Ahol a veres ember.
_Victor Hugo_.
Azon pillanatban, melyben Mikola Margit az iszonyodás minden jeleivel
arczán s tagmozdulatain hagyá el az erkélyt, lépett Cyrill a szobába,
melynek két ablaka nyitva állt s a belépőnek tágas látkört nyita a
piaczra. Az első, mit megpillantott, a fa-alkotmány volt, sötét dombján
egy keleti barna férfiú, veres palástba burkolva, fekete süveggel,
melyen vörös toll ingadozék. Oldala mellett nyúlt fel a széles pallos,
nagy keresztet képző markolatával. Az alkotmányon s e veszélyt jósló
alakon túl, látszék a mindig sűrűbb csomókba elszigetelt nép s az
ablakon által hallatszék azon kétes moraj, mely népcsoportozással
szokott együtt járni s nem ritkán előhirnöke a lázadásnak.
Cyrill behúzta az ajtót maga után s azon aggálylyal állt meg a magas
férfiú előtt, mely többnyire meglepi a szűkkeblűeket nagytekintetű
férfiakkali érintésekben.
Azon kellemetlen hangon, melyet kétszer hallánk a szobából úgyszólván
kisivítni, mond a fekete férfiú, a karszékben ülőhöz fordulva:
– Most lép az alkotmányra a veres palástos. – Ezután közeledék
Cyrillhez, kezével a tér azon részére mutatva, hol nem régiben a polgár,
a falusi úr s egy szerzetes beszélgetésüknek valánk tanúi. – Eredj –
szólt, kemény tekintetet vetvén a reszkető Cyrillre – amoda, nézd jól,
merre mutatok, a Szín-utcza szögletéhez, s mondd meg azon szerzetesnek ő
nagysága[2] akaratját, hogy azonnal a kolostorba térjen vissza, s ma ne
láttassa többé magát.
[Illustration: – Most lép az alkotmányra a veres palástos!]
A karszékben ülő férfiú jóváhagyólag intett fejével, míg Cyrill a vett
parancs teljesítése végett, rákként vonult az ajtó felé s onnan ki; emez
a magas férfiúhoz fordult fejével:
– Bucella! – szólítá szép, teljes hangon, – azt hiszem, hogy a jó
kolosváriak beelégedhettek az eddigi szemlével, mi ezután következik,
kevesebb tanú előtt is megtörténhetik.
– Ha Nagyságod parancsolja, – válaszolt ez azon kész alázatos
hódolattal, mely udvari embereknek szinte másik természetökké válik, –
ezen tüstént segíthetünk, Mikola! – kiált ki az ajtón Bucella.
– Jó, – mond a másik egykedvűleg, – de megállj! vagy… igen, igen.
Bucellának szólítására, a szép fiatal Mikola áll meg a szobában, azon
könnyűséggel s aggatlansággal, melyet a fiatal erő szokás által tesz
sajátjává.
– Eredj – szólt a szőke férfiú parancsoló hangon, – azonnal a térre s
mondd meg Nagy Péternek, ki amott az egyház körül lovagol: az utczákon
doboltassa ki, hogy minden polgár térjen lakába, egy óranegyed alatt a
tér s az arra nyíló ablakok üresek legyenek s a testőrökön kívül egy
lelket se lássak.
– Tüstént, – felelt ez, s mélyen meghajtva magát, az ajtó felé fordult.
– Megállj! – mond az előbb szóló, – még egyet! – Eredj első parancsom
teljesítése után Gesztihez a kis templomba s ha lehet, észrevétlen add
ezt kezébe. – Ezzel kivevén egy tekercset kebléből, a magas férfiúnak
nyújtá, ki azt azonnal a távozni készülő Mikolának adá át. – Megállj!
küldj testőreim közül egyet a monostor kapuin kívül, ott áll Keresztúri
a kővári hadakkal; mondd, hogy készen álljon az első parancsra a városba
nyomulni. A Középkapu előtt Kornis Gáspár máramarosi csapatjai s egy
része a Bocskai seregeinek áll. Ezeknek vidd meg részemről, hogy négy
osztályra szakadva, foglalják el a Híd-utczát, a Magyar-, Közép- és
Torda-utczákat. Csendesen álljanak, de a térre senkit se merjenek
bocsátani.
