Én egyedül vagyok ellenséged, nem más.
_Corn. Nepos._
Csendesen, mély gondolatokba merülve haladott Abafi a Búza-utczán végig;
a Torda-utcza szögleténél balra térve, a piacz felé vette útját. Méltán
bámulhat az olvasó hősünkön, ki úgyszólván visszaesve hajdani
szenvedélyeibe, lépett a Mózes szobájába, s bort s leányokat óhajtva, s
midőn talán némi keserű érzéssel láttuk őt egy kétértelmű ház felé
indulóban; egyszerre megáll, s elhatározottan kinyilatkoztatja, hogy nem
megyen.
Ily visszaesések könnyen megmagyarázhatók. Nem egyszer sülyedt ő rövid
időre, régi életmódjába vissza: s nem mindig volt azon lelki éberség
őrként gátlója önfeledésének, mely most tartóztatá hátra. Dicséretére
állíthatjuk azonban, hogy darab idő óta minden ily visszaesés, ha az
indulatok ingerültsége eloszlott, neki fájdalmat okozott; s azon keserű
érzés, mely őt meglepte, midőn lelke mámorából ébredt, mindíg élesebb,
mindíg fojtóbb lőn; s így azon erő, mely száguldó szenvedélyeinek
legyőzésökre kivántaték, mindíg edződött, a legtermészetesb úton.
Míg egy rossz vagy aljas tettnek megbánása neki kevesebb fájdalmat
okozott, addig nehezebben is tudott annak ellentállni; de mióta mélyen
szívében feszűltebb húr pendült meg: a rossz tett megbánása által
okozott fájdalom előérzete, mintegy segédje azon erőnek, mely
kivántaték, hogy indulatinak ellentálljon.
Többször az életben egy csekélységnek nagy következései vannak. A büszke
ember hányszor tulajdonítja egyedül lelki fönségének s erejének néha egy
kis körülményke következményeit.
Gondolhatta-e Orsolya asszony, midőn gondosan szeldelé a tordai pogácsát
vendégei számára, hogy ezeket a kis Tóbiás fogja megtizedelni? s hogy e
tettének következménye egy ember fejében oly eszmének fog életet adni,
mely őt a helyes útra téríti, ki talán megizelítvén újra az aljas
örömöket, örökre elveszett volna a jónak.
Midőn Abafi a kis Tóbiást földön látta maga előtt: eleven szinekkel
állott előtte, életének egyik legérdekesb jelenete, a kis Zsigának
megmentése; jutott tisztán eszébe, szívének, lelkének akkori aljas
iránya. Emlékezett, hogy ez vala indulatinak úgyszólván napforduló
pontja. Lassan, fénysugárként világúltak elméjében azon szép, nemes
föltételek, melyeket még kevés napokkal ezelőtt oly forrón ölelt
kebléhez, miként hivé, hogy lelke nemesűlhet; s gondolá, hogy halad
óriási léptekkel a tökélynek. Szorúlva érzé szívét, szégyenleni kezdé,
hogy abban oly kevés erő van azon az úton, melyet tűze ki magának,
megmaradhatni. – Nem! – mond szép felhevüléssel, – nem térek ki az útból
többé. Mi pótolja, mi pótolhatja az életben vissza azon égi nyugalmat,
melyet jótettek öntudata önt el a kebelbe? Érzem az erőt lelkemben. Nem!
utálva legyen örökre minden aljas! S e pillanattól fogva erősen és
szilárdul a rény tiszta ösvényét követem.
Így fűződék gondolat gondolathoz. Abafi átlátá, hogy az, a mi őt szinte
visszasülyeszté, fájdalmatlan semmiségébe, még nem oly körölmény, melyet
férfiú-erő le nem győzhetne.
Az igaz, hogy szégyenűlten tekintett szét a gyűlésben; s látva azon sok
réműlt arczot maga körűl, neme a megvetésnek lepte meg szívét. Első
fölléptének a polgári pályán nem volt sikere… S bármiként okoskodjunk,
oly tettnek sikeretlensége, mely nagy lelki erőbe került, igen
visszaijesztő, s mintegy czáfolatát tekinti első nézetre az elme, azon
czél helyességének, mely vezérlé tettünket… A fejedelem szavai szívét
mélyen sebzék. Bár e szavak némileg helyzetének fontosb voltát jelelék
ki, a mit Abafi elméje igen is tuda észrevenni. Szándékának tisztasága
szűz lobogásában tűnt föl képzetében; nemes volt, mit óhajta. Lelkes
honfiak ügyében szólalt fel, s azon keserű érzet környezé őt, mely
minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes, s mely ólomsúlylyal
nehezedik a lélekre, midőn tetteink nemes czélzása félreértetik: s midőn
szép, boldogító remény helyett sivatag, lelketlen valót talál a cselekvő
útjában.
