Oh, mit keressz itt?
_Wieland_.
Az éjjel, mikor Abafi Gúti Mózes uramtól haza ballagott s
megtámadtatott, sikoltást hallottunk a Mikola-ház erkélyéből, s így
gyaníthatjuk, hogy valaki az Abafi viadalát észrevette. Ez úgy is volt.
Mióta a véres jelenetek kétes aggodalomba sülyeszték az elméket
Kolosvártt: az ijedtség s borzadás a kis Gizellára veszélyes befolyást
gyakorlott. Nem alhatott; néha szorult keble mély sohajjal látszék magán
könnyítni akarni, s az egész lényén szembetünő elcsüggedés mutatkozott.
– Később fekszem le – mond egykor Margitnak – talán jobban elalhatom. –
S ez föl nem tünt sekinek, mivel Gizella nem egyszer varrt vagy font, a
mi akkori időben a legnagyobb házaknál divatban volt, késő éjfélig.
Ő a szép füszerteljes augusztusi éjeket az erkélyben virrasztá, míg
önkénytelen sülyedt késő álom szemhéjaira. Miért ült ő itt s nem másutt,
mi űzte álmát, mi emelé szűz keblét, miért csillogott ragyogó gyöngye a
fájdalomnak titkon s látatlan selyem pilláin? ki tudná megfejteni. Egy
világ az emberi kebel, s érzések ezrei számtalan vegyületben hullámzanak
titkos redőiben.
Azon éjjel is, midőn Olivér a tiszta holdvilágította éjen csöndesen
folytatá lépteit a néptelen téren keresztül: az erkélyben volt Gizella;
az oda nyiló tágas szobának egyik nehéz, faragásokkal terhelt asztalán
haldoklott a félig olajtalan mécsesnek hármas lobogványa, mint az aggkor
végnapjai, néha-néha perczegve föl, halk neszszel, s elsötétülve megint.
Ott ült a szép gyermek, gyermek-alakban s ártatlanságban, szűz vágyakban
s érzésekben; szép halavány arczán a zsenge, fejlődő vonalak
szunnyadtak, előérzeteként egy szebb, egészen kifejlendő idomteljes
jövendőnek; félig bágyadtan nehezkedtek nagy éjsötét szemeire annak
héjai; s így tekinte föl az ég csendes királynéjára, mely
sugárpalástjának közepette komoly nyájasan olvada földhöz, ezüst
habokban. Ki az ő keblébe látott, ki tudta volna, mi zajong ott, mi
fenyeget azt szétrepeszteni? bámult volna rajta: ah, de ezt senki sem
tudta!
Látta Abafit csendes haladtában, s fölkelvén székéről, kisérte
szemeivel: ábránd, komolyság tünt fel vonásain, s valami fájdalmas egész
tekintetében. Sikoltása bizonyítja, hogy a viadalt látta; igen is látta,
miként támadtaték meg Olivér, minő nyugodtan nyúl kardjához, miként
rogyik össze előtte az első, ki kardot emelt reá; mindezt látta, de
többet nem. Neme a lázas hidegnek szaladott végig minden idegein;
tagjait feszülve érzé; hirtelen forróság szinte perzselve ömlött el,
váratlan követve a tagjain zsibbadó fagyot; ólomsúly nehézkedett
szemeire, térdeit érzé megtörni, s egy sikoltással rogyott végig az
erkélyen; válla egy széknek szögletét surlá hullásában, s vakító haván
keresztül fiatal vére serkedezett.
Minden mély álomban volt a Mikola-háznál. Margit, ki már a múlt napokban
megszokta Gizellának késő lefektét, rég az ágyban pihent; lelke álom
karjai közt merengett, s álmak űzték egymást, létesítve avagy semmisítve
legtitkosb vágyait lelkének.
Éjfél után lehetett: az éji őr, az akkor divatos, hosszú kürtön hallatá
kisérteti énekét; s még hangzék távolabb s távolabb egyhangú dala, több
társainak mindig halkabb visszhangjától ismételve.
Gizella megmozdult, fölveté égi szemeit, a mécses el volt aluva; a
halvány hold adott ezen éjjeli jelenetnek kétes festői világítást;
fölemelte fejét, maga elébe bámult. Valami őrült volt e fagylaló
tekintetben. Végre fölemelkedett, egyik hideg kezére támaszkodva, s így
ült némán, gondolat, erő, nézés nélkül egy szoborkővé vált tekintettel:
Phidiás vagy Praxiteles, a kétségbeesés oda bámulását így véste volna ki
a hideg márványból.
Darab ideig ült így ő; azonban Margit fölébredt, s a szobájában pislogó
mécses világa meggyőzé őt, hogy Gizella még le nem feküdt. A hófehér
ágynak kárpitjai szétvonva tünteték ki a nehéz, aranynyal áttört szövetű
paplant, mely félig hátra volt vetve, – s a nyomatlan dagadó párnákat
láttatá; hol Gizella ily későn? gondolá s a termeken át hangzék dalszerű
hangján Margitnak: – Gizella! Gizella!