Mi az újság?
_Victor Hugo_.
Ha Péter egyházát Rómában, vagy a westminsterit Londonban, tekinti a
szem: bámúlva hódol az emberi kéz, az emberi elme műveinek. Óriási
boltozatok, roppant s mégis karcsú oszlopokon nehezkedve, az
ájtatosságra hevítő szent homály belől, a bámulatos méltóság, a bátor
emelkedés külről, az építészet nagyszerű fogásaiban a lelket emelik, az
ember kevélyebbé lesz, mintegy látva magát odább s túlélve munkáiban.
Szép a művészet, jeles, bájoló; de eredményeivel hasonlítva mi és
mekkora a természet, minő roppant művek keletkeznek titkos műhelyeiből!
Vízözön, tűzhányó hegyek, földingások munkásai. Hegyeket zúz, völgyeket
tölt, barlangokat váj, s bármit tesz, legkisebb művei kicsinységekben
nagyok, csodás voltok miatt; s a legnagyobbak, ha fegyverkezett szem
tekinti azokat legapróbb részleteikben, elérhetlen finomságúak. Egy
angol tű nagyitóüvegen át nézve, durva, egyenetlen vasdarab; a méhnek
fulánkja milliomszor nagyítva, síma s görötlen, mint a gyöngyház.
Szóval: az emberi kéz munkálatainak szépsége csalódás, a természetéinek
valóság. Művei kevélylyé teszik az embert, a természetéi megszégyenítik:
itt a mérleg különbségek méltánylására.
Hegyek ormain szabadabban lehel a tágúlt kebel, szárnyakra vágy, s a
szem bűvös tükrébe egy világot fogad fel, alatta terjed a vidék s a
magasban oly nagynak hiszi magát a kis ember! A tenger síkján, ha
rubinkoronával emelkedik a királyi nap, vagy violaszín fellegek közt
hanyatlik vízsírjába, végig csillogva, hosszú fénylő vonalban, a zöld
elem hánykódó zománczán: a kebel elfogódik, mintegy elszigetelve a
lakott földtől, s eltépetve azok köréből, kikhez szív-vágyai olvasztják
ezer lánczczal s érzéssel; minden tartalékja önmaga! A ház, mely
hullámokon nyargal vele, önkészítménye; a tű, mely rögtét vezérli,
öntalálmánya; s a czél, melyre törekszik, önidézetű.
De a barlangok sötét odvában, a mély hegytüdőkben, körülbámulva roppant
függőleges sziklaszeletektől, körül lehelve a mély sötétség avától:
különös, mondhatlan báj varázsolja le az embert; elfogódás, vallási
gerjelmek emelkednek, tünnek s jelennek. A pokol torkaiban a lélek
mennyről gondolkozik s láthatatlan szárnyakkal emelkedik ördögi tanyáról
Istenhez föl, azon örök szellemhez, ki mindezt teremté s műveiben
önmagát teremti, idézi, állítja elő, elragadván s érzékenyítvén az
embernek lelkét, felszívja magához a földit s leszivárogtatja az égit a
földhöz.
Erdélynek egyik legszebb barlangja messze a havasföldi szélektől, a
volkáni szoros közelében van, s jelenben neve Csetátye Boli, a mi
magyarul Boli várát teszi, s egy Boli nevű pórtól veszi nevezetét, ki
itt egyedül több hétig védé magát száguldó törökök s tatárok ellen.