Így fölhevűlve, s visszaidézve fellengéseiből, a köznapi aljnak avába,
nem bámúlhatunk Abafin, ha beteg, szenvedő lelke, mint a sinlő test,
érzékenyebb, bántalmakra rezzenhetőbb lőn. S talán a lelkes, érzéssel
teljes, bár kissé könnyelmű Betlen czélzás nélküli enyelgése, őt jobb
órában szintoly enyelgő tréfa-czáfolatra birná, milyen ártatlan volt a
megtámadás. Az a szives közelítés, melylyel Olivér fellobbanását s annak
véres következését kivánta kárpótlani s a regényes lángoló barátság,
mely a két ifjút holtig csatlá egymáshoz, elég bizonyítványa az egykori
s a mostani Abafi közti külömbségnek.
A Betlenneli összecsapásban, lélektani elvekből kiindúlva, visszaesést
az emberismerő nem talál. A legnemesebb lelkekben vannak fölhevülések, s
a legjobb ember lehet pillanatokig igazságtalan, főleg ingerlett
állapotban, s ha az indulat, mely vezérli, nemes. Ilyen volt minden
tekintetben, a mely Olivért lobbanásba hozta: nővédelem, lovagi
tartozás.
Az oly természetes visszaesések egyike leginkább hősünk panaszos
kikeléseiben mutatkozott, s azon odaengedésben, mely őt szinte aljas
örömök örvényébe sülyeszté… A tökélynek indúlt Abafi mélyen érzett,
hallgatott, és cselekedett volna, ha azt szükségesnek látta vala; a
tökély útjából kitörő panaszkodott, ingadozott szép feltételeiben, s
kétségbe indult önmaga iránt; de a visszaesésnek legczáfolhatatlanabb
jelensége, az okokon kapkodás volt e visszaesések mentségére.
Az ő nemtője: vagy történet, vagy egy kis körülmény azonban, mint
láttuk, visszaigazítják őt a helyes ösvényre, s állíthatjuk, hogy azon
szép elhatározás: többé aljast nem tenni, aljast nem gondolni, nem volt
még soha ily szilárd, ily erő- s akaratteljes benne, mint jelenben.
Csendesen haladt Abafi az éji sötétben; a roppant egyház szeszélyes
tornyának árnya széles reszkető vonalban olvadt keresztül az egész tér
hosszán; magasról bámult le az éj királynéja, fénylő udvarának
seregéből, a komoly hadi tekintetű városra, s ezüst párázati
átömledeztek a gót torony faragásain, dicskoszorút ívezve körülök.
Minden utcza néma és néptelen volt; csak azon esti nesz, mely néha suhan
a légen keresztül az æol-hárfa elhaló hangjaiként, enyelgett az Abafi
halló érzékével. Egy mécsesnek vereses ragyogványa látszék még a
Rása-háznak nagy ablakából, kétes világot ömlesztve körüle, s egy hosszú
árnyék vonult el s vissza az ablaknál, alkalmasint az álmatlan Cariglié.
Olivér folytatá útját. A mint a térnek majd közepe tájára érkezett, halk
susogást hallott mögötte, olyat, mint a selyemszöveté a sima
deszkázaton; hátra tekintett s csöndes léptekkel sötét köpönyegbe
burkolt lényt látott maga után haladni. Abafi megállapodék. Több
bátorság s több bizodalom volt emberünkben, ismert, úgyszólván óriási
erejéhez, minthogy e kullogónak követése némileg nevetséges ne lenne
előtte. Azonban kardját előbbre rántá s nyugton ment odább; alig ért a
széles Közép-utczába, midőn hirtelen egy sötét kapunak öbléből három
ember rohant ki meztelen kardokkal. A támadók arczainak alsó része
kendőkkel volt beburkolva, s öltözetük sötét színű.
[Illustration: Hirtelen egy sötét kapunak öléből három ember rohant ki
meztelen kardokkal.]