Bucella csendesen hallgatott egy darabig, végre közeledett a szóló
füléhez:
– Az óvár, – úgymond, – egészen üresen áll, jó volna…
– Igaz, – mond ez hirtelen, – Keresztúri küldjön ötven embert az óvári
térre.
Mikola újra meghajtá magát s távozni készült.
– Még egyet, – mond Bátori, – rendeléseimet egyenkint bízd meghitt
testőreim néhányaira, hogy szétnyargalván, mentül előbb teljesedjenek.
– Lesz egy kis baja Gesztinek, – jegyzé meg a fejedelem, – a rendeket
együtt tartani.
– Ő jártas ember, – felelt Bucella. – Egyébiránt lesz, hiszem, annyi
tapintata, a legérdekesb tárgyat indítványba hozni, s ezáltal a rendek
figyelmét elfoglalni.
– Nem akarom, hogy az igazságnak e keserű, de szükséges cselekvése,
foganatlan esdeklések által késleltessék. Gondolom, orvos! kedves dolgot
teszek Isten előtt.
– Mikor ő szent fölsége a büntetői tisztet adta földi helyetteseinek, a
fejedelmeknek kezeikbe: egyszersmind belátással is megajándékozta őket,
mely szükséges a büntetés helyes alkalmazására.
– Hibázni emberi, Bucella! De ezek, kik szemben szeretetet, hűséget,
hódolást színlettek, s mögöttem véres boszúra esküdtek, megérdemlik a
halált. A gyávák!… azt gondolták, mindig nőtlen gyermekkel lesz dolguk.
Hol van most Boldizsár bátyánknak kevélysége? A Szamosujvárról hozzám
írt levele s a Kovasóczié, ama tanácscsal kész cancelláré, eléggé
bizonyítják: mennyire megaláztattak. De hol késik Carigli atyánk?
– Ő, a mint famulusa, Cyrill mondá, ájtatosságát végzi ilyenkor a nagy
egyházban, – felelt Bucella, – s ez nála hosszasan tart.
– A szemle, mely előttünk áll, nem is neki való; bár ő nézetimet helyben
hagyja, – jegyzé meg a fejedelem.
– Az én lelkem távol van attól, nagyságos uram! – mond Bucella színlett
alázatossággal, – ily fontos viszonyokba avatkozni. Szeretnék mint
békeangyal fellépni s a barátság, egyezség szellemét a haragvó keblekbe
lehelni; de magasb, szentebb érdek lelkesít s én az Isten legalázatosb
szolgája… nem merek szent sugallásainak ellenszegülni; büntető ujját
láttam akkor, midőn a pártosok elfogattak, az övét most, midőn egy
részök bűnhödik s méltán bűnhödik! mert kedvesebb a pogány iga s
nemtelen szolgaság előttök a szent atya áldásánál, a hatalmas Rudolf
pártfogásánál s az istenfélő fejedelem akaratjánál, – utolsó szavait az
olasz mély főhajtással követé.
– Sokat törődtem e terven, Bucella! – mond Bátori, kis szünet után. – A
török jó szomszéd, ha fizetünk, nyugszunk; de ha ő hever, háborog a
német: cselszövényei fújják az alvó szikrát hamupalástja alatt; ha pedig
hozzá állunk, a török kezében vagyunk, már is koboznak tatárai
határunkon, s ha Deli Markó nem állna őrt alvatlan szemekkel: a kóborló
hordák hazánk veséiben dúlnának. De akármint fontolgatom a dolgot,
nekem, ki az országlás nehéz terhét előbb-utóbb úgy is lerázom
vállaimról, jobb hazámat keresztény fejedelem védelme alatt tartani,
mint török járom alatt hagyni.
– Istenes a nagyságod szándéka, az ő felsége s a római szent atya áldása
fogja azt követni. Most állandóság kell, szilárd állandóság.
– Oh, ne félj! – erősíté élénken a fejedelem, gúnynyal vegyült
mosolylyal. – Ismerem én azon jó atyafit, Boldizsárt, ki minden
hizelgései mellett örömest ülne székembe; ismerem a tanácsurakat, kik
Szamosujvárra érkeztemkor kétszín hódolattal járultak előmbe, s kik
addig nem látott fénynyel s pompával kisértek Szamosfalváról idáig; de
az nap estve még egybegyűltek Kendi Gábornál, halált esküve fejemre.
