Külről vidám, fekete sötét belül.
_Plutarch_.
Azon oldalán a térnek, melyen az alkotmány volt felállítva, egy
sajátságos külsejű házat mellőzénk el észrevétlen; részint a sok körüle
tóduló emberek foglalván el figyelmünket, másrészt, mivel a tér tágasb
része s a ház közt a faalkotmány maga zárta el látásunkat. E ház azonban
mind különös kinézése, mind belső elrendezése, mind végre nevezetes
lakója Carigli tekintetében, megérdemli a közelebb megtekintést.
Minden időben vannak emberek, kiket ízlésükben, tetteikben, sőt
módjokban is némi szeszély vezérel; helyzetök, nevelésök, vagy a magokat
ez által megkülönböztetni akarás okozza ezen erkölcsi balgaságot. De
valamint az élet érdekes tarkasága őszinte kivánatossá teszi az irány s
a nézetek néholi kisikamlását s a különczöktől, bárminő nevetségesek
legyenek, némi érdeket nem lehet megtagadni; úgy ez anyagi tárgyakról is
szól. Azon város, például, mely egészen szeszélyes épületek tömege
lenne, bizonyosan minden helyesb ízlésű embert nevetségre bírna, de
egy-két épület, mely mind alakjára, mind a rajta enyelgő szellemre
nézve, úgyszólván kiválik a többi közül s a szemnek nyugvó pontot ád,
nem kellemetlen.
Ilyen volt az is, melyet említénk. Birtokosa Bogner Imre, gazdag
kereskedő, kinek még két háza volt Kolosvártt; ezt egyedül szeszélyének
kielégítésére építette.
A lak emeletes volt, egészen új, szerfölött magas födele vörösre festve,
s elül hegyes, toronyforma csúcsba végződött s annyira kinyult, hogy a
legnagyobb záporban ázás veszélye nélkül lehete a ház előtt mulatni.
Ezen első része a födélnek nyitva állt s igen czifra mívű fakarzat
védte, melybe csak a födélen keresztül lehete jutni.
A felső emelet közepe táján két, az akkori időben szokatlan nagyságú
ablak szorosan egymás mellett, szinte egygyé olvadt; csak keskeny,
eleven vörösre festett oszlop választá el őket egymástól. Mellettök
jobbra-balra hat-hat kisebb ablak nyilt; a felső három-három kerek, az
alsók négyszögűek.
A felső emeletet, a ház alsó osztályától, egész hosszában elfolyó,
keskeny zsindelyfödél választá el, mely koczkásan vörösre s fehérre volt
festve. A feljebb leírt kettős ablak alatt magas, kerek boltozatú kapú
mélyedett, s e mellett, jobbra-balra két ablak, czifra zöldre festett s
aranyozásokkal terhelt rostélyzattal.
A kolosváriak ezen épületet Rása-háznak nevezték, vagy mivel birtokosa
rása-kereskedés által juta annyi tehetségre ily házat építhetni; vagy
mivel a háznak tarka, ízlésnélküli színei egymásra rakott sok színű
rása-szövetre emlékeztettek. Ritka idegen ment el előtte a nélkül, hogy
el ne mosolyodjék s birtokosa nevét ne tudakolná, ki nem kis elégedéssel
szokta mondani, hogy házát senki sem hagyja egy tekintetre. A
kolosváriak úgy megszokták, hogy szinte észre sem vették többé; mint egy
különös tekintetű férfiút előre ki-ki bámul vagy nevet s kiről végre
elhiteti magával, hogy rajta semmi különös nincsen.
A kapún bemenve, jobbra meredek hágcsó vezete a felső emeletbe,
deszkákból összeállítva, a tartózkodókat kétfelől zöld kötelek képezék,
a lépcsők durva szürke daróczczal voltak beborítva. Közepe táján e
hágcsó megszakadt s jobbra kanyarodott fel egy tágas, négyszögű
tornáczra, mely előszobát képezve, az udvar felől nyitva állt, védve
zöld és vörös sűrű rostélyzat által, mely karzatként vonult végig rajta.
