Szavamnak embere valék.
_Kind_.
Előbb láttuk Abafit a Mikola-ház erkélyénél ellovagolni. Margit ráismert
azonnal, de igen kevesen mások Kolosvártt. Nehéz is lett volna ez annak,
ki őt ezelőtt egy évvel látta; a hosszú, száraz, elkényszeredett arcz,
lélek, szín s kifejezés nélkül, szép tojásdad gömbölyűséget váltott; a
redőkbe vonult sápadt homlok redőtlen simává domborodott; a fésületlen
összecsapzott haj fényes barna csigákban olvadt le vállain, s szemeinek
veszélyes tüzök, vérmes karikáik eltűntek, s a szép, sötét, hosszú
szálaktól fedett, tűzzel és lélekkel teljes szem parancsolni s hódítni
látszék egyszerre. Kiegyenesedve férfias, hajlékony, kecscsel teljes
termete, széles vállai, tartós erőre, karcsú dereka hajlékony
ügyességre, kis kezei s lábai nemesb fajra mutatának. Így, mint most
látjuk, nem volt szebb férfiú nálánál Erdélyben. Végigléptetvén az
utczán, senki sem mehetett el mellette, többszöri visszatekintés nélkül.
Feljebb volt említve Abafinak egykor tett nyilatkozása, hogy három
holdig mindentől elvonja magát, mi máskor szenvedélye volt. A mostani
megjelenése előtt hősünknek Kolosvártt, fél évvel telt el a három hold,
s a megromlott aljas Abafi – szavának embere volt.
Mi birta őt ennyi öntagadásra, nehéz érteni; azonban lélektani
szempontból kiindulva, mégis megmagyarázható. Láttuk gondolatinak
menetelét, s hogy neki estek, körülmények által történetesen tévén jót,
már fogalma volt tett következményei közti különbségről. Ő akkor tájban,
mikor e nemét a fogadásnak vagy inkább nyilatkozásnak tevé, semmi sem
volt kevésbbé talán, mint nemes büszke; s így szinte bizonyosan
állíthatjuk, hogy nem a nemes büszkeség sugallása, nem annak megmutatási
vágya, hogy lelke erősebb szenvedélyeinél, birta őt ily szilárd
ellenszegülésre maga ellen. Könnyen meglehet s valószínű, hogy durva
dacz egy őt megszégyenítni akarót megczáfolni, ösztönözte őt
kifakadásra, melynek egész terjedelmét maga sem gondolta meg; de ki
levén már mondva a fogadás, egy neme azon álszégyennek, mely ha alacsony
tett kivitelét igérte volna is, őt a fogadás megnyerésére szintúgy
unszolná, erősíté s edzé szándékát.
Nem kis feladat volt ez oly embernek, ki nem írt, nem olvasott;
gazdaságát ugarban hagyta, kinek elmés beszélgetés, barátságos közlés –
élvezet nem valának, sőt ki a szó nemesb értelmében szeretni sem tudott.
Az első hét unalom közt tölt el. Nem egyszer kiálta valamelyik
apródjának bor s kanták után. A kantát előhozták, olykor ajkával érinté
karimáját; de eszébe jutott elvont gúnykifejezése azon arcznak, mely őt
boros kantának, szivattyúnak nevezte s távol vetette el magától a teli
edényt, hogy a padlón végig folyt annak tartalma. Az estéket, az
átásított ment-jött nap után, az udvari pappal tölté el, vagy
cselédeivel pörlekedve. Minden unalmára volt s óriási erővel vonák
szenvedélyei a szokott helyekre s a szokott kedvtöltésekhez; de óriási
erő volt e durva tőkében s nemes anyag, ha Isten és körülmény engedi,
nagyra idomulandó egykor! s ezen őserő segíté őt, adott szavát szigorú
szilárdsággal a legapróbb részletekig megtartani.
