A MIKOLA-HÁZ.

Különbözők, de kedvesek mindketten.

_Moor_.

Vannak arczok, melyek nemzeti bélyeggel bírnak, s mutatványai azon

összes családi arczkifejezésnek, mely egész nemzet többségében feltűnő.

«Ha angolt akarsz látni», mond Utasi, «nézd Master Blomot; a hosszas

arcz, a kiálló hólyagos, igen világos szemek, vörhenyes haj, hatalmas

orr, az ábránd, elszórtság egész lényén, s lelkesűlő vonalai arczának,

ha tárgya heviti, benne egy tekintetre megismertetik az angolt. Vagy Don

Velasco Hermosot tekintsd, s ha a kevély castiliaiban spanyolt akarsz

megismerni, nézd barna gömbölyű arczát, sötét kerek szemeit! az egyenes,

inkább rövid mint hosszú, tompa végű orrot, a dagadó ajkakat, a

méltóságot lépteiben, a keresettséget mozdulataiban, s az egész alakján

szétsugárzó rátartást,… s őt azonnal spanyolnak fogod látni.

Igy vannak egyes családok, egyes háztájak, melyeket, ha megismerünk,

általános képzetünk leend egy egész nemzet bizonyos osztályának

háztartásáról.

Ily mutatványi, vagy minta-család volt Erdélyben a Mikola-ház. Ki ezt

látta, annak alkalmasint lehete általános képzete minden gazdag erdélyi

család háztartásáról, szokásairól, kedvtöltéseiről azon korban, melyben

történetünk mozog.

Akár falun, akár városon mulatott ezen érdekes család, feltűnt körében

azon egyszerű szíves emberszeretet, a fitogtatás nélküli vendégbecsűlés,

azon bájló mód, mely mindenkit kényelmes helyzetbe tud tenni, s kevés

perczek alatt házinak, ismerősnek varázsolja a legidegenebbeket. Gazdag

aranyozott bútorok, nagy-értékű szőnyegek, nehéz selyem-kárpitok; ezüst

a legnagyobb bőségben, szinte minden szükségre, még konyha edényre s

lópatkóra is használva; számtalan cseléd, az akkori izlés szerint,

kiáltó színekbe öltözve; egy pár óriási csatlós, apródok, irnokok,

tisztek, számtartók, kulcsárok; egy tisztes, vidámtekintetű nyájas

udvari lelkész, s végre az udvari bolond, mint szükséges kiegészítő

része az akkori fényesb háztartásnak.

Nyárban nyitott ajtó, ablak; könnyű, többnyire selyem vagy rása

öltözetek, nyerítő ló az udvaron, ugató ebek sokasága, s egy barna,

kurta, zömök peczér, hosszú kürttel s rövid vaskos lábakkal, ásítva a

sötét kapu homályában.

Télben meleg lobogó tűz a nyitott, szeszélyes alakú kemenczékben vagy

falba vájt kandallókban. Csinos, bő, finom prémzetü téli öltözetek. Egy

tágas leányok-szobája, a nyitott kandalló körül gyűlt fonó asszonyokkal,

kik víg mesélgetéssel űzik a hosszú téli est unalmait, s köztük néha az

annyira ismert, erdélyiesen holtig szép, éltes háziasszony; vagy

mosolygó, rózsapiros, galambszelid leánya. S mind e kedves, házias

jeleneteken a szép egyetértés, a gondos rend, s a magyar otthonosság

bájló ihlete állt ragyogva: a fagyos udvarról belépő, zúzos bajuszú

vadász, vagy lovaglásából csatakosan hazatérő, kedvelt, várt és félt

háziúr, számtalan mosolygó arcztól fogadva, s az udvaron borzas,

fülhegyig burkolt, medve- vagy belényvadászok izmos kopjákkal,

toporzékoló apró lovakon.

Nem volt Erdélyben látogattabb, szerettebb, becsültebb háznép akkor,

mint a Mikola-ház, s oly varázszsal birt azon kedves elfogadó szellem,

mely rajta elömlött, hogy kiki azt magáénak tekinté. Jól esett a szelid

hölgynek, ha szép dolgozással szaporíthatá ékitményeit; a zordon

vadásznak, ha őzet aggathatott a konyha előtti fogasra, vagy buzogányt,

kopját cserélhetett az öreg Mikola Miklóssal, kinek arcza az ő

mindenkori vidám, kényelmes, egészséges kifejezésével, szinte jól esett

a szemnek.

