Neve vérpad.
_Müller_.
Míg ezek így beszélgettek, egy vaskos ember fényes zsíros bőrsipkával
fejében, nyakon függő s derekán átszorított bőr-előkötővel ment az
utczán nagy sietséggel. Feltűrt ingujja, kormos karja, egybehuzott apró
szemei s a tűz közeléből arczára szállt hamvas füstmaradványok kovácsra
mutattak. Épen az emeletes háznak kapúja előtt haladott, midőn egy
fiatal, sugár, kék festett vászonkötős ifjúval könnyű zöld zekében,
találkozott.
– Hová? – mond ez, – Gúti uram!
– Ej, – felelt a kérdett, alig pihegve, – Szalánczi uramhoz a tömlöczbe!
otthon nem leltem. Három hónapi vasalás árával tartozik s ha elütik a
fejét, mert ma, – folytatá fejéhez nyúlva, – a magaméban sem bízom, nem
tudom, ki fizet érette. – Ezzel elsietett balra a nagy tér felé.
Ott körültekintve három embert látunk a Szín-utcza végénél egy lapos
kövön állani, mely padként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e
magasb helyzetet azért választották, hogy a piaczon történendőket
kényelmesben láthassák.
Az egyik e három férfiú közül kétségen kívül kolosvári tehetős polgár
volt. Térdig érő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s
fekete készülettel, övig volt alacsony, széles termetéhez gombolva; neme
a csákósüvegnek, hátul kacsa-fark gyanánt beletűzött strucztollal, s
fokosnemű bot kezében. Arcza egy vala azon ép, egészséges,
holdvilág-képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; orrán s állának
jobb részén a piruló réznek jelenségei mutatkoznak, de vonásainak
kifejezése józan itélőtehetségre mutatott.
A másik tisztes szerzetes volt, avult barna daróczban, hátul lecsüngő
csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyből hosszú olvasó
csüngött. A harmadik végre ép fiatal ember, vörös magas süveggel,
keskeny vidraprémmel, mely lekonyult fején. Világoskék mente volt rajta
nyitva, alatta ujjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem
térdig érő karmazsin-csizma vala húzva. Az egész alak, s a naptól
barnult szép férfiú-arcz, munkabíró falusi úrra mutatott.
Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság.
Néha pillantának a tér tulsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete
szövettel bevonva, s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől
körülbámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó
néptömeg fölött.
Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet
sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögű
alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utcza felőli oldalához
közelebb esik mint közepéhez. Az alkotmány körül magas termetű férfiak
kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon állottak
hézagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett
csatlós fekete süveg nyugvék, hosszan nyuló kéken bélelt szárnynyal,
kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek csak gyujtó
lyuka volt, minden készület nélkül s kanóczczal sült el.
Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti
népcsoportozatoknak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetük
volt.
A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok s divatosb sötét
színek okozzák. A ruházat maga karcsít, testhez szorul s a jelen nép
együttvéve némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem
rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s
keletiebb bőségével ruháinak jelelé.
A régiekben e könnyűség vagy élénkség inkább az arcz kifejezésében s az
általános szellemben mutatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások
jelöltebbek voltak. Nem látszék az arczon a kényesztés gyöngédsége, mely
azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint
hajdan volt.
Bár századokon keresztül a nép, főként csoportozásaiban, ugyanaz marad,
mégis a jelen történet korában feltünt rajta az, mit jobban nem tudok
kifejezni, mintha három századdal fiatalabb létének nevezem.
Az alkotmány körül, sűrűn ömledező, a jövők-menők által mindig újuló s
változó népgyűrű alakult, körülhintve az oda egyenkint sietők ritkább
karimájától. E gyűrűn túl csomókban állt a nép. Egyike ezeknek hosszasan
vonult el a nagy gót egyház mellett; kisebbek, itt-ott a házak alatt. A
tágas utczákból folyton-folyva a térre szivárgó sokaság több patakot
képeze, mely az alkotmány körüli sűrű néptömegbe mint tágas tóba
enyészett el, mindig dagasztva, szélesítve annak terjedelmét.
Ezen élénk képet az akkori különös kinézésű sötét vagy tarka színekre
mázolt házak keríték körül, milyeneket még most is láthatni a téren, a
Magyar-, Híd- és Szín-utczában néhol.