E nyilt előszobának a hágcsókkal szemközti falán két kép függött, ölnyi
magasságú; az egyik Loyola Ignáczot, a másik Ribadeneirát ábrázolá egész
nagyságokban. A két kép közt oszlop gyanánt állt azon régi tornácz-órák
egyike, milyeket még néhol, mint a sötétebb századok emlékét, láthatni
hazánkban most is. – Jobbra Ribadeneira képe alatt középnagyságú
tölgyasztal mellett magas támaszú, czifra faragású fa-karszékeken ült
két ifjú, előre nyujtott lábakkal, kényelmes helyzetben. Az egyik szép
szőke legényke, alig tizenhét évű, egészséges kerek arczczal, eleven
szemekkel, meggyszín dolmányban, kék mellényben s nadrágban keskeny
aranykészülettel. A másik hasonlóul szőke, hosszas arczú s talán még
fiatalabb, fekete bársony dolmányban s mellényben, vörös nadrágban,
hasonlóul aranykészülettel. Előttük az asztalon alacsony, nyuszttal
prémezett süvegek hevertek. Az ifjak suttogva beszélgettek egymással.
Balra ezen leírt faltól, közel a hágcsókhoz, magas, vörösre festett s
felül félkerek rostélylyal ellátott, gót ízlésű ajtó állt. A mellette
jobbra nyuló tölgylóczán egy szolgai alakú lény ült, barna öltözetben,
egygyel azon semmit mondó kidagadt arczok közül, melyek kényelmes
semmittevés s jó élés által bizonyos lanyha kifejezést nyernek. E
parancsra fülelő mozgonynak nyilt, kerek szemei maga eleibe bámultak.
Közel hozzá látjuk azon kék öltözetű, medvekaczagányos férfiút, kivel a
Magyar-utczában találkozánk, s ki egy volt Bátori Zsigmond úgynevezett
kék testőrei közül.
A testőr várakozni látszaték s komolyan nézett az ajtó felé. – Mikola! –
hangzék ki a teremből egyjén azon sajátságos fél visító, fél mély
hangoknak, melyeket meg kell szoknunk, hogy szünjenek fülsértők lenni.
Erre a fekete dolmányos ifjú felugorván székéről, a magas, félig nyitott
ajtón keresztül a belső szobába lépett.
– Milyen hamar mozdul Mikola, – mond társa, a testőrhöz fordulva, tegnap
minden megszólításra engemet küldött be maga helyett.
– Ennek okát könnyű kitalálni, – felelt a barna legény a lóczán, – ma
jobb kedve van a fejedelemnek, mint tegnap.
– Jobb? – kérdé az előbb szóló, – igaz, hiszen a régi dolmány van még
rajta, ilyenkor vagy igen jó kedve van, vagy sok dolga. Máskor háromszor
megcseréli, míg valami délig marad rajta.
Az ajtó csikorga s a barna inte ujjával az ifjúnak, ki tüstént
elhallgatott. A kinyilt ajtón Mikola jött ki, a kék testőrnek intve, ki
azonnal bement.
– A vállamra vert a fejedelem, – mond Mikola, – rég nem láttam ily jó
kedvében.
– Mondott-e valamit? – kérdi a másik ifjú.
– Nem sokat. Daczót parancsolá be magához s nekem mondá, hogy délután
lovakat rendeljek Szamosfalvára, három hintóba. De még várok egy kissé;
tudod, a fejedelem nem igen szokott első parancs mellett maradni.
– Igaz, – felelt a másik. – A minap épen úgy jártam, reggelijét kivánta
s én azonnal elszaladtam parancsát teljesíteni; ő meg gondolkozott s a
reggeli előtt egy lovaglást akart tenni s mivel én már elmentem,
megdorgála.
– Mondám, úgy-e, Szágfi! hogy udvarnál nagy okosság tudni, mikor kelljen
késni, mikor sietni?
– Haha! – felel az ifjú Szágfi, fojtott nevetéssel, – egész tanító
lettél. – No, – mond tréfásan, meghajtva magát előtte, – ezután mindig
kész követője leszek a kegyed tanácsának, nagy jó uram!
Azonban Daczó kijött az ajtón. – Mikola! – mond ez, – a fejedelem
délután nem szekerezik ki.
– Gondolám, – felelt ez mosolyogva s jelentőleg inte Szágfinak
szemeivel.
– Holnap indulunk Fehérvárra; épen most vevém ő nagyságának végparancsát
lovak, társzekerek s egyebek iránt. Isten veletek! – Ezzel Daczó
leléptete a hágcsókon.
A magas ajtó újra kinyilt. – Cyrille! – szólt a már egyszer hallott éles
hang. – A barna ember felkelt.
Hogy világos fogalmunk lehessen a következő jelenetről, megállunk az
ajtó előtt. Az előttünk nyiló szobában minden, a mit látunk, oly különös
és meglepő, hogy részletesb leírást érdemel.
A nagy, tágas ajtó, egészen fekete szövettel bevont szobába vezet;
szemben nyílnak az utczára azon nagy, széles, majdnem ajtónyi ablakok,
melyek kívülről tekintve is, ezen épületnek olyszerű kinézést adnak,
mint a milyennel például egy széles törpe ember bírna, kinek egyetlen
nagy cyclopi szeme meredezne homloka közepén.