Míg a fejedelem s Bucella így beszélgetnek, a kék őrsereg csapatokban
gyűlönge hol gyalog, hol lóháton: s a dob egyhangú robaja tudatá minden
utczában a fejedelmi parancsot.
A nép nagy sokaságra gyűlt a téren, kevés hézag volt már látható s a
csoportozat komoly meglepetést árult el; – a mindig hangosb zaj s moraj
fenyegető alakot kezde magára ölteni; heves kézmozdulatok valának
kivehetők; a fa-alkotmányhoz közelebb-közelebb tódula a sokaság; csak
egy merész vezető kellett, hogy a zsivaj tetté alakuljon.
«Szét az alkotmánynyal!» «Tépjétek össze a hóhért!» «Menjünk a
Rása-háznak! ott Zsigmond Cariglinél!» Ilyenek hallatszának itt-ott; bár
még a fejedelem fülihez nem juthattak.
Épen jókor éré e veszélyes mozgásban hullámzókat a fejedelmi parancs,
melyet a csoportozó őrsereg, heves közbemunkálata által, sürgetőbbé
tett. Előbb részenkint, utóbb nagy tömegekben kezdett a nép oszolni s
egy negyedóra mulva a tér tisztán s néptelen állott. A magas fekete
alkotmány látszott egyedül, s rajta a verespalástos, vért fagylaló
nyugalomban. Körüle a testőrsereg tágas négyszeget képezett, melyben föl
és le lovaglának a csapatok nagyjai, meg-megállva, vagy rendet
parancsolva kinyújtott buzogányaikkal.
Közel a Rása-házhoz, egy sötét épületnek ősz kapujából jövének ki néhány
barna, bő zekékbe öltözött csatlósok; fejeiken magas, fekete, tekert
csákókkal; kezeikben széles élű, hosszú kopjákkal. Közöttük lépdelt
csendesen, leeresztett fővel egy magas, erős férfiú, hosszú ősz
szakállal; testét hófehér ing födé térdig; szárain meggyszín, gazdagul
aranynyal terhelt nadrág volt, kezein s lábain nehéz békók csörgettek.
– Ez Kendi Sándor! – mond egy a testőrök közül, – hogy kell a tisztes
öregnek így elveszni!
– Nyugtalan, heves öreg, – szólt a másik, – egyébiránt, nekünk mi
gondunk rá!
Néma csend fogá el az őrcsapatot.
A fejedelem egykedvűleg nyúlt el a tágas karszékben.
– Bucella! – mond, egy fügét fölvéve a fatálból, – a fügék rosszak, mint
az emberek; rosszak, mert ép, virító külsejök fűszeres illatot lehelnek;
de belül rothadásnak indultak.
– Az öreg, büszke Kendi lép föl az alkotmányra, – suttogá Bucella, a
térre tekintve, s nem ügyelve a fejedelem megjegyzésére, minő kevélyen
tekint szét, mintha sajnálná, hogy ily kevés nézője van hős halálának. Ő
sem kohol több tervet fejedelme vesztére, kit atyaként tanácsolni,
vezérleni kelle, nem gonosz czimboraságba elegyedni vesztére.
– Két jó füge sincs, – szólt a fejedelem – Carigli atyánk tálában.
Látszik, hogy magas falakról visszavert napsugárok érlelték boszujokban,
nem a szép Olaszhon gyöngéd szelletei. Oh Bucella! mikor visz sorsom oda
valahára e sok zürzavarból!
– Nincs többé! – mond Bucella, egészen elfoglalva az irtózatos szemlével
– most mutatja fejét körül a vesztés embere.
– Hirtelen bánt vele, – jegyzé meg a fejedelem, arra nézve egygyel azon
tekintetek közül, melyek borzadást s irtózást idéznek elő, durva,
kielégített boszúnak villámit szórván.
– Nehéz a fejedelmi tiszt! – szólt Bucella, szemét hunyorítva erőltetett
bánattal, – de égből szállt; s adja a seregek ura, hogy Nagyságod soká
viselhesse még, az Istennek s anyaszentegyháznak díszére!
– Csak az erdélyiek is ezt óhajtsák! – viszonzá a fejedelem, dörzsölve
homlokát, melyen sötét komolyság kezde szétvonulni.
