Igen, igen, igen! mondá, a szavakat hirtelen s gyorsan ejtve ki.
_Walter Scott_.
Másnap este felé középnagyságú terem nyílik fel előttünk; falait
sötétvörös kamuka födi. Egyetlen magas, felülfestett üvegekkel, alant
fehér ónas karikákkal berakott ablaka a kolosvári térre néz. A szoba
hosszat négyszeget képez; az utczára nyiló ablakkal szemben áll egy
magas, czifra faragású ajtó, aranyozott párkányokkal. Ezen ajtótól
jobbra-balra látunk két magas kárpitos ágyat: hófehér patyolat, szép
redőkbe szedve, foly le rólok; ezeken túl két hosszú, nagy virágú
szövettel bevont pamlag nyúlik kétfelől, szemben egymással, s mindegyike
előtt csinosmívű asztalka, rakva asszonyi munkákkal, ollóval, selyemmel,
s félig végzett himzésekkel. Az ablaktól jobbra-balra két, fehérrel
bevont asztal simul a falhoz, mindkettő nagy ezüst tükörrel, melyek
fölül gömbölyük s hátulsó támasz segedelmével állanak. Ezek körül sok
apróbb s nagyobb ezüst, többnyire hólyagos mívű edények és szelenczék,
félig vagy egészen megaranyozva, s néhány, becses kövekkel kirakva. Ezen
öltöző asztaloknak egyik főékességök a nagy ezüst korsók; egyik a
Mikola-, másik a Csáki-czímerrel. Alakjok, alant öblös, gömbölyű, felül
nyulánk, vékony; s egy pár tömeges, aranyozatlan gyertyatartó.
A magas ablak előtt nehéz, veres kárpit folyt le, jelenben ezt egészen
eltakarva, s a szoba közepében négy lánggal ömlik el a lenyuló mécsesnek
világa.
A magas ajtótól balra helyzett ágynak kárpitjai félrevonvák; lábánál
tágas karszék nyugszik, s ebben látjuk Mikola Margitot ülni: lelkes
szemei a legmélyebb részvéttel vannak az ágyra függesztve. Egyszerű házi
öltözete folyt le szép tagjain, könnyű redőkben, s egyik karja a szék
jobb párkányán nyugszik. Az ágyban látjuk, mint egy patyolat-fellegben a
kis Gizellát feküdni. A ki Guidó angyalait látta, ki Correggio Ámorát
bámulta, annak lehet némi fogalma azon látványról, mely itt tünik
szemünkbe. A szép gyermeki fő behúnyt szemekkel s reszkető mosolylyal
ajkai körül, pihent a párnák közt, melyek mintegy kerítvényt képeztek
körüle. Sűrű fürtei szétválva, gazdag hullámokban, gyürűdzék körül havát
homlokának, hajnalát arczának s márványát keblének s vállainak. Karjai a
pamlagon kívül nyúltak el, s félig föltüremlett inge alól idomteljes
gömbölyűséggel igézék a szemet, mely félig kitünő vállain, keblének
liliom halmai s karjai közt szédelgő kétkedéssel andalgott, választni
akarva s nem választhatva. Csendesen látszék szunnyadni. Ekkor megnyílt
a szobának magas ajtaja, s egy éltes, komoly férfiú széles, őszbe
vegyült szakállal s hosszú, redőzött öltözetben lépett be, melyet
derekához sima szíj szoríta; hóna alatt kis czéderfa-ládácskát tartott,
rakott mívűt, s néhol gyöngyházzal ékesítettet. Csendesen közelített az
ágyhoz, helybenhagyó fejintéssel viszonozván a Gyulafiné
figyelmeztetését az alvóra.
– Hogy van betegünk? – kérdé az öreg férfiú suttogó hangon.
– Álma, úgy látszik, csendesebb mióta az erkélyből magán kívül ide
hoztuk – felelt Margit fojtott hangon. – Még ily nyugodtan nem volt. De
jó volna, édes Áron, ha üterét megtapogatná én úgy látom, most sem
egészen ment a forróságtól.
