Mi rezzent úgy titeket?
_Rousseau_.
A nagy térnek azon részén, mely a Torda-utczától balra a Közép-utcza
felé nyulik, jelenben a faalkotmánytól jobbra esik, a többi házak közt
kitünik egy, közel a Közép-utcza elejét képező városházához, széles
kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes
boltozatú kapú fölött vonult el, nyitva álltak s három igen szép hölgyet
láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság
előestéjén, az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körüle
történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrűdzék feje
fölött, melybe néhány bogláros tű volt tűzve; a tekercs elejét
gyöngyökből fűzött párta keríté körül. Ez Csáki Gizella volt, árva
hölgy, gazdag házból. E gyermeki alak mellett magas, karcsú, halvány nő
állt, leírhatlan kellemű arczczal. Egy vala ez azon hajdani jelentő
képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek
szinte eltüntek az élők köréből. Dús sötét hajzat, keskeny sima homlok,
kiálló hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska s a szemek nagyok,
lángolók, sötétek.
A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben s fején
finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből aranynyal hímzett
fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képezve a jelentő
alaknak.
Ilyen vala Mikola Margit, Gyulafiné! Ki egyszer látta, sohasem feledé el
e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arcz
előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen igéző külső bájol
el. Tisztelet, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának
össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, a hol
megjelent.
A harmadik végre, egy teljes, kerek arczú hölgy, inkább kisded, mint
nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arczon
veszteglett, a szelid mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél
szebb gödrös kezecskék s az egész tömött, mégis csinos termet, e bájos
alaknak látásakor vágyakkal s gerjekkel tölté be a keblet. Ez Zsombori
Judit volt, a Mikola-háznak közel rokona s jelenben látogatóul
Margitnál.
– Ki az a szép lovag, ki a Közép-utcza felől léptet csendesen felénk? –
szólt Gizella, fölemelve magát s hátra hajtva fejét Judithoz.
– Nem ismerem, – felelt a kérdett egykedvűleg, kék válla gyöngyfüzérével
enyelegve.
– Abafi Olivér, – szólt azon mély ezüst hangon Margit, mely oly ritka s
szinte közép a fiatal férfiú s az érett asszonyi hang között.
– Olivér? – kiált föl Judit, rábámulva, – lehetetlen.
– Miért? – kérdé Margit, reá függesztve azon szempárt, melynek ha
egyikét lehellené festő elefánt-agyarra, kiki ráismerne Mikola Margitra.
– Olivér? – kétkedett Judit, – az az Olivér? ki,… de nem, nem!
– Igen, mondom, – erősíté sajátságos hangnyomattal Margit, – ezer közül
kiismerném.
– Nem vitatkozom veled, Margit! de ha ő, úgy nagyot változott. Midőn
utoljára láttam itt Kolosvártt, inkább csatlóshoz, mint Abafi-ivadékhoz
hasonlított s hogy nézett ki! Egek, minő különbség!
– Külsőleg talán! de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen
változik, – jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek
eltitkolása rózsákkal önté el halvány arczát.
– Ha valóban ő az? de igen, igen! – mond Judit rejthetlen meglepetéssel,
– már itt van közel! ő az! minden vonás az övé… A pongyola szennyes
öltözet eltünt, a halvány arcz teljesebb; a durva pór gőgöt, a nemtelen
tartást nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő
az! Nézd e szemjárást! minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete…
összeszorított ajkai szenvedélyre mutatnak, mégis minő érdekteljes ember
ez az Olivér! mennyi férfiasság, mennyi erő!
– Eszembe jut önkénytelen, – szólt közbe Margit, – a mit atyám oly
sokszor mond Olivérről: «Meglássátok, ebből még ember lesz!»
– S miből gyanítja ezt az öreg úr? – kérdé Gizella
– Sok erő van benne, szokja mondani, – felel Margit, – tud akarni, s ki
ezt tudja, abban reménylek mindig.
– Különösek vagyunk mi hölgyek, – jegyzé meg Judit fájdalmas mosolylyal
ajkai körül, – mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha, miért utáljuk a
hibákat oly határozottan másban? s miért érezzük szívünket önkénytelen
meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük?…
– Ah! – mond Margit, – ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások
hibáinak mentegetése ne szolgálna némileg önnyugtatására? Te is örömest
mented-e ki az Olivér hibáit? jó szelíd angyal.
Önkénytelen szívéhez szorítá ekkor a Judit kezét, de szintoly hirtelen
ereszté el, mintha megbánná.
– Oh, igen! – szólt ez, – szívemből, – s Margitra tekintett egygyel azon
mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak s mely láttatá, hogy
ezt Judit nem czélzás nélkül mondá.
Margit kezét nyujtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyujtás, mint minden
mozdulata s mind e mellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz
hasonlított a magas erkélyben, kinek egy kézszorítása boldogít s ki azt
nem látszaték tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak:
– Csalatkozol, ártatlan, vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah én magamat
sem értem!
Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella s lángba borult arczára tapasztá
kezeit, mint a ki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyilt szája
mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszorított fogait és sietve
rohant a beltermekbe.
Margit és Judit kitekintének s fagylalt arczvonásokkal követék hirtelen
Gizellát.
Néhány perczczel eltávozásuk után, egy semmit mondó köznapi cselédarcz
bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakokat
gondosan bezárta s eltávozott.