Mikola Miklós mintegy ötvenhét évű, közép termetű, teljes, erős, ideges

férfiú volt, félig őszbe vegyűlt, s a feje tetején igen ritka haját

tőbbnyire gazdagon zsinórral terhelt bársony süveg födé, melyet csak az

asztal előtti s utáni imádság közben, s az egyházban szokott leemelni.

Arcza kerek, piros, egészséget lehelő, s igen vidám kifejezésű volt, kék

szemeiben a szivesség sugárzott; szép horgas orra, ép fogakat előtüntető

ajkai, s többnyire redőtlen homloka, azon kellemes érzést idézték elő,

mely az embernek oly jól esik valakinek ellenében, kit többnyire vidámon

talál.

Mint mindenütt azonban, úgy a Mikola-háznál is emelkedtek fellegek néha,

melyek a házi csend, az otthonos örömök egét, mely ez életvidor család

fölött boltozott, alkonyíták. Margitnak férje, Gyulafi Bálint,

történetünk kezdete előtt négy évvel húnyt el; nemsokára követé őt

Mikola Miklósnak neje, Abafi Mária, Erdély egyik legszebb és leglelkesb

asszonya. Mindkettőnek halála mély gyászba borítá nemcsak az egész

családot, de az egész háznépet. Ezek az emberek nem úgy örültek, mint

mások. Volt valami összes, s valami sajátságos e közös bánatban, melyben

az utolsó cseléd is részt vőn. Az első fájdalmat később ábránd,

komolyság követte, s végre az idő enyhité, s a Mikola-családba az

otthonos öröm köszönt be újra.

Egy fia s egy leánya volt Mikola Miklósnak. A fia jelenben, alig

tizenhat évű, Bátori Zsigmond udvarában nemes apródi szolgálatot tett, s

majd mindig a fejedelem közelében volt, hol találkoztunk véle. Leánya

Margit, Gyulafiné (ezt is láttuk a Mikola-ház erkélyében) szép özvegy,

mintegy huszonhét évű lehetett.

Margit egy volt azon ritka, regényes lények közűl, kik mindenütt, hol

megjelentek, élénk érdeket s tündéri bájt terjesztenek maguk körül.

Szépsége, a méltóság, mely őt körülsugárzá, bizonyos eredetiség minden

mozdulatában s tettében, őt a köznapi világtól elválasztva, mintájaként

jövendő, felvilágosodottabb század élőinek tünteté elő; s ezen

átszivárgás a jövendőből jelenbe, oly hajdanszerű, oly szabályteljes

alakban mutatkozott, hogy benne egykori századok asszonyát, jövő

századok világától körűlfénylve lehetett képzelni.

Volt valami Margitban, a mi távol tartá a legmerészebbet. Nem kevélység,

nem hidegség, nem tekintetének méltósága, hanem azon báj, mely

varázsihletként sugárzott ki belőle, s nemét a mesés igézetnek képezé.

S e lelkes, remekszerű lény, kinek minden tette hibátlan, minden

mozdulata festői, minden hangja égi, nem volt szerencsés. Feltűnt valami

benne, főként fiatalabb korában, mondhatni túlvilági, földön nem honos,

a mi okozá, hogy őt földi öröm egészen boldoggá nem teheté. Alig tölte

be tizenhat évet, mikor férjhez ment. Férje gazdag, szép, talán jó is

bizonyos tekintetben, de könnyelmű ember volt. Se nem érté, se nem

méltánylá nőjét, kit atyjának óhajtása s nézetei vezetének karjai közé.