Néhány nap mulva Abafiban némi változás volt észrevehető. Jobban aludt,
a sok éjszakázástól s a rendetlen élettől elgyengült test észrevehetőleg
épült, a rég elmulasztott álom után. Ő egy nemét kezdé érezni azon
könnyedségnek és vidámságnak, mely többnyire a rendes életet követi.
Derültebben ébredt föl, nem tetszék élte oly unalmasnak; szinte meg volt
lepetve azon tapasztalás által, hogy így élve boldogabb, vidámabb,
erősebb. Ezen önkénytelen s a testi nedvek egyensúlyba jövetele által
előidézett jólétnek más boldogítóbb, de szintoly természetes következése
is volt. Cselédjei, kik eddig benne csak a házsártos, zsémbelődő,
mámoros parancsnokot ismerték, nem viseltetének hozzá azon szívességgel,
melylyel kegyes, gyöngéd, s engedékeny úr szokott szolgáltatni. Most
többszöri jókedvét láták uroknak, mintegy újra születtek, kétszeres
örömmel s készséggel teljesíték parancsait; meg volt cselekvésökben s
alkalmaztatásokban iránta az a kiváló valami, a mit durva úr
cselédjeiben hiába keresnénk.
Kezde Abafi, egészsége helyreállván, kedvet kapni munkásságra. Fogadása
tiltá a lovaglást, vadászatot, s így azon egy-két nemesb szenvedelmet
is, mely éltének mámortalan hézagait pótlák ki azelőtt. Az idő üres és
hosszú kezdett lenni az épülő, erőteljes ifjúnak. Gazdasága után látott,
előre bizonyosan csak unalomból s jobb híján, később némi növekedő
ingerből, melyet nem tudott magának megmagyarázni; de melynek gyökerére
a gondolkozó könnyen rátalál. A siker s halkkal szenvedélylyé váló
kedvelése a mezei foglalatosságnak okozá ezt. Két hold mulva a vidékben
kiméléssel kezdték az egykor megvetéssel vagy szánakozással kisért nevet
emlegetni. Még el nem tölt a három hold s voltak, kik őt tisztelettel
nevezték. Ki e változást, vagy inkább nemesülését kedélyének figyelmes
szemmel kisérte, nem tagadhatá meg tőle nemét az önkénytelen
becsülésnek.
Szerencséjére Abafinak, – mert mi sokszor vezetnek körülmények az
életben! – udvari lelkésze világos fejű, helyes nézetű férfiú volt, sok
észszel s tudománynyal. Ennek ily éleslátását nem kerülheté el az út,
melyen hősünk haladott. Ő szerette az ifjút, kit sokszor horda ölében
egykor, – valami atyai volt ezen indulatban; adott szavának megtartására
ő biztatá leginkább, tudta oly móddal e szép, férfias elhatározást
kiemelni, mely Abafinak hizelkedett. Egyetlennek nevezé a maga nemében,
s sokszor állítá: ő az a férfiú, kitől minden nagy, szép és nemes
kitelik; mert sok lelki erő van benne, csak akarnia kell. Ő
figyelmezteté később jó kinézésére, újuló erejére s több
következményeire a rendes életnek. – Olivér szerette az öreg szerzetest;
előbb ezen indulat durva lelkében csak belérzeti, állati ragaszkodás
volt megszokott lényhez, kinek híja terhelő lett volna, mint sokszor
vagyunk egy öreg házi arczczal, melyet tíz-húsz évig látunk körülünk, s
mely ha távol van, valaminek hijával érezzük magunkat. Sokszor hű eb
vagy megszokott madárka s az udvaron árnyat szétömlesztő agg tölgy,
hasonló hatást gyakorolnak. De e szokásos szeretet halkkal becsüléssé
nemesült, kezdé előbb megszenvedni, később ízlelni, végre óhajtani a
tiszteletreméltó férfiú társaságát; s ha néha a tudományos lelkész
figyelmezteté őt arra, hogy Erdély nagyjai fegyverrel ellenség előtt,
észszel-szóval a zöld asztal körül szolgálják honukat: bizonyos rejtett
vágy keletkezett keblében, mely mindig erősebb, tisztább s nemesb
alakban tűnt fel, honáért is tehetni valamit. Ily nemesedési fokon volt
jelenben, midőn Kolosvárra érkezett.