Közel az ablakhoz balra, tölgyasztal nyulik, négyszegű, kikerekített
szögletekkel s félkörbe kifelé hajló, czifra faragásokkal terhelt
lábakkal. Rajta egyszerű fatál s ezen zöld levelekre elrakosgatva friss
fügék.
Mellette a fal felől magas hátú, barna bőrrel bevont, mély karosszéket
látunk, úgy helyhezve, hogy az abban ülő kényelmesen láthat a piaczra, a
nélkül, hogy őt kívülről észre lehetne venni.
E karosszékben, a mint ülve alkalmasint ki lehete venni, inkább magas,
mint középszerű férfiú ült, fiatal, egészséges arczczal, kijelelt, de
nem úri, nem nemes vonásokkal. Szőke haja sűrű, de rövid fürtökben
simult nyakához; homloka egy volt azon kiálló homlokok közül, melyek
szinte olyszerűek, mintha toldva vagy dagadva volnának. Szeme kék, nem
nagy s kifejezés nélküli; orra görbe, vastag, kiálló, közép a sas- és
bagolyorr közt, de inkább hasonló az utóbbihoz; szája közönséges, fogai
épek. Ezen arcznak, mely együtt véve, a szó közönséges értelmében rút
nem volt, kifejezése csak további vizsgálat után mutatkozék. Volt igen
is e kiálló homlokon s ezeken a kék szemeken valami durvaság s
kegyetlenség szelleme; volt azon fogtüntető mosolyban s a feszes
tartásban elegye a hiúságnak s büszkeségnek; de figyelemmel tekintve az
egészet, önkénytelen meglepetve érzé magát a vizsgáló azon
meggyőződéstől, hogy az egész arczon valami habozás, valami határozatlan
ingatagság mutatkozik. E fiatal, erőteljes, széles vállú férfiún
violaszín bársony, térdig érő dolmány volt könyökig érő bő ujjakkal,
melyek, és a nyitott dolmány alól narancsszín ujjas, rövid dolmány
sárgállék ki. Mind a két öltöny terhelve gazdag ezüst hímzésekkel; a
nadrág czombközepig szintúgy narancsszín s gazdagon ezüsttel hímezett
vala, alább violaszín s lábát fekete topán födé. Dereka körül gazdagmívű
bogláros, vert s aranyozott öv szorula.
Mellette görnyedező állásban különös alakot látunk, kinek tekintete
bizonyos félelmes tartózkodást, s hogy úgy szóljak, veszélyjósló
idegenkedést idéz elő. E magas, száraz férfiúnak arcza hosszas és
halvány volt; fejének hátulsó részét gyéren lepék körül azon hollószín
hajmaradványok, melyeknek része előre, a homlok elfödésére volt fésülve.
Az igen magas homlok felső része sima, redőtlen, de alább a széles, sűrű
szemöldek körül, számos redőkbe borult. Nagy, kiálló, hólyagos,
szembetünőleg kancsal szemek tekintetének kisérteti kifejezést adának;
szép római orra, keskeny, összeszorult finom ajkai némi gúnyszeszélyre
mutatának; de egész arcza színlett ájtatosság s erőltetett nyájasság
szellemétől volt körüllehelve. Felső ajkát ritka, s a száj két szögletei
felé behajló bajusz födé; hegyes állán keskeny, gyér szakáll vonult
körül. Öltözete fekete volt és bő, derekához fényes szíjjal leszorítva.
Szemben a tölgyasztallal egyszerű fanyoszolya volt helyezve; a rajta
nyugvó szalmát borzas medvebőr födé; fejénél a széken néhány vastag
kötet hevert. Azon két falnak közepén, melyek egyikének közelében az
asztal, másika mellett a nyoszolya állt, két ajtó vezetett jobbra-balra
a mellékszobákba, melyek jelenben zárva valának. S mivel a szobát fedő
fekete szövet ezen ajtókat is borítá, csak kilincseiket lehete közelről
kivenni. A szobába nyiló ajtónak jobbjára, a szegletben, magas zöld
kemencze emelkedett, majdnem a gerendás tetőig; baljára pedig tölgy
térdeplő állt, melynek felső keskeny párkányát magas fekete feszület,
egy halálfő s a fövényóra foglalák el.
E butorozás azon szerzetesi egyszerűséget s öntagadást mutatá, mely
akkoron a Loyola-szerzet szorgalmas, nagy befolyású fiait jelelé.