– A czél szentsége igazolja a keserű útat annak elérésére, uram
fejedelem! e vallás nemtője jóváhagyólag int Nagyságodnak. – Ha ez a
párt elenyészett, akkor a jég meg van törve s több ellenkezéstől nem
tarthatunk.
– Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra.
– Literati Györgyöt. A tudós úr nem oly bátran megy a hágcsókra, mint az
előbbi,… ketten vezetik.
Egy-két percz mulva növekedő moraj hallatszék az ablakon be. Boszúság s
harag vonult szét az ősz testőrök marczona képein, neme azon borzasztó
komoly haragnak, mely oly fenyegető.
[Illustration: – Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a
fa-alkotmányva.]
– Mi történt? – kiált fölegyenesedve a fejedelem, lángba borult
arczczal, – tulajdon testőreim hangja ez?
– Második csapásra esett el Literati, – felel Bucella, minden felindulás
nélkül, – oly eset, mely kedvetlen, de nem első s utolsó sem leend!
– Ha végzi munkáját a hóhér, – mond a fejedelem indulatosan –
Szamosujvárra vele! Nem szeretem a kínzást… Szágfi! – kiált mennydörgő
hangon.
Szágfi belépett.
– Kornis Gáspár jőjjön tüstént!
– Az most lovagol a rendek közt, – szólt Bucella gúnymosolylyal, melyet
a fejedelemnek sajátságos jószívűsége idézett veszélyjósló arczára, ha
jól vehetem ki, – folytatá közelebb lépve az ablakhoz s összehúzva
szemeit, mint ki röviden lát – mellette jő Keresztúri.
– A moraj szűnik, – szól a fejedelem, – maradhatsz Szágfi! No, –
folytatá, arczát megcsipkedvén két ujjal Szágfinak – mit csinálnak a
szép hölgyek Kolosvártt, hányat ismersz már?
– Keveset s csak az ablakból, nagyságos uram! – felelt az apród, majdnem
reszketve, mint a ki ezen irtózatos pillanatban ily kérdést nem várt.
– Úgy kötél-hágcsóról gondolkozzál, fiú! – mond, vállára téve kezét
Bátori – vagy lantról hogy ők jőjjenek le. Kiléphetsz Szágfi!
Szágfi eltávozott.
– A csend egészen helyreállott, – mond Bucella, – amott Bocskai lovagol
a Torda-utcza felől.
– Kit vezetnek elő?
– Kendi Gábort, – felelt a kérdett.
– Nem mondottam-e, hogy ő utoljára maradjon?
– Már hadd menjen a többi után, – válaszolt Bucella, – elébb vagy utóbb…
mit sem tesz.
– Jó! – mond a fejedelem, – Forrót s Iffiut a tömlöczben végeztetem ki.
– Félre, nyomorult! – hangzott a térről a szobába.
– Ki ez újra? – kérdé a fejedelem, kezére nehezkedve emelvén fel magát
félig üléséből, szikrázó szemekkel.
– Kendi, mint látom, nem engedi szemét bekötni.
– A makacs! – mond Bátori, visszaereszkedve karszékébe.
– Félre, mondom! – hallatszott újra, – nehogy kettőnk közül te lásd
előbb a túlvilág kapuját!
Zúgás terjedt a testőrök között:
– Nem kell bántani! ne kössék be szemeit, ha nem akarja.
Kendi rémítő nyugalommal állt a bakó mellett a magas alkotmányon.
Minekelőtte letérdelne a végcsapást kötetlen szemekkel fogadni, a
Rása-ház felé fordult:
– Gyermek-fejedelem! nem vagy távol ide, gyanítom, – kiált ismeretes,
átható hangjával, – szálljon minden csepp ártatlanul kiontott vér reád s
maradékidra, zsarnok kölyök, hetedíziglen.
Bátori szemére tapasztá kezeit, arcza vonaglott, boszú s harag dühe
lobogott szemében, inte kezével.
– Végezz, hóhér! – sivított ki a Rása-házból a Bucella veszély-jósló
hangja.
Egy-két percz mulva körülkerült, üstökön tartva, a Kendi testetlen feje.
Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, heves zápor ömlött az alkotmányra,
s a kivégzettek vérét mosta le. Ezt akkoridőben Kolosvártt ártatlanságuk
jeléül vették.