Darab idő óta egy bájos fiúcska volt az Abafi udvarában, udvari
lelkészének felügyelete alatt. Senki sem tudá, kié a gyermek; de a ki
látta, védhetlen vonzalmat érzett iránta; Olivér szerfelett kedvelte s
annak hév ragaszkodása érzéseinek higgasztására nagy befolyású volt. Ki
legyen a fiú? gyaníthatjuk.
Már czíme a könyvnek tudatja, hogy szerzőjének nem czélja Erdély
történeteinek részleteit megismertetni; azonban elkerülhetetlen azokról
rövid, összevont említést tenni, mint a mely a jelen történettel
sokoldalú összefüggésben van s némileg mérleg hősünk cselekvéseinek s
viszonyainak megitélésökre.
Bátori Zsigmond visszakerülvén Kővárról, hol kevés ideig tartózkodott s
azt gyaníttatá, hogy a fejedelemségről örökre mondott le, egyelőre
mindenkihez a legnagyobb szívességet színlelé; de egyszerre
megváltozott. Régen féltékeny aggodalommal nézte ő Bátori Boldizsárnak
naponkint növekedő befolyását, melyet hadi gyakorlottságának, nagy
műveltségének köszönhetett. Boldizsár deli, lélek s erőteljes férfiú
volt, nagy gonddal neveltetve Bátori Istvántól, s ki fiatal korában
beutazta Dán-, Norvég-, Angol-, Franczia- s Spanyolországot. – A
fejedelem vagy valóban hitte, hogy élete ellen törekszik bátyja, vagy
legalább félelmes vágytársat gyanított benne. Ennek következésében
huszonnyolczadik augusztusban 1594. egy vasárnap délelőtt, némely
oklevelek közlésének ürügye alatt a rendekkel, azokat magához gyűjté; s
míg az urak az irományok olvasásával foglalatoskodtak: Király Albert s
Fekete János a terembe léptek, kiket a fejedelem nevében foglyoknak
nyilatkoztattak. Ezek voltak: Kendi Sándor és Ferencz, Iffiú János,
mostoha atyja Bátori István, Boldizsár és Andrásnak, mint férje Mailáth
Margitnak, az idősb Bátori András özvegyének; Kovasóczi Farkas, Kendi
Gábor, Forró, Bornemisza s Gerendi János, Lónyai Albert, Cseszeliczki
Boldizsár, Szalánczi és Literati György. – Bátori Boldizsár és Kovasóczi
kevéssel azután Szamosujvárra küldettek; azon urak pedig, kiknek
kegyetlen s törvénytelen kivégeztetésüknek tanui valánk, harminczadik
augusztusban Kolosvártt veszték életöket; bár a fejedelem egyelőre Siger
János és Huet Albert – a rendektől hozzá küldött követeknek megigérte,
hogy velök törvény útján kívül semmi sem fog történni. – Azon nap,
melyen a kolosvári téren a fa-alkotmány már hajnalban felállíttatott,
még senki bizonyost a fejedelem szándékáról nem tudott. A nép, mint
minden váratlan esetben, a térre gyűlöngött, ki egyet, ki mást gondolt.
Azon néma gond sülyedt a lakosok elméjére, mely az embert ellenállhatlan
nagy történetekkor szokta meglepni; hogy többen ki fognak végeztetni,
gyanítá mindenki. S mivel épen azon tájban nevezetes havasalföldi rablók
ültek fogva Kolosvártt, része a lakosoknak azoknak halálát jóslá.
