Ki vagy, s kinek hínak.
_M. Cottin._
Abafi szállásáról, hol keveset időzött, az egybegyűlt ország rendei közé
sietett.
Oly kétségben tudta Bátori Zsigmond a kolosváriakat tartani, mint
fentebb láttuk, hogy senki sem gyanítá a fejedelemnek szándékát, s így a
rendek az elfogott hon nagyjainak ügyökben szólának még akkor, mikor
néhányan közülök már megszüntek élni.
Abafi volt első, ki fölkelt. Minden szem rábámult; nagyobb része az ott
levőknek nem ismerhete rá; oly nagy volt a mosti s egykori Abafi közt a
különbség. Egyszerű fekete selyem kamuka dolmány, mellény s nadrág födé
deli, mérték- s idomteljes tagjait oly keskeny készülettel, mely szinte
láthatlan volt. Csak szép-őseitől rámaradt, drága kövekkel terhelt,
görbe kardja láttatá benne az agg Abafi-ház gazdag ivadékát.
Bátran kelt föl helyéből; nagy, lelkes szemei körülszárnyalták a
rábámuló sokaságot. Neme azon habozásnak, mely szinte félelemmel párul
első felszólaláskor, nagy gyülekezetben, lepte meg őt; arcza
elhalaványult, komoly kétkedés vonaglott keresztül vonásain; szemei
előtt, mintha hálózva lennének, szikrák szökdeltek, s a nagy, tágas
egyház boltjairól, úgy tetszék neki, – mintha az embertömegre alant sűrű
köd ereszkednék.
Rebegő volt a hang, melylyel megszólalt, de azon lelki erő, mely
fővonása volt lelkületének, halkkal győzedelmes lőn álfélelmén és
álszégyenén. Mindig teljesebbé, mindig érczesebbé vált hangja, s végre
minden szava a szép gót egyház legtávolabb rejtekeiben is hallható s
érthető lett.
Tiszta, minden keresettségtől ment s egyszerű volt előadása. Nem
kárhoztatá a fejedelemnek azon óhajtását, hogy keresztény frigyeseket
keressen; kivánta, bár a szelid, égből szállt vallás mindenhová
terjeszthetné szárnyait, boldogítva s közelítve embert Istenhez. De épen
e tiszta, égből szállt hitből huzá ki bizonyítványait; adott szó s eskü
megtartását e vallás parancsolja. Leirá röviden azon nyugalmat, mely
Erdély völgyein terjedt a bölcs Bátori István idejében, – s minő jó s
nyugalmas szomszéd tud az ozman lenni, ha kivánatai teljesülnek;
mennyiszer engedett, hol tisztán tudta Erdély a teljesítendők
lehetetlenségét bebizonyítani. Eleven szinekkel festé azon hatalmat,
mely ha felizgattatik, oly sokszor vesztére volt a honnak.
Kinyilatkoztatá, hogy jelenben is az erdélyi rendek habozása s a
fejedelemnek ismeretes szándéka, a török iránti hitet megszegni, tatárok
csordáit csalta az országba; végre a természet egyszerű szavaival azon
ínséget, melyet a tatárfutások okoztak; családokat s egyeseket nevezett,
kik örök fogságra s szolgaságra jutottak. S ha, – mond – van egy párt
országunk megszaggatott keblében, mely az adott eskü iránti hűségből s a
közel veszélytőli tartástól ösztönözve, nem örömest áll vagy állott a
fejedelem óhajtására: oly bünös, oly kárhoztató-e? – Tagadá, hogy azok,
kiket a fejedelem fogságra vettetett, élete ellen törekedtek volna; azon
őszinte hódolás, visszatértekor Kővárról, eléggé bizonyította, mily
készek a rendek választott fejedelmöknek hódolni. Lélekkel s erővel
teljesen tére ki a hős Boldizsár, a lelkes Kendiek, az Iffiú és Forró
dicséretére, s kérte a rendeket, hogy követség által igyekezzenek a
veszélyt hátráltatni, mely fejök fölött összevonult.
– Ne féljen, – mond szép hévvel szavaiban s lelkes kifejezéssel
arczában, – a Bátori István unokaöcscse Erdélyben; vonjunk érczfalat: a
hűség, a magyar bizalom s egyezség érczfalát a fejedelem körül; de ő is
feledje a múltat, adjon bizodalmat bizodalomért. A fejedelmi jogok
legszebbike, megbocsáthatni a vétkesnek vagy tévelyedettnek; s kiket
ellenségeinek hitt, barátjai lesznek! s ám legyenek! mert nagy szükség
lesz közös akaratra s erőre, ha a török ellen hitet szegünk, ki emelt
karddal áll készen határainkon.
Minden ember bámúlt Abafira; nem az egyszerű beszéden, melyben sem erő,
sem bizonyítvány elég nem volt a körülmények veszélyes nagyságához
képest: de a bátorságon s nyílt egyenességen, melylyel Abafi ily
veszélyes időben, midőn vélemények különbsége a vesztőhelyre vitte
Erdély leglelkesebb férfiait, szólni mert.
Többen is hallaták véleményöket, többnyire a kivégzendők ügyében; s a
gyülés határozata szerint, számos követség járúlt a fejedelemhez.