Hegyes, egyenetlen sziklahegy, majdnem meztelen hever, viritó zöld
fatömegekkel borzadozó halmok közt, mintegy biztos helyzetében kevélyen
éghez tekintve föl. A nagy útról kanyargó ösvény vezet a hegy tulsó
oldalához, hol feketén, avúlt torokkal tátong a Boli barlangjának sötét
nyilása. Néhány lépéssel beljebb hirtelen kiöblül, magasan dagadva fel,
óriási egyházként mutatkozik a vándor előtt: kiálló sziklaormain két
oldalról természetes karzat vonul magasan, számtalan üregekkel. A tág
öböl éjféli végein zuhogva csattog kövecseken keresztül egy hegyi
folyam; szélessége több ölnyi, mélysége ritka helyt kevesebb
könyöknyinél. A barlang keblében ásott utat magának a jéghideg folyam
sötétzöld habjaival, s meredek falait nyaldosva hajlong bús morajjal
jobbra kanyarodva a sziklák alatt, s medrével utat képezve a hegyeken
keresztül, vagy barlangit, vagy a hol födetlen, az ég azurjától
kárpitoltat.
Azon időben, melyben a jelen történet fonalát felfogtuk, a barlang élénk
képet bájol előnkbe; magasan, füstgomolytól fátyolozva, tűz lobog annak
hűsében, nagy hasábokon átrecsegve; oldalaiban hosszú sorban lovak
rágódnak, eleikbe halmozott zöld füvön, nyerítve s tobogva; a tűzhöz
közel, lombokra terített farkas-bőrökön hever hordócskára könyökölve egy
meglepő tekintetű férfiú; a mennyire ezen helyzetben kivehetjük, teste
zömök s ideges, arcza komoly; magasan költ homlokán kevés hajszálak
tengenek, nyiltan hagyva fejének alsó részét; kora mintegy hatvan évre
mutat, fejének alsó részét sűrű, sötétveres haj födözi, tömött csigákban
lapulva nyakához; homlokának felső része síma és hófehér, mint azoké,
kik azt többnyire födve tartják, közel a szemöld íveihez azonban,
tetszhető redősor mutatkozik, keresztülmetszve két mélyebbtől, melyek
szemöldei közt vonulnak fölfelé s indulatos hevességre mutatnak. Vékony,
magas, vége felé hirtelen legörbülő orra, tekintetének némi sajátságot
ád, melyet kihólyagzó, igen világos, nagy kék szemei még növelnek; finom
ajkai széles szájának félig nyitva állanak s hosszú, hófehér fogsort
tüntetnek elő, erőre s épségre mutatva; állát sűrű veres bajusz és
szakáll födi. Öltözete egyszerű, nyitott barna zekéből áll, mely alól
szétnyílt inge fehérlik, szőrös, naptól sült mellét kitüntetve; szárait
bőrnadrág folyja körül, évek szennyével fénylő s lábain durva tág csizma
van.
Nem messze e férfiúhoz, kinek némi felsőségi tekintete látszaték lenni a
többiek közt, a tűz körül festői csomókban állanak magas, napsütötte
képű emberek, vagy nehéz vasfonalingekben, vagy hófehér
farkas-kaczagányokban, súlyos fegyverekkel s azok nélkül; tovább az
itt-ott halmozó romokon ülnek néhányan komoly arczczal s élénk
kézmozdulatokkal; egy-két lapos követ, vagy üres hordót, melynek feneke
fölfelé van fordítva, könyöklenek vagy térdelnek körül, mások, harsány
szóváltás és kaczaj közt, koczkákkal űzve unalmokat. Ezen elcsomózott
embertömegek közt szállonganak egyesek föl, le, a tűz s lovaik körül.
Az egész arcz- és alakvegyületen némi durva erő szelleme lehelt s a
sajátságos csoportozatok körül a máglya sötétpiros lobogványa ömleszté
kétes habozó fényét, óriási rémekként nyujtva fel a barlangnak
szirtoldalain sötét árnyait a bennlevőknek. A jelenet nagyszerűen
regényes volt.
Körültekintve a vészjósló tarka tömeg közt az ember, őket tolvajoknak
vagy hadfiaknak vélné.
