Kész a vacsora.
_Balsac_.
A Torda-utczából jobbra kanyarodik be egy keskeny, tetszetlen utczácska,
a kolosváriak szólásmódján sikátor, az úgynevezett Búza-utcza, melynek
közepe táján egy magas, kiálló födelű, hosszú alházban lakott Gúti Mózes
uram, kit már egyszer pillanatra láttunk: becsületes, középrendű polgár,
s első kovács Kolosvártt, hű nejével, Orsolya asszonyommal. – A műhely a
háznak jobb végén volt, nyitott, égés jeleit s a korom bélyegeit
előtüntető, rosszul összerótt ajtajával, melybe betekintve, a széles,
több mázsányi üllő, a tűzhely izzó szeneivel s hűtő mocsárkával s a két
nagy, hatalmas tüdejű fuvók valának kivehetők; körülök több kormos,
széles vállú legény sürgött, nehéz munkájokat könnyű kénynyel folytatva,
s hol durva, a torokból gajdolva bús czifra dalokat, hol szurkos ajakkal
fütyölve s nevetközve.
Ezen egyszerű s a mint látszék, gonddal meszelt, s az említett
szégyenoldalt kivéve, tisztán tartott háznak bal végén nyílt a tágas
kapu, egy tekintetet engedve a jobbra nyiló ajtóra, melyhez két
idomtalan kőlépcső vezetett, s az udvarra hosszú zárt szinével, s előtte
feltornyozott fahasábokkal. – A ház közepét hosszú kisded ablaksor
foglalá el, vértezve sűrű, czifra rostélyoktól, melyekről mint önművéről
Gúti Mózes uram nem kis véleménynyel volt; s a hányszor háza előtt
elment, olyan «anche io sono pittore» neműt gondola.
Történetünk korában csapszékek, korcsmák, méhserszugolyok s több ezekhez
hasonló aljasb gyűlhelyek voltak Kolosvártt. De a magyar
vendégszeretetet-gyakorló számos úri család szükségtelenné tette a
vendéglőket. Azonban, mint tudjuk, van egy neme az embereknek, mely
inkább szeret parancsolni, mint magát máshoz alkalmazni, s főként mikor
mulat, a feszességet gyűlöli; még azon nemét is, mely csupa
szívességből, s az ember iránti gondoskodásból, marasztásból stb. áll.
Ezekre számitá igen okosan Gúti Mózes uram azon tervét, hogy házánál jó
fizetésért, gyűlések, ünnepek s farsangi hetek alkalmára, terített
asztalt tartson; neje főzte ízes kolosvári étkekkel, főként káposztával
s a már akkor ismert kolosvári kenyérrel s a vidék legjobb boraival
rakottat. A magyar konyhának középrendű malasztjaival, az akkori
csemegékkel, mint székely s tordai pogácsa, mézzel készített gyümölcsök,
méhser s több effélékkel tuda mindig udvarlani vendégeinek. E bőség, a
gazda vidám szívessége s Orsolya asszonynak ismert konyhai nézetei,
ismeretei, asztalát ritkán hagyák vendégtelen.
Egy az utczára ablakzó hosszú terem volt e nem egészen haszonvágy
nélküli vendégszeretetre szánva. Hosszú, keskeny tölgyasztal, mindig
tiszta, bár nem finom abroszszal terített; magas kemencze, négyszegű
kályhákból összerakva s farostélytól védve, több szalmaszék, néhány kis
lócza, melyekre a vendégek lábaikat helyzék, s egy rostélyzott
pohárszék, felül üvegkarikákkal berakva, s alul három széles fiókból
álló – egésziték ki az egyszerű bútorozást, két kisebb asztalkával, a
jövőmenő ivók számára. Két ajtajának egyike a kapu közébe, másika az
udvar felé nyuló mellékszobába nyílt.
Három nappal az előbbi szakban történtek után látjuk Orsolya asszonyt
tiszta kötővel s egy rakás közönséges tányérral az asztal körül sürögni.
– Mózes uram verejtéktől fénylő homlokkal érkezett nem rég a műhelyből s
a kemencze közelében álló rostély mellett ült tág szalmaszéken, lábát
egy kis lóczán elnyújtva. Fényes bőrsipkája félre volt vágva fején,
melylyel le-lemártogatott a padló felé, mint a kinek szemhéjain
önkénytelen álom mákjai nehezkednek.