Minden ablak rakva volt nézőkkel; körültekintve a szem, több hölgyet,
mint férfiút látott, többnyire bámuló kifejezéssel, csak itt-ott tünt
fel azon könnyelmű egykedvűség, melyet váratlan esetek meg nem
rezzentenek; vagy a szívetlen ujságvágy, mely nemét a borzasztó
kedvtöltésnek találja a legiszonyúbb szemlében.
– Minő egészen más tekintete van e térnek most! – mond bús hangon a
polgári ember a szerzeteshez fordulva, – mint 1571-ben, midőn. Bátori
István lovagla végig! A középkapú felől jöve itt keresztül, mint erdélyi
fejedelem, a nép ittas öröme s szenvedélyes fölhevülése közt.
– Vagy 1576-ban, – szólt a szerzetes, – mikor a lengyel követeket
fogadta Bátori s köztök az egykor oly szép Bátori Gizellát láttuk, az
ősz Zamoiszki nejét, kik lengyel királylyá választatását hozák hírül
– Van az akkori jelenetnek némi hasonlatossága a mostanival, – mond a
falusi úr nyers hangjával közbeszólva. – Mint most, úgy akkor is némi
komolyság ült a kolosváriak arczán. Tudja-e még atyaságod, – folytatá a
szerzeteshez fordulva, – azon féltékeny rezzentség nemét, mely akkor az
erdélyieket elfoglalá? Olyan volt ez, mint midőn egy szíves gazda
mindennapi vendégét nagyobb úrhoz tudja hivottnak s neme az irígységnek
lepi meg. Sokan Bátori Istvánnak rossz néven vették azon egykedvűségét,
egy kis örömsugártól körülfényelve, mely fölemeltetésekor látszék rajta.
– Furcsa! – jegyzé meg fejcsóválva az öreg polgár, – hogy a nép többsége
oly kevéssé képes a szív belső mozdulatairól itélni. Én, elhiheti
kegyed, a fájdalom könyeit láttam Bátorinak szép nagy fekete szemeiben
csillogni.
– Emlékeznek-e kegyetek, – mond, kék kendőjét ujja alól kihúzva s a port
törölve képéről a szerzetes, – arra a mondására az akkor alig tíz évű
Bátori Zsigmondnak, hogy ő mint erdélyi fejedelem, hazáját három
koronáért sem hagyná oda?
– Igen, igen! – felel a polgári ember, különös arczkifejezéssel, mintha
e mondás emlékezete visszás benyomást okozna benne s ellentételben lenne
azzal, a mi később történt, – a kis Zsigmondnak e nyilatkozása akkor
szájról-szájra ment s szép előérzettel kecsegteté kebleinket, de nem is
ok nélkül, – tevé hozzá gúnyredőkbe szedve ajkait.
– Csendesen, urak! – suttogott a szerzetes, – a falaknak is füleik
vannak itt; kilenczvenharmadikban, mikor a kancsal Bucella
Lengyelországban járt, az özvegy koronát újra Bátori főre keríteni:
eszembe jutott nekem is a kis Zsiga mondása, – hej! akkor még nem volt
Zsigmond. De a korona helyett Gyulafi Istók, a harminczezer forintot,
melyet István király hagyott végrendeletében Zsigmondnak, sem hozhatá el
egészen.
– A jó fejedelem szereti a változást, – mond a polgár, – tavalig törökök
valánk, akkor, tudják kegyetek, csikorgó télben jött ide Bátori András,
a bibornok Cumuleussal, kit a kolosvári nép erővel Komlósinak bérmált; s
a török hold helyett Rudolf ajánlataira kezdénk hajlani.
A szerzetes gondolkodni látszaték.
– Mióta a fejedelem haza jött Kővárról, valami veszélyjósló lebeg egész
lénye körül. A minapi elfogatások, a mai készületek eléggé bizonyítják,
hogy önállásúbb kiván lenni s nem szenved tanácsadót maga körül.
– Mégis, – szólt a polgári ember, – inkább kellene érett férfiak
javaslatát, mint éretlen szenvedélyek sugallását követnie.
– Nincs egy is jelen tettei közül! – kiált fel a falusi úr jóslóilag, –
melyet meg ne bánna; ismerem mint magam fiát!
– Soha, mondják, nem tesz úgy csekélységekben is rendelést, – szólt a
polgár keserű mosolylyal, – hogy meg ne változtassa. Az udvariak e
habozást ismervén, első rendelését ritkán teljesítik.
– Bár, – kiált fel kitörő haraggal a szerzetes, – veszett volna Kőváron!
Boldizsárnak szíve nem jobb az övénél, de legalább férfiú s tud akarni.