Egy fiacskájuk volt, ki Gyulafi távollétében jött világra; s úgy

látszék, azon hév ragaszkodás, azon szenvedélyes szeretet, melylyel

Margit a kisdedhez viselteték, őt honosítani kezdék a földön, s

kibékéltetni sorsával; de férjének halála előtt még, elveszté

fiacskáját. Az udvari pap meghitteinek megjóslá a gyermek halálát jóval

előre, mire őt különös körülmény indítá. A kis Bálintnak jobb vállán

születésekor kis fekete kereszt vala látható, mely különös és sok

beszédre alkalmat adó jel azonban, születése után néhány hét múlva

eltűnt, s a fiú, bár vonásaiban keveset változott, jóval szikárabbá lőn.

Férjének halála bizonyos ábránd komolyságot áraszta Margit képére. Ő

Gyulafit talán soha sem szerette; de oly hibátlan teremtés, kinek egész

lelke csupa gyöngédség volt: nem élhetett ily közel viszonyban valakivel

a nélkül, hogy lelke teljes erejéből ne igyekezzék azzal a képzettel

megbarátkozni, hogy szíve is vonz férjéhez. A lelkes hölgy e hármas

veszteség után sem volt megtörve; s habár az emberismerő bizonyosan

erőtetésre akadt is rá egész magaviseletében: a többség benne mégis a

komoly ugyan, de nyájas, semmiből magát ki nem vonó háziasszonyt, a

mindenkihez illően szives hölgyet találá. Sokan igyekeztek a gazdag,

felséges özvegynek szerelmét megnyerni, de czélt távolról sem érhettek;

s a mi ezen egyetlent oly kiválólag különbözteté több nőtársaitól, az

volt, hogy őt egy visszaidézett kérő sem gyűlölheté. Mindenki szinte

nevetségesnek tartotta Margit ellen szólani vagy őt hibáztatni; oly

önkénytelen, oly legyőző volt az irántai közvélemény.

E feltűnő tulajdonokat Margit egyrészt lelkes anyja nevelésének,

másrészt vele született gyöngédségének köszönheté. Hamari özvegysége s

anyjának halála őt jókor önállóvá tevék. Az öreg Mikola sem volt ment

azon tartózkodástól, mely Gyulafinak ellenében önkénytelenné vált; s így

azon elsőségi viszonyt akaratlan s öntudatlan gyakorlá Margit, mely egy

családban a feltűnő tulajdonokkal jár, akkor is, ha ezeknek birtokosuk

idejére fiatalabb azoknál, kikre lelkének fönségével hat.

E két gyermeke mellett volt még Mikola Miklósnak egy közel rokona, Csáki

Gízella, a háznál; tizenöt évű leányka, ki, gazdag szüléi elhalván,

Mikolánál mint nagybátyjánál s gyámnokánál lakott. Előző szelídséggel s

rokonszeretettel ölelte az angyali gyermeket Mikola s lelkes leánya

Margit, ki özvegysége óta atyjánál tartózkodott.

Ha Gyulafiné, mint idomteljes szobor remekebb korból, hajdanszerű,

tisztúlt, szabályos vonásaival, szobrászi tagjaival, visszaemlékezetként

művészibb századra, lepte meg a nézőt; Gizellában, az egészen női

Gizellában is sajátságos érdek volt. Mint a fejlő rózsa, mely a tavaszi

harmat gyöngyeit szívja először félig nyílt kelyhébe; mint a madár, mely

anyafészekben első kiröpte után pihen, körülbámúlva azon légkört, melyet

egykor szabad országként hasítand szárnyacskáival keresztül; mint a

lázas betegnek első éber gondolatja, mely őt magának az életnek s

kedveseinek adja vissza; oly varázs, oly tündéri báj ömledt el e bájos

gyermeken. Érzékeny a szó legszebb, legnemesebb, lágyabb értelmében:

olyan volt szíve, mint az aeolhárfa, melyet egy gyönge szellet sóhaja

hangokra olvaszt. A mi mást komolylyá tett, a Gizella sötét kék szemeibe

könnyeket csalt, s a mi másnak édes kínnal szorítá keblét: az őt

felmagasztalá, túltevé a világon. Egy angyal volt ilyenkor, a kin át- s

körűlsugárzik a mennyek mennyének dicse. Tagjai mintha nemesb anyagból

olvadtak volna össze; érzékei mintegy kapcsolatban lévők, régiebb,

emberen túlibb szellemekkel, oly finomak, oly benyomást fogadók, oly

hirtelen izgathatók valának. Félénk, külső veszélyekkor egy csattanás

elejté lábáról; egy ismeretlen fény remegésbe hozá, s mégis poklát a

kínnak tudá szótlan hókeble alatt szendergetni.

