A világ egy büzhödt mocsár.
_Shakespeare_.
Még tovább is folytatná talán a házaspár beszédét; de a nyílt ajtón
Betlen, Kenderesi, Tolcsvai s többen jövének be s otthonos könnyűdséggel
tevén s vetvén le jobbra-balra a székekre s a pohárszék alsó széleire
süvegöket s kardjaikat, helyet foglalának az asztal körül. Orsolya
asszony figyelmes szemmel nézett Betlenre, kinek jobb karja fekete
kendőn nyugvék nyakáról, azután étel után látott. Mózes gazda is az üres
kancsókat kezdé szedegetni az asztalról.
Az egész társaságon azon neme volt a komoly elszórtságnak, melyet egy
szomorú közhatású eset szokott előidézni: s bár a jöttek közt volt
néhány, ki a közdolgokban részt nem vett, s lelke nem ismeré azon
együttérzést, mely egyenesen történt bajt közössé varázsol, még sem
hangzék az öreg kovács szobájában a könnyelmű tréfa viadal, s azon vidor
zaj, melyet máskor a Torda-utcza szögletéig lehete hallani.
E komoly odabámulást egy veszélyes időszak történeteire, könnyen
megmagyarázhatja az, ki a három nappal ezelőtt történtekre
visszaemlékezik. Erdélyben majd minden családot vérségi s baráti kötelék
olvaszt össze; s így ritka volt, ki vagy rokonát vagy barátját ne
siratta vagy féltette volna. Komoly, tompa tünődés s a boszúnak, a
rezzentségnek egyes kitörései, hatalmas indulat-kiömlésekben
nyilatkozának egyelőre, úgyszólván mindenki kárhoztatá a fejedelem
tettét, és szomorú előérzettel edzé szívét több hasonlókhoz. A fájdalom
s a meglepetés első sajgó szívszorulatai tágúlván, kiki szokott élte
fonalát fűzé odább, a fiatalság régi gyűlhelyeit kezdé látogatni; de az
azokat más körülményekben körülsugárzó élénk kedvcsapongás hibázott.
Orsolya nemsokára, párolgó tálakkal raká meg az asztalt.
Tolcsvai szembe ült Betlennel, kinek arcza halványabb volt a szokottnál.
– Farkas! – kezdé ez a részvét kifejezésével szép vonásaiban, – mély-e a
seb, melyet kaptál?
– Szót sem érdemel, – felelt Betlen, – csontot nem sértett, s anyámnak
csalhatatlan gyógyszere már is sokat könnyített fájdalmamon. De hol
Abafi? nekem igérte ide jöttét.
– S ő sértetlen maradt? – kérdé Kenderesi, egy komoly tekintetű szőke
ifjú, gazdálkodván magának az előtte párolgó tálból.
– Most igen, – felelt nevetve Betlen, – hatalmas vágást ejték vala
karján, de kardom lapjára fordúlt, s a felelet reá ez volt, – folytatá,
karjára verve tenyerével.
– Én az Abafi bátorságát s erejét, – jegyzé meg Tolcsvai, – tudom
becsűlni; megvallom, ha azon neme a bátorságnak, mely a kar erejében áll
csak, egyedül létezik, mintegy elszigetelve, s a bátorság más nemesb
nemének hiján, nem sokat tartok róla; a durva gladiatort csak megvetni
tudnám.
– Hibázasz, – szólt Betlen, – ha benne csak gladiatort látsz; ő a szó
nemesb értelmében is tud bátor lenni: mutatja azon félelmetlen
nyilatkozás a gyűlésben, s a fejedelem előtt, mely adja az ég, vesztére
ne vezesse.
– Én egyszer bámúltam lélekjelenlétét, – mond Kenderesi. – Tudod-e
Tolcsvai! a belényvadászaton, midőn egy folt belényt azon borzasztó
magasságról a mélységbe ugrattunk? Ő legelül volt, szélsebességgel űzött
két belényt maga előtt emelt kopjáival, midőn hirtelen, alig két
lépésnyire tőle, ásíta az örvény feléje. Én közel valék s elveszettnek
hivém. Ekkor hirtelen kantárrántással ada más irányt lovának, s mentve
lőn. De ím itt jő, Isten hozott Olivér! jer közénkbe! csillog a piros
bor a kancsókban előttünk, s van ok búfeledésre, jer!
Abafinak egész tartásában valami különös volt; a ki őt tegnap látta,
alig ismert volna reá. Egyszerű barna zekéje nyitva állott ingének felső
részével, s láttatá széles domború mellét; kardját egy szögletbe veté,
veres süvegét az asztalra; arcza lángolt, szemei szikráztak, leveté
magát egy szalmaszékbe, közel Betlenhez, némán nyújtva kezét neki
különös kifejezéssel arczában, melyben részvét s vad dacz valának
vegyűlve.