Olivérnek úgy tetszett, mintha kettejében a Gúti Mózes szobájában ivó
kétes alakokra ismerne.
– Add meg magadat! – mond az egyik mély hangon, – minden védelem
sikeretlen.
Abafi kardot rántott, s a felelet e megszólításra hatalmas vágás volt,
mely a szólót azonnal földhöz teríté. A más kettő heves viadalt kezdett.
Hősünk nem feledvén az őt követő rejtélyes személyt, nehogy hátul
támadtassék meg, a fal felé vonult, sebes kardcsapásaival hátrálva az
ellentörekedők sűrű vágásait.
Míg így vivna kétes szerencsével, a közel Mikola-ház erkélyének egyik
ablakából halk sikoltás hasított az éj csendjén keresztül.
– Ördög szállt-e beléd! – mond egyik a vivók közül, félrevetvén kardját
s buzogányát ragadván elő, melylyel hévvel támadá meg Abafit.
– Ketten egy ellen! – megszólalt ekkor egy, Olivér előtt nem ismeretlen
hang, s a buzogányos férfiú földre terűlt.
Abafi hirtelen torkon ragadá a megmaradott harmadikat, s visszafordúlt a
védelemre jötthöz, kiben az őt követőre ismert.
– Nem köszönöm, – mond, – éji madár! közbejöttödet; hátulról ejtéd el
támadómat, s az nem férfias.
– Veszni hagyjalak-e? – felelt az ismeretes hang, félrelépve. – Egy
ellen nem védnélek. Orgyilkosok ellen nincs lovagi szabály.
– Te vagy! – szólt Abafi észrevehető meglepetéssel, – te, nem
kértelek-e, – folytatá szelid, de mégis szemrehányó hangon, – hogy ne
kövesd lépteimet?
– Taníts meg előbb, érzéketlen! arra, hogy ezt tenni tudjam, – felelt a
segítségére jött szép ifjú s mély bánatos kifejezés ült keleti vonásain.
– Nem kivánok én semmit, Olivér! de míg vér buzog ereimben, a nap mely
éltemet világítja, te vagy! S mégis mi csekélység az ahhoz mérve, mit én
tehetek, mit te cselekedtél s cselekszel.
– Elég! – mond Abafi kitérőleg, – elég! – Ekkor kezét nyujtá az ifjúnak,
s mondhatatlan szivességgel, hangjában, folytatá: – Nincs balul véve, te
jó, hiv, hálás lélek, de távozzál; jó éjtszakát!
A kétes lény hallható zokogással távozott, Olivérnek kebléből
önkénytelen sóhaj emelkedett.
– Te pedig, – mond megtámadójához, ki meredten, mintegy kővé válva
veszteglett vasmarkának súlya alatt, – harmadrésze azon nyomorúlt
egésznek, mely Abafival akart mérkőzni, igen kicsiny vagy boszúmra! sem
a te, sem a küldőd, sem a társaid nevöket nem vágyom tudni. Itt, –
folytatá, erszényét a porba vetve, – emlékezzél ezen órára, melyben
kezem tartott kőszoborként maga előtt! – S ezzel egyet fordítván rajta,
a két másikra zuhantá, s távozott. A védelmére jött ifjú más felé vevé
útját.
Ekkor fölemelkedett a lesujtott orgyilkos, fél ülő helyzetben öklére
támaszkodva; arczán a dühösség lángja lobogott, s felragadván tőrét,
Abafi után hajítá; a tőr ennek füle mellett sivított el, s egy-két
lépésre előtte furódott a földbe.
Abafi egy lépést tőn hátra, megállt, s hosszú megvető tekintetet vetve a
nyomorúlt gyilkosra, szótlan távozott el.
Az ifjú hirtelen fölkapta a tőrt a földről, s a gyilkoshoz sietett.
– Ne bántsd! – kiált hátra parancsoló hangon Abafi, – távozzál!
Az ifjú a tőrt keblébe rejtette, küzdeni látszék magával, s vontatva
távozott el, mintegy varázshatalomtól nógatva.
– Én, én egyedül vagyok ellenséged. Abafi! – rebegte a gyilkos, – én, s
leszek, míg vér forr ereimben! átok reád minden lépteidre nyomorúlt. –
Utolsó szava szinte fuldokló volt, s fájdalmasan hánykódott a földön még
pihegő, vérbe ázott társai között.