Ártatlan mint angyal, tiszta mint a liliom tavaszi leple. Ő mint tizenöt

évű, gyermekebb volt sok nyolcz évűnél; oly tisztúlt, oly szentesűlt

volt e kedves teremtés, hogy mindent átlátszóvá szűrt, megnemesített

maga körül, s a legdurvább szóhajtó, nemét a védhetlen varázsnak érzé

körében, mely őt tiltá ezen égből szállt előtt illetlent vagy szögest

vagy tisztátlant szólani, bár szólhatott volna bátran; mert neki, a

tisztának, minden tiszta volt.

Abafi Olivér, mint egyik legközelebbi rokona a Mikola-háznak, megjelent

ott néha, már igen fiatal korában s atyja életében. Első megjelenései a

Mikola-háznál egészen érdek nélküliek voltak. Sokkal fiatalabb volt az

öreg Mikolánál; vadabb, neveletlenebb, mint hogy a lelkes Margit, vagy

annak később férje is, ki bár szeszélylyel teljes és könnyelmű, egy volt

Erdély legműveltebb ifjai közül, vele örömmel társalkodhatnék. Ő a

Mikola-háznál többnyire a szótlan, asztal végén ülő, bús magyar szerepét

játszá, duzzadt arczczal, melyen könnyen látható volt, mennyivel jobb

szivvel mulatna bagoly-kunyhójában, vagy ismert kopók s agarak

társaságában.

Az öreg Mikola volt az első, ki az akkor ép, ideges, elhatározott

tekintetü gyermekre figyelmes lőn, s másokat is figyelmeztetett; de mind

e mellett is Abafi sem kedves, sem kedvetlen jelenés nem volt, s egy

maradt azon szánandók közül, kikről elmentük után, a jelenvoltakat

elszámlálván, utoljára szokják mondani: «ő is itt volt».

Azonban az emberismerő, ki e durva gyermeket némi figyelemre méltatá,

veheté észre: mint függeszté ájtatos bámulással olykor nagy sötét

szemeit Margitra; mint örül, ha ez megszólítja, milyen kész lángoló

arczczal parancsit teljesítni, s hogy mindez nem azon gyöngéd szerelmet

lehelő odaolvadással, hanem egy nemével a remegő tiszteletnek történik,

melylyel néha tanítvány viseltetik oktatója iránt, kitől félni tanúlt,

de kit tisztel is, s kinek kedvét keresi; mert jóváhagyásával tisztelve

érzi magát.

Szinte lehetetlen gondolni, hogy a bár ritkán megjelenő, de iránta

mindíg egyiránt hév tisztelettel viseltető Olivérnek legfiatalabb

korában s durvaságának ellenére is szinte fellengő, bár többnyire néma

hódolását Gyulafiné észre ne vette volna. Az a Margit, ki senkit meg nem

külömböztete, ki mindenkihez angyali szelidséggel s méltósággal teljes

nyájassággal viseltetett: Abafi iránt némileg el látszék elveitől térni.

Az igaz, hogy iránta sem volt melegebb, közelítőbb, sőt talán hidegebb,

figyelmetlenebb; de mivel őt mégis észrevette, mivel néha önfeledéseit,

helytelen tetteit mentegeté; mivel néha egy vagy másnak teljesítésére

felszólítá az úgy szólván megvetettet, senkivel észre nem vettet, s ki

iránt legközelebb rokoni bizonyos felsőségi viszonyt vevének föl; ezt

Abafi természetesen mint megkülönböztetést tekinté, ha nem is maga

iránt, legalább a mások vele bánásokkali egybehasonlításban! s ebből

világos, hogy Margit csak az Abafi szemében tért el szokott módjától, a

valóságban mindíg hasonló maradt magához.