– Azt hiszem, – viszonzá Áron hasonló hangon – ez a láznak közelítését
jelenti, egyébiránt az álom legjobb orvosi szer… ne háborítsuk. Néhány
óra múlva újra ide jövök: addig az előbbi szert jónak látnám mással
fölváltani. – Ezzel kivévén ládácskájából egy üvegcsét, oda nyujtá
Margitnak. – Itt, – mond, – a csillapító nedv, melyből nem több öt
cseppnél tiszta vízben lesz adandó; de csak a láz közti nyugodtabb
szakában a betegnek. Margit helybenhagyólag intett, s Áron csendesen, s
a betegtől észrevétlenül távozott.
Akkori időben, ha voltak is néhol honi orvosok, a legnagyobb házaknak
több bizodalmuk volt külföldről számos bizonyítványokkal érkezett
idegenekhez, kik között nem egy zsidó vala. Ilyen, s méltán nevezetes
volt Áron, s azért mind a fejedelemnél, kit Kőváron veszedelmes
torokfájástól mentett meg, mind számos erdélyi úri családnál bejártas.
Az orvos távozása után, úgy látszék, hogy azon nyugalmas alvást, melynek
édjét mosolygó ajkakkal éldelé a kedves Gizella, nyugtalan lázzal
hánykolódás váltja fel. Szemeit félig nyitá meg, s föl-fölemelgetvén
fejét, kezét jobbra-balra voná el képe előtt, mintha füstöt akarna
elhárítani tekintete elől. Ajkai mozdulni kezdettek, mint azé, ki szól;
de hang nem hallatszék.
– Oh! – mond végre megrázkódva s felnyitva szemeit, melyek hirtelen
behunyódtak újra – minő égi lakhely ez! Olivér, nézd!… ott a
rózsabokor!… mennyi nyílt rózsa!… minő színvegyület? – Elnémult újra;
kis szünet után arczát a legszebb pír futá el, szemei ismét felnyíltak,
egész tekintetében sugárzó magasztaltság tündöklött. Égi volt, valóban
égi s szinte félelmes, avatlan szem előtt; mind azon nemében a
betegségeknek, mely a kórt testin felüli tehetségével a tisztán látásnak
ruházza fel.
Leírhatlan szép arczának öröm s boldogság lehelt minden vonásaiból.
– Kedves, héven szeretett Olivérem! – mond – szívem választottja, jer,
ülj ide mellém?… hogy háláljam meg neked szerelmedet? Oh, boldogság! –
folytatá szinte dalhangon, – te szeretsz, te enyém vagy! Ez álom!… nem,
nem!… úgy-e nem? – rebegte, előre nyújtva két kezét, mintha más kezeket
szorítana. – Ezek a te kezeid, Olivér! azok, melyekkel támadóidat sujtád
a porba? s melyekkel Gizelládat oly édesen, oly lágyan, oly forrón
szorítod szívedhez!
Margit eszmélt.
– Egek! – mond – most értek mindent; ő szeret! – s kezeit szemeire
tapasztván, fakadó könyüket törle azokon szét. – Igen, – ismétlé – ő
szeret! A mi lángolva ég, bár elfojtva, keblemben: most érzem egész
védhetlen erejében én is… Szegény gyermek! oh, több ez láznál! ezek
jelenségei az őrültségnek. Istenem! mit tegyek? hivjak-e valakit?… most
csendes újra? – folytatá tünődve. – Nem, nem!… E tiszta, ez angyali
gyermek legmélyebb, legrejtettebb titkát adjam által másoknak?… Nem… ez
szentségtörés lenne.
Gizella újra fölriadt álmából; arcza elhalványodott, ajkai remegtek;
olvadékony sápadtság futá el tagjait, félig nyitott szemei meredten
néztek, s kezei összeszorítva maga elébe voltak feszítve, mintegy
védőleg; harsány éles sikoltás hangzott ki ajkairól.
– Oh egek, – kiált fel – három egy ellen!… Oh, az ő! az Olivér!… Ő és
én! hiszen az csak egy; – s kebléhez szorítá kezét s ájultan rogyott
vissza párnáira. Nem soká hevert így, eltünt a fakó sápadtság, s az ég
szellemei mosolygottak ajkai körül; s gyöngéd ezüst hangkiejtéssel,
szerelem lángjában izzó szemekkel szólalt meg: – Oh, ne! nem, jó Olivér!