– Isten köztetek! – mond Tolcsvaihoz fordúlva. – Igen, bort ide! és
sokat!… Mit is tehetünk jobbat! – mond vad kaczajjal. – Rossz ez a
világ! gyáva és aljas. A ki itt jobbúlni akarna, csörgő süveget kellene
rakni fejére… Bort, mondom, bort!
Betlen s a többiek bámúlva szegezték reá szemeiket.
– Mi lelt Olivér barátom? – mond első, – szólj! Mióta vér folyt
közöttünk, szorosabban van szívem hozzád csatolva; felelj, mi a baj!…
Őrt álljak-e egy zordon éjjel helyetted? vagy megvíjjak tízzel éretted?
mi bánt?
– A világ, az emberek, magam, s minden, – felelt Abafi, az asztalra ütve
öklével, hogy a kanták tánczoltak körüle. – Egy fejedelmi gyermek öleti
le hazánk első férfiait; egy gyermek szabja árát a Mikola Margit
öleléseinek, melyek ördögöt istenítnének.
Betlen fölemelkedett helyéből, kérdőleg függesztve szemeit a szólóra.
– Nem téged értelek! – mond ez, kezet nyújtva, hah, – pokol! hogy ezt
kell látnom s tűrnöm! Gyáva félelem fogja el az ősz férfiakat, kik a had
viharai közt váltak azokká, s mind ez kiért, miért?… Ah, hagyjatok
hallgatnom, mert szégyenleni kezdem, hogy rokka helyett kopját szorítok
markomba… Bort, mondom, bort! – s az előtte álló kancsót felragadván,
utolsó csöppig kiüríté s egy szögletbe vágta, hogy cserepei szétugráltak
a szobában.
– Ördögöt! – kiálta fel Tolcsvai, – te hadat izentél az emberiségnek,
Olivér? Tudod-e, hogy veszélyes időkben kell helyt állani az észnek.
Hideg erő s fontolás ellenmérge az erőszaknak, nem boszú, mely szavakban
árad; s nemde, Abafi vér foly ereidben?
– Értelek, – felelt Olivér, – az Abafiak hűsége ismeretes. Nem gyűlölöm
én Bátorit; de irtózom tetteitől, melyek minden szívet elidegenítnek
tőle; s gyűlölöm Gesztit, az olaszokat, kik körüle sürögnek s
elébb-utóbb vízre viszik a habozó, ingatag fejedelmet… Legyen hideg, ki
tud; én nem tudok. Egy pokol lángja feszíti keblemet, s a mit
visszafojték óriási erővel öbleibe, most tör ki.
– Tudod-e, barátom! – szólt közbe Kenderesi, – jó lesz egy kis
higgasztóval élni; ha forrásban a vér, hűtni kell: hűlt erő az igaz erő.
– Bor, – mond Abafi, – s szép leányok! ez kell nekem most, nem egyéb.
A fiatal urak tovább is folytaták beszélgetésöket. Olivér lángolt;
minden szava, minden mozdulata különös elegyét képezé a férfias méltó
rezzentségnek, s nem-férfias gyáva panaszkodásnak. A bor nem könnyen
ártott nekie: de még is jelenben némi hevülést érze tőle.
Míg így beszélgetének, a kis Tóbiás besurrant az ajtón, s azon
figyelmet, melylyel Mózes és Orsolya a beszélgetőkre ügyeltek, vagy
megállva hátaik mögött, vagy kifordúlva kivánataik teljesítésökre, igen
tudta használni; szétjártatá nagy kerek szemeit a szobában, az asztalon,
a székeken, az ablak párkányain, míg végre a pohárszék tetején
biztosított mézes máglyán nyugodtak meg, mely vágyainak világító
tornyaként pillongata reá, a magasból. A kis Tóbiás azon csintalan
összeszedésével arczának, melylyel a gyerekek a figyelmet kivánják
kikerűlni, emele föl egy faszéket, s közelíte vele a pohárszékhez,
megmegállva, s ha anyja vagy atyja arra tekintének, a szék elébe vonúla,
hogy kis termete azt elfödje. Így haladt ő halkkal, míg czélt érve,
széke a pohárszék közelébe volt helyezve. Ekkor hasonló ügyességgel a
kis lóczák egyikét emelé föl s a székre illeszté. Így a hágcsó készen
lévén, csendesen fölmászott előbb a székre s onnan a kis lóczára, emelt
karral próbálgatván, ha elérheti-e a tányért.
Míg a kis Tóbiás ily csellel igyekezett a czirmosra kent csínyben újra
részesűlni: ifjaink az asztalnál nekihevűltek már, főként Abafin egészen
látható volt, mint igyekszik elméjét elszórni s magát hajdani
szenvedélyeinek átengedni. Nemsokára hangos hahoták s nem a legillendőbb
tréfák válták föl a komoly indulatok kiömlését, mint ilyen helyeken, s
bor közt gyakran történik.