Míg Mózes a cyclopi munkát hevergeté ki, addig neje czifra keskeny
szalmaszőnyegecskét gombolyíta az asztal közepére, s óriási nagy
kolosvári kenyeret helyezett közepére; sótartók s néhány czifra kancsók
állák körül az Orsolya asszony sütői remekét. – Már a gazda egészen
elszenderedék, midőn hű nője a pohárszékből egy tányér keskenyen
vagdalt, s csinosan felmáglyázott székely pogácsát vett ki s azt az
asztalra helyzé. Míg így nagy gonddal készűlne a közel vacsorára s a
tányérokat rakosgatná: a kis Tóbiás, a ház örököse, holdvilág képű, alig
kilencz évű piros gyerkőcze, lopódzék be a csenddel nyitott ajtón, s az
asztal alá suhanván, míg anyja előre-hátra tipegett, nagy ügyességgel
kezdé a székely pogácsa szeleteit lesikkasztani az abrosz alá. Ez
darabig szép sikerrel folyt; azonban egy ügyetlen odanyulás a máglyát
kihozván egyensúlyából: az egész mesterséges, eddig csak apadó építmény
halk csörgéssel összeomlott. Ezt hallani s a félig nyílt ajtón
kisuhanni, Tóbiásnak egy pillanatába került. A csörgés oly észrevehetlen
volt, hogy Orsolya asszony tágúlt fülhártyáit kikerülé. Néhány percz
múlva játjuk a kis csenész gömbölyű arczát az ajtón betekintgetni s
nemsokára a szürke czirmos, egy öreg házi eb, kullogott be a gyermektől
nógatva.
Arra az oldalára az asztalnak tekintvén később Orsolya, hol a mézes
építmény állt, tüstént észrevette a romlást s egy légyverővel a jámbor
czirmost, melyre egyedül lehet gyanúja, hangos szidalmak közt kiugratá
az ajtón.
– Ej kincsem, – mondá fölébredve s szemét dörzsölgetve Mózes, – mi a
manó baj van megint? Egy pillanatig sem szunnyadhat az ember a nehéz
munka után!
– Kedtől, – szól boszúsan Orsolya, – az egész asztalt elhordhatnák!
Nézze csak, mit művelt az öreg czirmos; nem is tud az már egyebet, csak
enni s aludni.
– Hagyd szegényt! eleget tett, míg megvénült; hadd heverjen már ő is; de
– folytatá az ablakra tekintve – késődik az idő, még egy vendégünk sem
érkezik.
– Ma kettővel mindenesetre kevesebb lesz, – jegyzé meg a nő. – Nem
hiszem, hogy Abafi és Betlen urak eljönének a tegnapi vita után. Csak
azt bánom, hogy benn nem lehettem; bizony csendesebben végződött volna.
Ked csak a szemeit mereszti; pedig a házi gazda dolga a rendet
helyrehozni, – zsémbelt Orsolya, összerakva a mézes szeleteket s feltéve
a pohárszék tetejére.
– Így la! – mond – ide csak fel nem ér az orra czirmos uramnak.
– De affélékbe nem elegyedem, – felelt kényelmesen elnyújtva lábait
Mózes; – nehogy rám is kerüljön a sor. A ki pert oszt, ritkán teheti a
nélkül, hogy egyiket vagy másikat meg ne sértse. Eddig az a
részrehajlatlanság, melylyel szenvedőleg viselém magamat, tartá fenn
becsületét házamnak vendégeim előtt. Aztán Orsolya, egy-két szót én is
szólottam békéltetve, kérő hangon; de mit ér főként Abafinál! hallgat is
az okos szóra, ha tele a feje.
– Hát tegnap tele volt? hiszen a mióta ide jár, e napokban – úgyszólván
– ő volt az az, egy, ki mindig józanon ment haza és rendesen viselé
magát, alig ismertek reá a többiek. Emlékezik-e még ked, taval, mikor
itt az asztalra vetettünk neki meg Vas Mártonnak ágyat, s reggel egyik
sem tudta, hogy jött ide?
– Igen ám! no mi igaz, igaz, Abafi nagyot változott; de tegnap aligha
nem szállt az utolsó pohár a fejébe; hiszen úgy felpattant Betlenre,
hogy mindnyájan azt hittük, az ablakon röpíti ki.
– Hm, hm! – mond Orsolya, – s olyan csekélységért; hiszen mi rossz van
abban, ha valaki egy hölgynek falut igér csókjáért?
– Rossz? – szólt a gazda mosolyogva, – teringettét! nemhogy rossz volna,
anyjuk, sőt jó! s ha minden csókodért falut adnának, enned sem maradna
idő.
– Bohó! – mond ez, összeillesztvén képét, egy szemérmes tekintettel, –
de talán nem is az bántotta Abafit. Ugyan mondja ked, miként volt az
egész dolog; tegnap úgy elhadarta, hogy egy szót nem tudok belőle.