– mond, kezét védőleg emelve föl, – ládd, az nem szabad!… Oh ne kivánd!
– Újra hallgatott, s kis szünet után folytatá; – Igazad van, oh
mindenem!… hiszen te az én kedves egyetlen férjem vagy! az az Olivér,
kit első megpillantásától fogva forró hévvel ölel szivem!… Igen –
rebegte, s seraphi mosoly játszék ajkai körül, – házasok adhatnak csókot
egymásnak, úgy-e, Olivér? vagy ők is vétkeznek, ha teszik? – mond, mély
szeméremmel lesütve szemeit. Oh, – folytatá lángoló arczczal – te
ámitasz, Olivér? vagy nem, én hiszek neked, jer, – ismétlé, terjesztett
karokkal – jer! – a levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig
bezáródtak, arcza havát sötétebb pír borítá el, majdnem kereken tünve ki
bőre liliomán, mintha elvarázsolva egy eddig nem ismert gyönyör által,
azon édes, szenderítő andalgás nehézkednék érzékeire, mely az élvezet
édjét követi. – Oh! – mondá, vagy rebegé.
Mit kelle Margitnak érzeni e bájteljes, de rá nézve keserű, szívszorító
jelenetkor, nehéz leírni. Világos talán most először, hogy Olivért
szereti. Lelkéből olvasott lázas hevében a kis Gizella, s minden szava
az ő ártatlan, több mint gyermeki, az ő angyali tisztaságában a Margit
szívéhez szólott. Ő asszony volt, s talán nem érdemes annyi becsülésre,
ha minden gyengeségtől ment lett volna. Neme a féltékenységnek kezdé
keblét összefűzni; de az erényes nő mintegy önmagától borzadva szegzé
minden lelki erejét ezen őt meglepő eszmének ellenébe.
– Ah! – mond hallhatlan, mintegy lelkében, – én is asszony vagyok,
gyenge asszony! s én hihetém… balgatag csalódás! hogy ment vagyok minden
gyöngeségtől. Minő érzet ez, mely engem meglepett! Én Olivért szeretem,
én Olivért féltem: neme a gyűlölségnek emeli fejét érzésim zajából e
tiszta angyal ellen, ki némán tud ennyi szerelmet szűz keblébe fojtani,
s ki most sem szól, hajh! csak őrültsége függeszt szavakat ajkaira! S
van-e jogom Olivért félteni? szeret-e ő engemet?… Oh, ne csald meg
magad, hiú nő! nem szerelem, nem azon gyöngédségből szállt indulat az,
mely őt hozzád vonja: megszokott tisztelet nem egyéb; s én szeretem, én
imádom! – folytatá kitörő könnyekkel. De nem! ne lássa soha senki
Margitot gyengének, ne a világ, ne Abafi, – tevé lágy, szerelemteljes
hangon hozzá, – ne senki!
[Illustration: A levegőt csókolá meg maga előtt s szemei félig
bezáródtak…]
Gizella azonban nyugtalan hánykódott az ágyban; a forró láz teljes
mértékben fogta körül. Ajkai fölcserepesedtek, arcza lángolt, szemei
őrült meredten álltak félig felnyitva, s hó keble gyorsan emelkedék föl
s le. Újra felrázkódott lázas mámorából; borzadva szorítá össze ajkait,
kezei jártak, mintha valamit tapintana velök.
– Egek! – mond alig érthetőleg, be mély e seb! – Légy nyugton, – rebegte
gyöngéd hangon – lelkem Olivérem! a szer, melyet reá illeszték, hatós;
enyhülést fogsz tapasztalni. Magam szedtem sziklás bérczeken a fűszeres
növényeket, s Margit utasítása szerint készült az ír. Légy nyugodt! –
ismétlé a részvét legjelentőbb kifejezésével arczában. Úgy-e sajog,
kedvesem! nagyon? mintha magam érzeném. Nyugaszd ide vállamra fejedet!
félre simítom sürű fürteidet homlokodról. Oh, be forró homlokod! – mond,
kezével simogatva a paplant maga előtt. Újra elhallgatott, s csendesen
látszék szunnyadni. – Te nem szólasz! – kérdé rebegő hangon, mintegy
eszmélve, – nem ismersz-e engem, kedvesem? én vagyok Gizella, a te hív
nőd, a te kis Gizellád, ki tégedet oly forrón, oly kimondhatatlanul
szeret! Gizellád, a te Gizellád, kinek annyi kedves nevet tudsz adni!
kinek nincs gondolatja, csak te, és mindig te!