Ekkor nyilt meg az ajtó, s két férfiú lépett be leemelt süveggel,
szótlan foglalva helyet egy kisebb asztalnál. Az egyik barna, nagyszemű
öreges ember, egészen kopasz homlokkal, bal szemét fekete szalag borítá
s állát hosszú, széles, sűrű szakáll födé; fekete dolmány simúlt izmos
tagjaira, melynek nagyobb részét egy bő, sötét színű köpenyeg burkolá
el: a másik fiatal, hadi tekintetű ficzkó volt; mindkettőjöknek álla
sötét kendővel lévén körülkerítve, vonásaikat csak félig lehetett
kivenni.
Orsolya mérges tekintetet vetve a bejöttekre, valamit sugott férje
fülébe. Mózes azzal az arczkifejezéssel, mely a kénytelen szívességet
jeleli, lépett közelebb hozzájok, kik halk hangon bort és sajtot
parancsoltak.
Míg a tisztes kovácsné a vett parancs teljesítésére sietett, Kenderesi
fölkelt az asztaltól. – Barátim! – mond, – tudok egy jó helyet közel a
vár falához a Közép-kapu felé, Sára asszonynál, hol jó bor s szép
leányok, jámbor teremtések vannak. Itt, – folytatá, megvető tekintetet
vetve a bejöttekre, – fellegesedik az idő, ki jő velem?… Abafi… bor s
leányok! jer!
Mindnyájan felugrottak. A kis asztal mellett ülő, fiatalabb férfiú
összeszorítá ajkait… Ebben a pillanatban nyúlt fel kezével a kis Tóbiás,
lábujjhegyen emelkedve, a pohárszék tetejére. De Mózes uram is ekkor
vette észre, miben jár a kis ház örököse; s lekerítvén nadrágszíját,
azzal a kárvágyó mosolylyal, mely némely szülőknek sajátjuk, ha
gyermekeiket csínyben érik, közelített feléje. A kis csenész hátra
tekintett s atyjának szándékát észrevevén, hirtelen el akarta bocsátani
a tányért; azonban elvesztvén egyensúlyát azzal együtt, melybe fogódzni
akart, nagy csörömpöléssel a földre zuhant; s épen az ajtó felé közelítő
Abafinak lábaig hempergett, fülhasító ordítással.
A gyermek jót ütött az orrán, mely vérzett; de mind e mellett is Mózes
gazda szíjjával szeldelni kezdé, szorosan tartván a kézzel-lábbal
kapálódzó fiút gallérjánál, kinek az ajtón bejövő Orsolya segítségére
érkezett, minden erejéből igyekezvén férjét lecsillapítani.
Abafi darabig szótlan nézte a sajátságos jelenetet; arczán komoly felleg
vonúlt el, úgy tetszék, mintha mély gondolatok lepnék meg, mintha valami
kétes visszaemlékezés világolna agyában. – Ne kinozzák a szegény
gyerkőczét! – mond érzékeny hangon, – a kárt megfizetem én. – Ezzel a
többiekhez fordúlt. – Isten veletek! – folytatá határozott hangon, – én
itt maradok.
– S te nem jősz? – kérdé Betlen.
– Nem! – felel Abafi kurtán.
– Nem! s miért? – mond Tolcsvai s Kenderesi egyszerre,
– Ej! – szólt Betlen, – hagyjátok! ő nem jő, ha kimondotta; ismerem az
Abafi-főt. No, – tevé hozzá nevetve, – Isten veled, Olivér!… máskor…
Ezzel mindnyájan kimentek. Abafi csendesen foglalt helyet a kemencze
mellett.
– Mi az idő, Orsolya? – mond, magához intve a kis Tóbiást s simogatva
képét.
– Tíz óra lesz már, – felel ez.
– Még egy negyedórát pihenek itt, – mond Abafi, – aztán haza megyek.
A férfiak a kis asztal mellett suttogva beszélgetének együtt; az ifjabb
néha-néha Abafira szegzé szemeit, s tekintetének vad lángja mély
gyülölségre mutatott. Nemsokára fölkeltek, s elhagyták a szobát.
Mózes bizodalmasan közeledett Abafihoz.
– Uram! – mond, – vette-e kegyed észre ama két bagolyt a kis asztal
mellett?
– Nem először, – felelt a kérdezett, – mi közöm velek!
– Nem tanácsképen szólok, uram! – folytatá Mózes félsuttogó hangon, – de
ezek nem jóban járnak.
– S hiszed-e, viszonzá Olivér mosolyogva, hogy két ilyen nyomorúlt
megijeszthetne?
– Az nem, uram! de ki tudja, mi a szándékuk, s hányan lehetnek!
– Ne aggódjál, jó gazda! – folytatá búcsuzva, – lelkem tiszta, kardom
éles, szívem helyén: mitől tarthatnék?
Mózes rázta a fejét. – Én gyanítok valamit, de lelkem nyugodt, mert
kimondám. Jó éjszakát! – folytatá, búcsúzva a távozó Abafitól, ki e
közben kardját köté fel, valamit nyomván a kis Tóbiás kezébe, kinek
arczát örömsugár borítá el.
– Jó éjtszakát! – viszonzá Abafi.