– Hm! – mond, – fejedelem jókor gondoskodik magáról; Mihály s Razván
vajdákkal már kezett fogott s a szélek óriásának tesz most igéretet. No,
– folytatá vígan, – szép birtokaim, kincseim, pénzem, minden – oda! a
fejedelem vette el; ő tudja miért; de mégis, – mond kirántva kardját s
lobogó arczczal körültekintve; Éljen Erdély! éljen a Bátori István
rokona! Én Erdély mellett állok, míg szivem dobog, míg karom feszül: s
ki úgy érez, mint én, rántsa ki kardját!
S a kardok csörtetve zajgának ki sok hüvelyből s a barlang odvai rivalák
vissza: «Éljen Erdély!»
Markó komolyan tekintett maga körül. – Éljen Erdély! – ismétlé nyugodt
hangon; – de ne hirtelenkedjünk! A török hatalmas. Jó lesz őt darabig
kétségben tartani az iránt, melyik párt legyen az, melyben állni
szándékozunk; a mit úgy is – folytatá kevélyen – én fogok elhatározni!
– Emlékeztetlek – szól Csatár – igéretedre; én Erdély ellen kardot nem
rántok soha.
– Én sem, én sem; – mond Sólyom és Botos egyszerre.
– Mi sem! – zúg még néhány szózat a tágas öbölben.
– Legrégibb baj- és hadtársad vagyok Markó! – kiált fel Dandár. – Nekem
senkim sincs a világon! atyai házam a te sereged, világom a baj s a
csata! Én követlek, merre s hová akarod!
– Tudom, – felelt Markó komolyan, – mi köt le hozzám, vad kopjavető!
mennyire s meddig számolhatok reád; – s egy gúnymosoly vonult el ajkai
körül. – Ti pedig zajgók! tudjátok, hogy csak annyit kivánok tőletek, a
mennyire köteleztétek magatokat. Ez így szokás nálam! – Most csend
legyen! – szól mély hangon, s mint villámcsapás után néma csend lőn.
Újra letelepedének a tűz mellé.
– S mi egyéb hírt hozasz Dandár? – kérdé tovább Markó.
– A fejedelem házasodni fog; mondják, styriai Károly leányát várja.
– Hogyan? – jegyzé meg Markó fél mosolylyal, – hiszen Jósika Istvánt nem
rég küldé Olaszországba hasonló czélból.
– Igen, – felelt Dandár, – de míg ő visszatér, a szép Cristiernát hozzák
Kolosvárra. A fejedelem, mint hallatszik, álruhában elébe ment, egyjével
olasz bohóczi közül. A készületek szerfelett nagyok; Bognernek,[5]
mondják, a mennyi kék és sárga szövete volt, mind megvette a város; s
még Szebenből is hoztak a sorompók behúzására.
– S mire a sorompók? – kérdé Sólyom.
– Lovagi játékokra, melyekben több lengyel s német úr vesz részt.
– Karddal? – kérdé Csatár, – úgy megugratják a lengyel urakat.
– Hosszú dsidákkal, németesen! – felelt Dandár, – a német herczegi hölgy
tiszteletére s talán kelevézzel is, ha arra kerül; úgy a lengyeleket ne
féltsd!
– A német dsidaviadalt, – jegyzé meg Sólyom, – gyűlölöm; többnyire testi
erő határoz benne, nem ügyesség és bátorság. Én a kardot kedvelem. De
mégis szeretnék egy párt a homokba dönteni a vendégurakból. – Ördögöt!
mégis boszus, hogy ebből ki kell maradnunk!
– Mit gondolsz, – kérdé Csatár, Sólyomhoz fordulva, – víni fog-e Abafi?
– Oh – felel ez, – nincs kétség benne! s ha igen, – győzni. Az ily
viadal épen neki való; ő kettőt is leterít egyszerre!
– Aligha vehet részt benne! – szól Dandár nehezen rejtett buzgósággal.
– Talán száműzték őtet is? – vág közbe Sólyom, – úgy hozzánk kerül,
fogadom.
– Azt nem hiszem, – mond Dandár s arcza szinte kékké sötétült – nem is
közünkbe való! Poharak és lágyszívű hölgyek közt helye, nem a barlangok
arszlányának körében! Egyébiránt is, – folytatá redőkbe vonva homlokát,
– hatalmas ellensége lehet. Ekkor elbeszélte Abafinak megtámadtatását a
kolosvári piaczon.
– Bucella, mondják, – szólt Markó, – titkos ellensége s a fejedelmet
bujtatja.
– Ha ez igaz, – mond Botos, – jó lesz, ha jókor gondoskodik magáról;
csak azon bámulok, hogy a fejedelem oly titkon járat nyomába; másokkal
rövidebben bánt.
– Annak tudnám én okát, – felel Dandár, nem egészen habozás nélkül,
melyet azonban lehetőségig el akart titkolni. – Mikoláékkal nem akar
újat húzni Bátori. Abafi közel rokon a házhoz! de ez sem fogja őt
megmenteni, – folytatá összeszorítva ajkait.
– Ha darabig kikerüli a fejedelem haragját, – jegyzé meg Sólyom, –
minden el lesz feledve; ismerem én Bátori Zsigmondot.
A míg így beszélgettek a barlangnak sötét hadfiai, két lövés hallatszék
külről. Újra fölugrottak mindnyájan azon készséggel, mely gyakori
váratlan esetekre mindig éber lényeket jelel.
– Ez tatár vagy Villám! – mond Deli Markó, körültekintve a félkörbe
szorult hős tömegre.
– Villám! mondom én, – szólt mély hangon Dandár s valami nyugtalanság
tünt fel egész alakján.
– Villám vagy tatár, – felelt Markó nyugton, – nem más.