Margit változó érzések közt merengve hallgatá a szép angyali beteget, s
hol lágy kezecskéit szorítá gyengén, hol homlokát törülgeté.
– Szegény, – mond – ily ifjú, ily mélyen érző, ily szenvedélyes! hová
vezethet ez? Oh, ha őt boldoggá tehetném, őt és Olivért! Igen, ez igen
kedves, igen boldogító lenne reám nézve is.
Margitban nem volt azon lanyha, beteges érzelgés, mely oly sok hölgyben
feltünő. Ő szeretett, önmaga előtt sem tagadhatá többé, s e pillanatban
mélyen s czáfolhatlanul nyilatkozott lelkében ezen öntudat. De miként
maga minden köznapin túli fönségével bírt az érzésnek: úgy benne az
indulatok is nemesek voltak, s lelki ereje nem engedé, hogy szenvedélyei
őt ferde útra téveszthessék.
Érzé mélyen lelkében Margit, hogy minden nemes lélek az életben bizonyos
czélra törekszik, s ha nem teszi, nem élt, vagy élte állati tengéssé
aljasult. Atyjának hanyatló napjait otthonos örömök szelid bájaival
körülövedzeni, gazdag birtokaiban a nép jólétére mindent elkövetni,
fohászokat szüntetni, könyűket törölni, titkon, nem látva senkitől: az
vala azon szép, azon jóltevő kör, melyben szerényen s zajtalan éldelé
szívörömeit. Most, midőn a Gizella titkos szenvedélye ily különös úton
nyilatkozék előtte: komolyabb gondolatok környezék lelkét. Kezdé
fontolgatni, hogy ő Olivérnél idősb, s talán egykor nem tudná őt oly
egészen boldogítni, mint azt nemes szíve óhajtá, s mily mérhetetlen
fájdalom lenne azt, kit annyira szeretett, maga iránt hűlve látni; de
hát ha azon hódolás, így füzé odább gondolatit, mely sokkal szembetünőbb
volt, mint hogy észrevétlen maradhatna, nem is szerelem!… Volt egy
szózat a Margit keblében, mely ezt neki mindig s mindig újra sugallá: «Ő
testvéri szeretetet érez irántad, ő tiszteleten épült barátsággal
vonzódik hozzád, s miért szenvedélyek lobogását elegyítni ezen érzések
szelid melegéhez! Így mindig fog ő irántam érezni! igen, s talán mindig
forróbban, s én leszek legigazabb, legmeghittebb barátnéja.» Így űzte
egy gondolat a másikát. Minden föltétele Margitnak a jövendőre, nemes
lelki erővel teljes s hozzá illő volt.
Ő látta, tudta, hogy Olivér Gizella iránt semmit sem érez, sőt az
ártatlan gyermeket szinte észre sem veszi.
– Oh, – mond magában – nem volna-e isteni, dicső, e két szivet egymáshoz
közelíthetni? – Újra mélyen látszék Margit gondolkozni; de folytatá: –
Ha Abafi kitörne azon útból, melyet magas lelke szép pályaként tűze
elébe, s ha visszasülyedne aljas szenvedélyeinek özönébe: Gizella, az
ártatlan, a tiszta, az égi! csak köznapi ember közelébe jutna, s
mindazon fájdalmakért s azon keserű csalódásért magamat kellene
vádolnom. Nem, nem! ez irtózatos lenne.
Szép nagy tervnek vázlata kezdett a Margit nemes lelkében alakulni.