Atyjának halála után Olivér gazdag birtokába lépett. Féket eresztvén

ekkor szenvedélyeinek, mindig mélyebben s mélyebben sülyedt. Aljas

czimboraság, durva kedvtöltések tölték be a napok s éjek mámoros

hézagait. Csak vadászat s lovaglás válták fel nemesb foglalatosságként

néha az előbbenieket s edzék meg benne azon természetes makacs

bátorságot, s azon szinte óriási testi erőt, melyek természet ajándékai

valának. Ritkábban jelent meg a Mikola-háznál, hol az öreg Mikolának jól

vélt gúnymosolya, s a lelkes Margit csendes, szomor, feddő tekintete

terhére valának. Így haladt több idő szennyes örömök közt, aljas körben

átélve vagy áttombolva, nem egészen világos perczek híján, addig, míg őt

ezen történet elején a fehérvári úton találtuk először. Ezen idő óta

láttuk gondolatainak menetelét, s e villámsugára egy nemesb iránynak

lelkében, őt ujra a Mikola-házhoz kezdé vonni. Tündér fénykörében tiszta

erkölcsiségnek állt újra Margit előtte, gyermeki éveinek bálványa, kit

félt és imáda; serdülő fiatalságának horgonya, mely őt szebb, nemesb

világhoz ragasztá s Kolosvártt létekor már majd mindennapos volt a

Mikola-háznál.

Gyulafiné igen jól ismerte azon szelid hatalom erejét, melylyel ő

Olivért hódolásra birta, s némi érdeket kezde keblében sejdíteni, már

Kolosvárra érkezte előtt is, oly ifjú iránt, ki csupán lelki erejének

sugallásából, önállást kezdett nyerni magának, alapot lépteinek, irányt

gondolkozásának. Margit érzé magában, hogy ő nem volt üres, szótlan

személy a nézőjátékban; tudta, hogy egy tekintete, jóváhagyó mosolya,

kézszorítása, minő hatásúak; tudta, hogy egy szava szivesen adva, s a

maga helyén, nincs elveszve soha. Bámulhatunk-e, ha mindezek összevéve,

érdekessé tevék előtte azon férfiút, ki közfigyelmet kezdett

gerjeszteni, s kinek minden tette jóslás volt nagy jövendőre.

Ritkán fejlik érdek férfiú iránt asszonyi szívben azon gyöngéd szellemi

elegyék nélkül, mely az arczra bibort, a szívbe melegebb dobogást idéz

elő; s így nem lelke egyedül Margitnak, szive is részrehajlóvá lőn

Olivér iránt. Talán nem volt szerelem, a mit Margit érzett; de

bizonyosan igen rokon indulat a szerelemmel. Sokszor kétség keletkezett

a hölgy kebelében iránta. Lehet-e ember nemes valaha, ki már nemtelen,

aljas volt egykor? Megbirja-e földi kebel azon harczot, mely szükséges,

hogy valaki úgyszólván önmagából nemesüljön ki? s e kétség őt komolylyá

tevé pillanatokra. De a hölgyi szívnek sajátja azon bizodalom, melylyel

ragaszkodik az iránti képzeteihez, ki érdekes előtte. Így Margit is

bizott Abafiban; kezdé hinni, hogy ő győzend, s lelki ereje letiporja

végre minden aljas szenvedélyek rugódozásait: s e hiedelem nevelé,

magasztalá, edzé azon gyöngéd részvétet, mely őt, kegyenczéhez vonzá! s

néha ejte szót, villant tekintete, emelkedék sóhaj, melyek gyaníttaták,

mennyire érdekes Abafi előtte. Annyi bizonyos, hogy Margit önérzetei

iránt nem volt tisztában, midőn már némelyek bizonyosnak hitték, hogy ő

Olivért szereti.

Abafiban azonban ily indulat nem volt. Gyermekkora óta Margittal

növekedvén, legközelebb rokona a háznak; szeretetében valami testvéri,

valami egészen szellemi volt. Ő, mint föllebb is láttuk, Gyulafinénak

lényét még fellengőbb szempontból fogta föl, mint a többi látogatói a

Mikola-háznak. Már azon ájtatosság neme, melylyel ő Margitot tisztelé,

minden földi vágyat kirekesztett kebléből; s bár különös, de mégis igaz,

hogy ő nem hihette, hogy Margit valakit szerethessen a szó földi

értelmében, s a szentségtörés egy nemének hitte volna, az inkább

anyaként tisztelt iránt hiú vágyakat édelgetni keblében; azért

változhatlan tartózkodás jelelé azon ájtatosságot, melylyel ő Margitnak

hódolt, s melyben a nemnek külömbsége egészen ki volt feledve.

