kalpag hosszú strucztollal, három s többől összetoldva, mely a
hátulsó nyeregkápáig érhetne; de most önokozta szellőtől keringetve,
messze nyult lovagja után.
[Illustration: A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal
lovag.]
– Ez Villám! – mond egy hangon az egész csoport, előre nyúlt kopjákkal
állva, rendítő nyugalomban.
– Honnan kóbor gyerek? – kiált elébe vígan Deli Markó, – porverejték
lepi arczádat.
– Nem jő Villám üres kézzel! – kiáltott fel Botos, feléje lépvén s lova
kantárát megragadván, mely lesütött fővel vonszolá a váratlan
feltartóztatót egy-két lépéssel előre magával.
Lángoló arczczal állt a szép ifjú a hadi tekintetű vad férfi-sereg közt;
baljában a kantár, jobbjában vért csepegve tátongó borzasztón, üstökénél
tartva egy tatárfő; s nyergén elül szépmívű török kard volt
keresztülfektetve.
– Itt apó, a vásárfia! – mond Villám, mert ő volt; s egyet csóválván a
fővel, a porba sujtá Markó elébe. – S itt, – folytatá, a czifra ezüstös
kardot emelve ki nyergéből, – magamnak is valami! – Sólyom átalvevé a
kardot, azonban Villám könnyen szökött le lováról, veregetvén nyakát.
– Ma meg vagyok elégedve, – hizelge, csókot nyomva homlokára, – Fecske!
nem lesz panaszod az abrakra. – Ezzel intett Botosnak, ki a lovat
beljebb vezeté a barlangba.
Villám csinos karcsú termetű volt, inkább nagy, mint kicsiny s mintegy
huszonkét évű, bár különös férfias öltözetében alig látszék húsz évűnek.
Arcza tojásdad, keletien barnás és szerfelett érdekes. Víg könnyelműség,
kis rátartás ködével lebegett eleven jelentő vonásain. Mozdulatain,
szókiejtésén sajátságos kecs volt, melyet szép ezüst hangja növelt.
Visszatérvén a férfiak előbbi helyzetökbe, Markó kezét nyujtá leányának,
ki kínálás nélkül nyult a farkas-bőrökön végig a tűz mellett, levetvén
kalpagját, mely alól, mint fogházból omlottak ki gesztenyeszín, bokáig
érő hajtekercsei.
– Oldjátok le saruimat! – mond fél parancsoló, fél mosolygó hangon.
Dandár azonnal közeledett.
– Nem te! – mond, egy kemény tekintetet villantva a lehajló Dandárra
Villám s hirtelen rántá vissza lábát.
Dandár fölegyenesedett, egész lényén elfojtott boszúság volt feltünő.
A hölgy küzdeni látszott magával, ajkai mozogtak, mintha szólni akarna.
– Nem! – szólt kis szünet után, szembetűnő megvetéssel jártatva végig
Dandáron szemeit, – nem árullak el! de, az egekre! őrizkedjél, mert
ismerlek.
Dandár némán állott előtte; tekintete átszegezte Villámot s valami oly
mélyenbús és egyszersmind dühös volt e tekintetben, mi a vért fagylalá.
Sólyom udvariasan hajlott le e közben kiszabadítni a szerfelett kicsiny
s keskeny lábacskákat sárga födelükből.
– Mi lelt benneteket? – kérdé Markó, odabámulva s váltva Dandárra s
Villámra sülyesztve tekintetét.
– Ő tudja! – felelt Dandár daczczal.
– Semmi! – szólt Villám röviden, mindig szemmel tartva Dandárt. – Te
pedig apó; – folytatá, – bort hozass! szomjas vagyok.
– Eredj, Vidor! – parancsolá az egy közel álló ifjúnak, – nézd körül a
kamrát, van-e még abból a pirosból; mert kényes a gyermek, bár elég
röviden tartottam!
– Fejedre nőtt, vezér! – jegyzé meg a fiatal, szőke Vidor, sietve menvén
a barlangnak egyik kisebb öble felé, honnan nemsokára fakantával tért
vissza. – Itt, – mond, – a mi megmaradt! fehér van elég mindnyájunknak.
– Idd meg magad, ha kell! – szólt Villám; jót ivék az odanyujtott
kantából s letévén azt közel magához.
– Hol jártál, beszéld el! – szólítá fel Markó, simogatva homlokát, – hol
tevél szert azon üstökös gombra? az sem lehetett bakja a tatárnak.
– Eléggé megforgattak a pogány ebek, – felelt Villám. – Alig egy
órányira innen észrevettem három kóborló tatárt; úgy látszék, sietve
kotródtak a hegyek felé. Fecske! mondám lovamnak, jó volna elvágni
útjokat; de egy három ellen!… Ej, gondolám, a ki mer, az nyer!…
Sarkantyumat neki szegzém a fakónak s míg ezt mondom, szemben valék a
három ebbel, kik azonnal kopját eresztének utánam. Tudjátok, hogy veti a
tatár kópjáját: elébb megcsóválja feje fölött, aztán czélra néz, megáll
s úgy robbant. Míg a kopja röpült, a fakó nem hevert; s a három kopja
Villám helyet földet ért! Ekkor sivítá az enyém mellben az egyik tart,
ki azonnal földre zuhant. De két másik rám rohant görbe kardokkal s míg
vívtunk jó sokáig, port keverve magunk körül: szemben egy csoport had
fia tünt elő.
– Törő volt, – szólt közbe mosolygva Markó.
– Igen, – felelt Villám, – ő és társai! A hogy a két tatár megpillantá
őtet, tovaillant; én is le a lóról. Gombodat itt nem hagyom! mondám:
arany bére Fehérváron. S leoldva a tatár kardját, lenyiszáltam, mint
tudtam: a kard s fő ide jött velem! Hé, nem elég ez hölgytől? férfiak!
– Istenemre elég! – mond kezet nyujtva Markó, – férfiútól is. Már
halomra gyűlt a tatárfő: húsz van, úgy-e, Csatár? Holnap küldjük
Fehérvárra.
– Nemsokára sűrűdni fog bajunk! – szólt vígan Sólyom, – a török készül s
az erdélyiek sem hevernek.
– Ej, – mond Villám, minél több, annál jobb! csak kedv legyen s
egészség, úgy-e fiúk!… Éljen a baj s a csata! – kiált, vígan emelve föl
a fakantát.
– Éljen! – zúg.