Különösen szembe tünt két csinos férfiú, mind arczuknak fehérsége, mind
öltözetüknek finomsága által. Tagjaikon sötétszínű, térden fölül érő
dolmányok voltak, vert aranyozott s kövekkel terhelt széles boglárokkal,
melyek kapocs gyanánt szorították azokat össze; oldalaikon drága kardok
csüngöttek s egész tekintetök arra mutatott, hogy nem rég vannak e vad
sereg közt. – Keresztbefont karokkal nyugton, sőt szinte vidáman álltak
a tűz mellett egymással beszélgetve s keveset figyelve a többiekre.
– Boldizsár! – mondá az idősb, mintegy negyven éves férfiú, kerek,
piros, egészséges kinézésű arczczal s ideges tagokkal, – kinek kezére
jutnak a szép Cseszeliczki-jószágok?
– Ki tudja, – felel a fiatalabb egykedvűleg a másikhoz fordúlva, hogy a
máglyának lángja egészen láttatá szép fiatal jelentő arczát, tűzzel
teljes kék szemeivel, – valami sehonnainak az olasz földről, Béla
bátyám! mint a Lónyai-birtok nagy része.
A két beszélő valóban Cseszeliczki Boldizsár, előkelő, igen eszes fiatal
ember és Lónyai Béla voltak. Az első eszéről, az utóbbi vitézségéről
ismeretes férfiú, kinek megkegyelmezett ugyan a fejedelem, de jószágait
elszedé s Lónyait száműzé.
Sólyomnak nevezték Cseszeliczkit gyorsaságáról, Csatárnak Lónyait hadi
híreiért.
E seregben mindenkinek álneve volt.
Sólyom hallgatott kis ideig. – Ej bátyám! – mond, ki tudja, mit hoz a
jövendő. Mig jókedv s erő van, addig két ily férfiú keresztülúszhat az
élet hullámain!
– Igaz! – felelt Csatár végigvonva kezét szép hosszú szakállán, – míg bő
vagyonunkban ültünk, csatát és bajt óhajtánk; most benne vagyunk.
Búsuljon, a ki akar és tud, én nem!
– Soká kalandoz Villám, – szól a farkasbőrökön ülő férfiú, Csatárhoz
fordúlva, – aligha nem szúrt le egy pár tatárt útjában; csak baja ne
lenne.
– Ne féltsd Markó, – vigasztalá Csatár, – a tűzről pattant leányt; ez is
jobban illenék férfiúnak mint hölgynek. A minap két kóborló tatár vette
űzőbe; de alig vette észre szándékukat, azonnal visszafordult.
Úgysegélyjen, nem bánta volna a két tatár, ha ment volna; egyik ott
hagyta fogát, a másik jó nefelejtset vitt magával.
– De Villám is jó ütleget kapott kopja nyéllel, – szól közbe Sólyom,
közelebb lépve – szekéren vontuk a barlangba. Most is látszik a nehéz
keréknek vágása a patakban.
A ki Csetátye Boliban járt, e kerékvágást mai napig is láthatja; talán
azóta sem járt több szekér arra.
– Igaz! – viszonzá Markó – de esküt is tőn, hogy ide hozza fejét a
tatárnak, a ki akkor megszabadult.
– Ej! – mond nevetve egy zömök férfiú, közel Markóhoz kopjára
támaszkodva – ki is lehet azt szemelni a sok közül! meglakol az első
érette, kit talál.
Tompa kürtrivallás hangzott be a barlangba, százszorozva az öblökbe
vonúlt visszhangtól. A férfiak azonnal fölugrottak s fegyvereikhez
nyultak, a barlang nyilásához vonulva, melynek sötét torkán ugratott egy
komoly tekintetű lovag be. Öltözetének keresetlen egyszerűsége, kék
dolmány s egy körüle kanyarított medve-kaczagány őt az itt-levők
egyikének jelelé. Mintegy harminczöt évű lehetett, arcza szabályos,
hideg komoly, de jelentő volt; a szenvedély kora redőket szántott
homlokára, mely ritkás hajjal nyúlt fel magasra.