A hirtelen zápor megszünt, az ég tiszta volt újra; a Kendiek, Forrók,
Literati stb. megszűntek már élni, mikor a követség a Rása-házhoz
érkezett, számtalan sokaságtól kisértetve. – Bátori kijött eleikbe;
Carigli állott mellette, egyszerű szerzetes öltözetében, komoly
tekintetű férfiú, szabályos római arczczal s mély tüzű szemekkel és
Bucella, a fejedelem házi orvosa. Testőreinek szoros félköre képezett
kék, zordon medvebőröktől átfonott falat háta s oldalai mellett. Abafi
szólalt fel újra, az őt remegve s ijedten követő sokaság közül. Nyers,
élénk, érthető volt már hangja s szemében a lelkesedés szép tüze
lobogott; hajtott fővel kezdé beszédét, inkább mellére a fejedelemnek,
mint arczára sugárzó szemekkel; de később halkkal fölegyenesedék, s úgy
tetszett, mintha magasról tekintene le az őt körülözönlő sokaságra; a ki
itt ismeretlen, őt tartaná a fejedelemnek: annyi méltóság, annyi fönség
lebegett egész férfiasan szép alakján.
Azon bátor tartással s szép, teljes hanggal, mely úgyszólván minden
Bátorinak sajátja volt, szólt a fiatal Zsigmond a követséghez.
Kinyilatkoztatá, hogy a kivégeztettek vesztére s életére törekedtek,
méreggel, tőrrel, fegyverrel szándékoztak őt kivégezni, a tatárokat
akarták az országba hozni; hogy a magokat kisebb csoportokban a széleken
mutatni kezdő tatárok is az ő biztatásokra jöttek. Mindezeket, mint
igéré a fejedelem, oklevelekkel fogja bebizonyítani; de a mi soha sem
történt meg. Egyébiránt kérte, hogy ne nyugtalankodjanak, mert ő
erőszakot nem kiván tenni; sőt a mint hiszi, több szüksége van a rendek
hűségére s együttmunkálatára a török ellen, mint hogy őket el akarná
idegeníteni.
Komoly tünődéssel és sok veszély előérzetével széledtek haza a jöttek.
A fejedelem Abafihoz fordult. – Mi a kegyed neve? – szólt azon a
rezzent, megvető hangon, melylyel nagy urak szoktak valakit
megszólítani, ki előttük kellemetlen, s kinek mutatni kivánják egyrészt
hatalmok s helyzetök föntebbségét, másrészt azon kicsinylést, mely oly
szégyenítő és sértő egyszersmind.
– Abafi Olivér – felelt a kérdett szerényen.
– Abafi Olivér! Még emlékezem, – mondá a fejedelem, hosszú tekintettel
végig jártatván szemeit Abafin – egyre; Olivér – igen, igen; de az nem
kegyed! a Gedeon fia? egy neveletlen, vesztegető, aljas ember, kit csak
rossz híréről ismerünk?
– Nagyságos uram! – válaszolá Abafi, nem rejthetvén el megszégyenülését,
melynek lángja körüllobogá arczát, – hiszem, hogy valóban nem azon Abafi
Olivért látja maga előtt, kiről a hír talán nagyítva, de nem egészen
igaztalanul, annyi rosszat hoza Nagyságod elébe. Legalább azon erős
elhatározott akarat él keblemben: magamban soha amaz aljas Olivérre nem
ismertetni.
– Értem, – viszonzá Bátori tetszhető megvetéssel vonásaiban; – egy
megtért juhocska! igen – folytatá gúnymosolylyal, az ilyen mindig
kedvesebb a nyájőrnek! De ha még a tökélyhágcsón nem haladt kegyed oly
magasra, hogy jó tanácsot be ne vehessen: jusson eszébe, hogy az egyszer
eltévedtet szemmel szokták tartani, s hogy – bármi nyájas legyen, nem
üdvös a kolompot nyakába kötni, nehogy a nyájt maga után téveszsze.
Abafi értette a vágást, melyet a fejedelem szavai foglaltak magokban.
– Minden óhajtásom az, – felelt szelid hangejtéssel, rezzentségét magába
fojtva, – hogy tetteim ismeretesek legyenek, nagyságos uram! még a
rosszak is, mivel azoknak megemlítésök vagy kárhoztatások nem fog süket
fülre, nem zárt kebelre bennem lelni. A kolompra nem vágytam soha, s nem
is engem, a serdülőt, érett férfiakat illet az, – folytatá czélzással
teljes tekintetet vetve a fiatal Zsigmondra.
A fejedelem rövid főhajtással érteté Abafival, hogy távozhat.
Volt valami e veszélyt jósló főhajtásban s a sötét tekintetben, melylyel
mintegy átszegé Abafit.
– Még egyet, – mondá hirtelen megfordúlva, s igen közel lépve Abafihoz,
lángba borúlt arczczal s átható hangon: – El ne felejtsd, ifjú barátom!
hogy a tévedt juhra, ha valaki kolompot kötne, le szokták tépni nyakáról
s a hirtelenség miatt – folytatá a kegyetlenség sajátságos mosolyával, –
néha a nyak is oda vesz!
A fejedelem hirtelen eltávozott. Abafi néhány perczig gondolkodva állott
még, azután a Mikola-ház felé vevé utját.
[Illustration: – Még egyet! – mondá hirtelen megfordulva s igen közel
lépve Abafihoz…]