– Betlen és Abafi a szép asszonyokról beszélgettek, – felelt Mózes
ásítva, ki egyet, ki mást dicsért. A Mikola-ház jött szóba. Vetted-e
észre, – mond Betlen – a kis Gizellát Mikoláéknál? égnek nincs szebb
angyala nálánál!
– Gyerek, – felelt a másik, – szép, de ügyetlen; megszólításomra
fülhegyig felpirul, s ha reá tekintek történetesen, úgy lekapja rólam
szemeit, mintha bünt követett volna el; s aztán a Mikola-háznál ki
vehetné őt észre!
– Igaz, – mond erre Betlen, – neked, csak egyre van szemed ott,
Margitra. Az ízlés nem rossz. Tudok valakit, ki egykor azt
nyilatkoztatá, hogy egy csókjáért Margitnak kész, választva, egy falut
adni. Nekem nincsenek oly bőven faluim, de egy öreg telket magam sem
szánnék.
Erre összeránczolá Abafi homlokát.
– Elég! – mondá.
De Betlen folytatá: – Nem szánnék; de a csóknak azon hosszúk –
negyedóráig tartók – egyikének kellene lenni.
Elég! – szólt újra, fölkelve helyéből Abafi, lángoló arczczal. – Betlen!
ha barátok akarunk maradni, több tisztelettel szólj egy asszonyról,
kinek én nevét sem merem hiába felvenni.
– Te tréfálsz! – felelt Betlen, különös tekintettel jártatván végig
Abafin szemeit, melyben inkább valami kihivó, mint engesztelő látszaték.
– Nem remélem, hogy itt az oktató szerepét akarnád magadra venni; s mi
sértő lehet abban, ha Betlen Mikola Margit csókjára vágyik?
– Sem én, sem Betlen! sem Isten, sem ember! ha csak nincs szándéka
oldalom mellett vesztegelő törököm vasával ismeretségbe esni. Készen áll
az mindig – mond Abafi mind arczának kifejezésében, mind egész
tartásában dühösen, – ellened gyermek, s azon kérkedő szájhős ellen,
kinek azt hiszem, több a faluja, mint józan esze!
– Ez furcsa! – kiált fel Betlen, – s a mint látom, a dombai bor szól
belőled; de hibázasz, ha véled, hogy Betlen valaha Abafi előtt
hátralépjen: jó magyar vas lóg oldalam mellett s a te pogányodnak
megfelel mindig. Csak a másik ne feleljen meg neked oly hamar; annak
több vasa áll készen.
Az ily nyiltszivű nyilatkozók számára a falut Bátori Zsigmond ajánlotta.
De nyugodt lehetsz, tőlem meg nem hallja.
– Ő, vagy akárki! – felelt Abafi durva kitöréssel. Így váltának néhány
pár szót még, s kirohantak.
– Hm! sopánkodott Orsolya, – sajnálom, hogy házamnál történt; de azt
hiszem, Margit mélyebben nézett az Abafi szemeibe… s ez az oka.
– Kell is – mond fejbillentve Mózes, – neki az oly úri nő; ő nem igen
válogat!
– Ki tudja, ha igaz-e? Én nem tudok Abafiról annyi rosszat hinni, a
mennyit róla mondanak. Valami szeretetreméltó van abban az emberben, s
ked maga ellen szól; még tegnap, hogy eldicsérte.
– Az igaz, – viszonzá Mózes, – hogy más ember, mint csak egy évvel
ezelőtt; de még sem jó vele egy tálból cseresznyét enni, mint tegnap
vevém észre. Egyébiránt a dolog nem ütne szeget fejembe, ha az a különös
két ember, ki darab idő óta estenkint negyed kapuját iszsza amott a kis
asztal mellett, nem lett volna jelen; ezeknek különös gondjuk van
Abafira, mindig szemmel tartják.
– Ki tudnám én találni, – jegyzé meg suttogva Orsolya, kik azon sötét
képű emberek; de jobb hallgatni.
Az öreg fölkelt helyéből, halkkal folytatván, mintha félne, hogy valaki
meghallja. – Csakugyan igazad lehet; de vajjon mit véthetett Abafi, hogy
ily gonddal kisérik lépteit?
– Nem hallád? – mond Orsolya, némi felsőség szellemét sugárzó arczczal,
mint ki érzi magában, hogy figyelmét semmi sem kerüli el, hogy a
fejedelem szándéka ellen szólott a gyűlésben? az olyan embert most
szemmel szokják tartani.