– Igen! – mond, s könny ereszkedék szeme héjaira, s keble magasabban
emelkedett; – Gizellát kiművelni, a nemes anyagot a tökélyre fölvezetni,
s hatni az Olivér lelkére, megedzeni szép föltételeit, biztatni útjában;
s ha így egymáshoz érdemesekké idomúltak, ha egymást észrevették,
megismerték, talán szeretik: kezeiket egybe tenni s a mennynek gyönyörét
éldelni egykor oly boldogságban, melyet, legyőzvén önszenvedélyét, maga
teremte elő. – Ez volt terve Margitnak, s bár szive megtörnék, kivívandó
a sors s maga ellen.
Gizella felnyitá újra szemeit; Margit csöndesen fogta meg kezét.
– Hogy érzed magadat, édes jó angyalom? – kérdé.
– Szomjas vagyok, – szólt, föleszmélve Gizella. – Oh ne, – mond – ne azt
a sűrű italt, vizet adj, Olivér! kristálytisztát, mint az én szerelmem.
– Gizella! – mond újra Margit, vizet adván neki egy pohárban, melyet az
mohón vive ajkaihoz – nem ismersz engem?
– Igen, igen, igen! – mond őrült sebességgel Gizella. – Hogyne! hiszen
te királyné vagy. Nem, nem! te hatalmas tündér vagy, üvegből van
öltözeted, mely szép redőkben olvad tagjaidra, s arany rózsák inganak
halántékaid körül. Igen, – folytatá, maga elébe bámulva, – öltözeteden
át látom szivedet verni. Oh, mely tiszta az!… Oh! – kiált fel, félig
fölemelkedve, kis szünet után, – hiszen te Margit vagy, a jó Margit… – s
ekkor lázas hévvel foná gyöngéd karjait a Gyulafiné nyaka körül.
– Reám ismersz-e, kedves? – szólt Margit újra, könnyel tölt szemekkel,
simogatva, s egy csókot olvasztva ajkaira.
– Reád? – felelt a gyermek, szenvedélylyel legeltetve szemeit a Margit
szép vonásain. – Te, jó angyal! ha ismerlek-e? hiszen minden
boldogságomat neked köszönhetem. Te szereted őt, úgy, mint én szeretem,
vagy nem… oh nem! úgy nem szerethet senki. Az ő lelke az enyém, vére
dobog szívemben, s egy tekintete… ah, nincs szó kifejezni! minő boldoggá
tesz! s te lemondál róla, érettem, az egyszerű gyermekért, te, Margit!
az asszonyok elsője, az imádott Margit!… Miként háláljam meg én azt
neked? Oh! – folytatá, s könnyek ereszkedtek szemeibe, – jól tudtad te,
hogy én nélküle nem élhetek! láttad néma keservét szivemnek, láttad
álmatlan éjeimet! Mindezt láttad, – mond, s mintegy elfáradva
képzeteiben, elhallgatott újra. Kis szünet után folytatá, szorosan
szorítva a Gyulafiné kezét szivéhez, – te mindent tudtál, és hallgattál
mint én!… és cselekedtél!… Te tevéd össze kezeinket, te nyitád meg a
mennyek-mennyének kapuit előttünk! – Gizella arczát dicsfény látszék
körülsugározni.
Láza szünni kezdett halkkal, lehellete csöndesebb lőn, a lobogó tűz
szemeiben gyöngéd lánggá olvada, s álom nehezkedék szemeire. Margit néma
tünődésben ült mellette. Egy kép terjed előtte, s lefejlődésében láta
egy rajzot, s képzete népesíté azt, s mindenütt magát látta, mint
jóltevő tündért, – s komolyan látá magát s némán. Csak olykor villant
örömsugár szét arczán, s az örömsugárt nem az ő ege lövelé körüle.
– Igen, – mond Margit, s gyengéd csókot nyoma újra a Gizella homlokára,
– teljesülni fog álmad, ha teljesülhető! s én élni fogok nem gyáva
panaszok közt, nem utálva az életet, bár reményfosztva s képzelt egemből
kirekesztve! – folytatá mély sóhajjal, – élni s munkálni, míg dobog ez a
szív; míg hat, szól, izgat a lélek keblemben!