Leghűsebb s zártabb Olivér iránt a kis Csáki Gizella volt. Tudjuk, hogy

ő volt első, kinek Abafi szemébe tünt, midőn a Mikola-ház erkélye alatt

ellovagolt. Ha a vidám Judit ezt néha enyelgésből említé Gizella előtt:

fülhegyig felpirúlt, s néha meg is haragudott.

Ha Abafi megszólítá, úgy látszott, mintha szégyen borítaná el, s a vidám

gyermek Abafi jelenlétében szinte duzzadt s szótlan volt. Margit azt

hitte, hogy ellenállhatlan idegenkedés az, a mit Gizella Olivér ellen

érez, s ez sebzé őt. Nem egyszer szólt magasztalva róla, Gizella lesüté

szemeit s hallgatott. Szembetünőleg kerülé Abafi társaságát, s ha néha

történetesen szeme a deli, gyönyörű ifjún nyugvék: hirtelen,

megszégyenülve kapta le róla.

Sokan különbözőül magyarázták a serdülő szűznek e különös magaviseletét.

Tudni, hallani kellett neki a Mikola-háznál Abafinak előbbi rendetlen

életét; s gyöngéd tisztasága lelkének kellemetlenül lehetett érintve oly

ember jelenléte által, kit ő megromlottnak hitt, bár Gizellának arról,

mi a romlottság, tiszta képzete nem volt, s ő attól csak mint ismeretlen

rossztól borzadott. Már azt hitte, hogy talán Abafinak kevés figyelme

iránta, okozá e visszavonulást: mert Olivér úgyszólván reá sem nézett, s

őt egészen mint gyermeket tekinté; s mind megszólításban, mely ezeriben

egyszer történt, mind enyelgéseiben, volt valami, a mi Gizellának

ellenében csak gyermekhez szólott.

Sem dicsérni, sem gyalázni, sőt még említeni sem hallá senki Gizellától

Abafit, mióta többször járt a házhoz, s ha néha víg kedvvel beszélgetett

leánytársai között, vagy a fiatalabb férfiakkal: Olivérnek csak meg

kellett jelenni, hogy Gizella azonnal elnémuljon.

Egyszer kérdé Margit:

– Miért gyűlölöd Abafit? a ki, bárminő megromlott is lehetett egykor,

most egészen megváltozott, s egy a legérdekesebb fiatal emberek közül

Erdélyben.

– Én nem gyűlölök, – felelt lesütve szemeit Gizella – senkit. S mi

érdeke lehetne ily gyermek becsülésének Abafi előtt, ki engem észre sem

vesz?

– Okát én sem tudom megfogni, – viszonzá Margit – de azt hiszem,

becsülni fogod, ha mélyebb tekintetet vetsz szívébe. Ő mindenesetre nem

mindennapi ember.

– Kérlek, – mond Gizella lángba borult arczczal – kedves Margitom! ne

említsd őt; én még gyermek vagyok, nincs is annyi itélő tehetségem,

valakinek érdemeit átlátni. S ha szeretsz, ne szólj Abafiról többet;

igérd ezt nekem! – mond, angyali jósággal nyújtva szép kezecskéit

Margitnak.

– Nem tudtak megfogni, Gizella! Ám legyen, én elő nem hozom többet; de

ha jön, légy barátságosabb iránta: észrevehetné hidegségedet s fájna

neki!

– Fájna! – mond Gizella kétkedő mosolylyal. – Ő azt nem fogja

észrevenni, Margit! – S ekkor kérve emelé szemeit Gyulafinéra, mintha az

egész beszélgetés terhére esnék.

Margit elhallgatott, s halkkal meggyőződött arról, hogy Gizellának

hidegsége Olivér iránt orvosolhatlan, vagy ismeretlen körülménynek

okozatja, melyet kifürkészni tiltá gyöngédsége.