– Halló, Dandár! – kiált rá a vezér visszatérve a tűzhöz – nem vártalak
ily jókor! Mi a hír Kolosvártt? Látom, jól megszalasztád a Karvalyt,
szakad a tajték róla. – Ezzel újra leheveredett a farkasbőrökre.
– Jól jöttem – felelt a megszólított, leszállva lováról. – Vezessétek,
de csak itt a barlangban; kívül nem tiszta a lég: tar-főket láttam a
sűrűben bolyongani s mint baglyoknak, csillogtak szemeik a rengetegből
felém!
– Úgy szerencséről szólhatsz, – jegyzé meg Sólyom, közelebb lépve hozzá,
– hogy bántatlanul hagytak.
– Messze láttad-e őket ide? – kérdé Markó nyugodtan.
– Mintegy két órányira, – felelt Dandár, közeledve a tűzhöz. – Aligha
valami tervök nincs! Mert bár észrevettek, nem bujtak ki a sűrűből s még
kopját sem vetettek felém.
– Kevesen lehetnek, – mond egykedvűleg a vezér – ez az oka.
– Én is azt hiszem, mert csak megzaklattak volna; bár a Karvalyomnak egy
sem hágna nyomába.
– Hányan mentek el innen Törővel, Botos?
– Nyolczan, – felelt a zömök férfiú, ki az előbb szólalt meg.
– Mindenesetre, – folytatá Markó, – készen állunk. Bár Villám volna már
itthon!
– Villámot nem féltem, – szól közbe Botos – száznak is túljár az eszén!
– Ülj ide Dandár! – szól Markó az újon jötthez fordulva, – a tűz mellé,
s ti is közeledjetek! Itt a kulacs! tudom szomjas vagy, vad toborzó,
igyál s szólj!
Dandár jót húzott a kulacsból s leheveredett, végignyújtva ideges
tagjait a bozontos farkasbőrökön.
Az egész csoport a tűz köré tódult, szemeik figyelemmel voltak Dandárra
szegezve.
– Tudjátok-e, – kezdé ez, – mi a legújabb hír? Déván hallottam.
Szalánczy Lászlót tulajdon kastélyában, Branyicskán, a fejedelem emberei
összevagdalták.
– Mióta a törökkel bomlik a frigy, keveset gondol a fejedelem az okos
követtel.[4] – S hát a fejedelem? – kérdé Markó.
– Ő készül, – felelt Dandár. – A törökkel, mint mondják, egészen
felbomlott a béke.
– Úgy gyűlni fog dolgunk! – kiálta fel Markó. – Gondoltam én azt előre,
mihelyt a Boldizsár és Kovasóczi kivégeztetésöket Szamosujváron
hallottam; s a Kendi Ferenczét s Bornemisza Jánosét Gyaluban.
– Nem jó hírt hozok nektek sem, Sólyom s Csatár!
– Mi rosszat hozhatnál? – mond nevetve Csatár – míg kardom lóg oldalomon
s szívem nem ficzamlik ki helyéből, nincs baj!
– Míg bor s szép hölgyek vannak, – folytatá Sólyom, – min aggódnánk? mi
túl vagyunk úgy is már mindenen.
– Jószágaitokat elosztotta a fejedelem s te – Csatár – száműzve vagy
Magyarországra!
– Oda közel vagyok s mehetek ma, – felel Csatár, Markó felé fordulva
kérdő tekintettel.
– Jó helyt vagy itt! – nyugtatá meg Markó s képén azon önbizalom tünt
fel, mely neki sajátja volt. – A határok királya vagyok, – folytatá
felállva s büszkén tekintve maga körül Deli Markó. – Ha jó dolga van
Zsigmondnak, nem fog újat húzni velem!… Itt, Sólyom! ezt hozták a
napokban Kornis Gáspártól. – Ezzel egy tekercset nyújta Sólyomnak.