De térjünk Abafihoz, benne sok bátorság volt; gyakori vadászatok, melyek
abban az időben nem egyszeri életveszélylyel párosultak, lélekjelenlétét
idézték elő, s azon nemét az önérzetnek s önbizodalomnak fejték ki, mely
a bátorságot edzi és neveli.
Első zsenge fiatal évei őt épen romlottsága miatt helyzék durva aljas
körökbe, hol megtámadásoknak, pór-bántalmaknak, gúnynak volt kitéve, s
ezekre hirtelen kelle néha felelni vagy szóval vagy tettel; adós ritkán
maradt az ily viszontorlással, s ez egyelőre benne gyengétlen, heves
feleletre készséget fejtett ki.
Lassankint ezen aljas körökben sajátjává tett készség, minden gúnyt, a
kikelést maga ellen visszaidézni, – elméjét elkészíté azon nemesb
készségre is, mely a helytelen bántalmat méltósággal veri hátra; a
feleletek neme nem nyert gyöngédséget mindjárt, csak elméje készséget, s
így természetesen, mikor gondolkozása szebb irányt vőn, ez is nemesedni,
higgadni kezdett. Abafi halkkal észrevette magában, hogy ő nemesebb
tárgyakhoz is bír azon feleleti s észrevételi készséggel, melyet azelőtt
durva tréfák visszatorlására használt csak.
E készség s természetes bátorsága, magyarázhatóvá s érthetővé teszik
azt, hogy erkölcseinek szelidülésre indultok után, némi ingert sejtett
lelkében, e tehetséget nagyobb, közhatásúbb esetekben is használni;
sejté már, hogy ha egyszer életében azon helytelen álszégyent képes lesz
legyőzni, mely őt közhelyeken szólástól tiltá eddig: ő a hon ügyében
hasznos munkás részt veend. Meg volt az akarat benne Erdélynek akkori
kétes viszonyaiba szóval s tettel beléelegyedni.
Volt társalkodási szavalásaiban, mióta rendesebben élt, valami folyó s
természetes: örömest hallá őt az ember szólani. Lovaglási, vadászati,
szerelmi történetecskéit vígan, szeszélylyel tudta előadni: s így a
nagyobb dolgokbani szóláshoz is bírt már némi tehetséggel; a durva anyag
– hogy úgy szóljak – megvolt, csak tisztulni, higgadni kellett annak.
Nevelése annyira el volt hanyagolva, mint láttuk, hogy ő keveset tudott;
de szerencséjére, vettük észre azt is, hogy ő sok akarattal bír, hogy
lelke lassanként önerejében kezde bizakodni, nem csodálhatjuk tehát őt,
ha az elmulasztott évek ürét aczél-szorgalommal igyekezett betölteni.
Nagy segítségére volt újra e szándékában nagy tudományú s művelt udvari
lelkésze s még többel a Mikola-ház, melyhez vérség, szomszédság csatlák
s ennek nemtője a remek, egyetlen Margit, ki iránt Abafi egy nemével a
remegő, tartózkodó ájtatosságnak viselteték. Úgy állott előtte Margit,
méltán, mint elérhetlen. Ha valaki neki azt mondotta, hogy Margit
szeret: ő azt nem hitte s nem színlés volt e nem hivés; nem annak
gondolása, hogy oly érzékeny s a szó legnemesb értelmében asszonyi lény,
mint Margit, ne tudna szeretni, – nem! hanem azon czáfolhatlan
meggyőződés lelkében, hogy nincs férfi, ki őt érdemlené, s különös merő
képzete annak, hogy az érzések határa a Margittali érintésekben – a
becsülés.
Bizonyosan érdekteljes Abafi lelkének e fényülése és simulása mindenki
előtt, kit az erény, az erkölcsiség nemes föltételekre hevít, Abafi
kezde lelkében ily érdeket önmaga iránt sejdíteni; s így azon hiedelem,
hogy neki nemesülnie kell, s emberien szólva a tökély délpontját
elérheti: szinte folytonos, szinte kedvencz képzetévé idomult.