Mit jelent e zaj?
_Jakab_.
Egy érdekes tájt, agg omladékot, vagy csak fatömeget is, festőileg
leírni, nehéz feladat; mennyivel nehezebb egész várost képzetben
előteremteni, összeszedni mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg
azokból kép olvadt össze, mely igaz is, érdekes is. De ha mindez nehéz s
a szó teljes értelmében szinte kivihetetlen: még sokkal nehezebb egy
tájnak vagy városnak arczulatját elővarázsolni azaz: szavakba önteni
azon benyomást, melyet egy helynek minősége idéz elő minden oldalú
fogalom után.
Bámuljuk méltán a festőt, ki eredetijének nemcsak vonásait s alakját
találja el, de képes lelket lehelni képmásaiba zagy tájfestéseibe; mert
ő holt vászonra eleven életet ihlet, szemei szólnak, homloka jelent,
ajka mond s egésze igéz, hat, vonz, vagy visszataszít: szóval festvénye
néz, lehel, nyilatkozik. De az író is érdemel némi méltánylást, ki holt
írlapjára életet önt; kinek sorain haladva képek fejlődnek le, érdekek
nyilatkoznak s élet s indulatok állnak elő.
Ily szempontból véve a feladást, nem annyira külső alakját, mint
arczulatát, physiognomiáját Kolosvárnak e történet korában, szeretném
megismertetni.
Kolosvárnak arcza, valamint most, úgy akkor is hasonló volt azon neméhez
az emberi arczoknak, melyek általános benyomással nem bírnak, s
melyeknek érdekük a közelítő önségéből fejlik ki; de hasonlíta azokhoz
is, melyek többszöri látáskor nyernek. Különös, de némileg lélektani
fogalmon alapul, hogy Kolosvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek
találjuk s ez a visszásnak tetsző állítás e történetnek korára is illik.
Van sok ilyen visszás eset, mely létezik; oka nem magyarázhatlan, de nem
is szembeszökő. Van sok férfiú, ki igen szép ezredes, de igen rút
zászlótartó lenne. Megesik néha, hogy egy társaságba elismert, szép
férfiú lép be; de történetesen épen ott nem lévén személye ismeretes,
semmi benyomást nem okoz, észre nem veszik, ha azonban megnevezi valaki
s így tudva van, ki légyen, azonnal széppé s érdekessé válik. Ebben van
valami, mit tagadni nem lehet.
Ha valaki Kolosvártt van s főterén megállva, jobbra-balra tekint s ott
egy házat megpillant, melynek külsője tetszetlen, de belsőjének
csinossága s a szíves-lelkes gazda ismeretes a néző előtt: ő azt
bizonyosan más szemmel tekinti s ha így minden téren, minden utczában,
ház és ház, ablak s ablak mosolyg felé, kedves, mívelt, érdekes
lakójával s lakónéjával: a város maga szebbé válik képzetében.
Valóságos fogalma tehát ezen érdekes magyar városka arczáról csak annak
lehet, ki számtalan szeretetreméltó családját ismeri jelenben, vagy
ismerte e történet korában; s ennek Kolosvár mint csinos, vidám, egészen
magyar szellemű város, a magyar szívesség s egyenesség, a mívelt
társalkodás lakhelye, bizonyosan tetszeni fog s hasonló leend oly ember
arczához, ki mellett egyelőre kis részvéttel megyünk el, kivel másodszor
szóba állunk, kit harmadszor keresünk, végre nehezen, igen-igen nehezen
válunk el tőle.
E történet idejében a hidelvét s a sz. péteri külvárost kivéve, melyek
gyéren hintett egyszerű falusi épületeikkel vonultak el a kapukon kívül,
a többi külváros még nem létezett.
A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az ég felé. A
Kis-Szamos óriási ezüst kigyóként hajlongott réteken, szántóföldeken s
berkeken keresztül s egész csillámló menete födetlen, látható volt. A
körüle virító természet erőteljes ifjú zöldében, regényes bájt hinte
maga körül. A város és Kolos helysége közt tágas hézag terült, a
Tordakapun kívül pedig szinte semmi épület sem látszott még.
Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt
hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előre nyujtott paizsként,
könyöklötték sötét koczkákból emelt falak körül, melyeknek rovátkos
gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles
árok övedzé s védék izmos négyszögű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal
ellátva; felvonó hidak vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a
vár kebelébe, melynek elejét leeresztésre kész, hegyes aljú rostélyok
foglalák el. A kapuk jókor zárattak be s a lakosok bizonyos hadi-rendhez
voltak szokva. Azon vidám élet s szorgalom, pezsgés, mely most szinte
köznapi: akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint
kivétel.
Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, hadi tekintetet
adának. Esténkint olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás
morajlott.
Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó, sötét színekre koczkásan
mázolt épületeivel, némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán
széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt.
Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb
tekervényes utczáival s egyetlen piaczával. Az úgynevezett nagy-térről
ide vezető utczának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol
Mátyás királyunk született.
A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt
néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik
oldalában, a szép, gót ízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával, a
tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában,
ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan,
tiszteletet s imádást előidézve.
A város lakosainak is sajátságos tekintetük volt. A mostanitól egészen
különböző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot s
hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek. Hosszú bő menték, tágas
zekék, térdig érő dolmányok, kalpag, süveg, csákó, a régiség czímjét
lehelék alakjaikra. Az egészen más arczszellem, durvább nyelv, nyersebb
szokások s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat
kifejezésének, még nevelék e hajdanszerűséget. Gyakori nyugtalanságok
akkori időben elfuvák a városi lakos arczáról azon polgári
egykedvűséget, azon kényelemérzet szellemét, mely őt jelenben czímezi.
Az a békés otthonosság, a mindennapi élet csendes, változatlan
folyamából eredt nyugodtság, nem létezett hajdan. De több erő, több
önérzet mutatkozék az arczvonásokban. Volt valami kihívó, valami
feleletre kész és elszánt, a szem, a homlok kifejezésében, a mit
jelenben békés polgárnál hiába keresnénk.
De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett, sötét Magyar-kapun be.
A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér koczkákra
vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színeik tűnnek ki,
vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utcza jól
ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák
nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérlik a magas
zsindely- vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utczában
egy-egy emeletes, az első közel a kapuhoz jobbra s másik balra, az
utczának dereka táján, a Közép-utczába vezető sikátor szögletében;
egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal, melyekből
ezúttal két cselédfő nyúlik ki, le-lehajolva a tér felé tóduló néphez.
Az egyik ősz férfiú-fő, lenyúló bajuszszal, mellette seprünyél nyúlik
fel; a másik csinos, tükör-síma hajú leány-fő, nyaka mellett jobbra
lecsüngő hosszú hajtekercscsel, keze piszkos törlőrongygyal
fölfegyverkezve.
Épen most léptet el az ablak alatt egy fiatal barna ember: világoskék,
czomb közepéig érő dolmány födi apró rézgombokkal derekát, mely körül
medvekaczagány van vetve; a medvének feje, fényes, vörös kristály
szemeivel s bársony szegélyével, széles mellén nyugszik; csinos, de erős
ezüst lánczon függ nehéz ezüst nyelű, vas gombú buzogánya s ezüst kardja
oldalán; szép eleven lovának karcsú nyakát veregetve áll meg az ablak
előtt.
– Itthon még gazdád? Kelemen! – szólt a lenéző öreg szolgához.
– A gyűlésbe indult a kis templomba – felelt az öreg köszöntve a
fejével.
– A gyűlésbe? – mond az ifjú – hát késtem, úgy-e? Mit jelent ez a
zajongó nép, mely száját tátva özönlik az utczán végig?
Az öregnek képe elkomorult s bizodalmas suttogó hangon mond:
– S azt kegyed nem tudná? – Uram! borzasztó nap virrad Kolosvárra! a
téren faalkotmányt emeltek, mindenki feszült várakozásban; azt mondják,
néhányak fejébe kerül.
A lovag kérdőleg függeszté szemeit az öreg szolgára. – A fejedelem
itthon van-e?
– Itthon! – viszonzá keserű nevetéssel az öreg. – Az asszony-fők tudják
csókjairól, a férfi-fők a felettök felvont pallosról.
A lovag fejcsóválva folytatá útját. Az öreg gondolkozva bámult az
utczára le.
– Ki volt ez? Kelemen bácsi! – kérdé az egészséges, piros leány, a
törlőrongygyal kezében.
– Daczó Péter – felelt odavetve a kérdett.
– Még nem láttam – jegyzé meg a leány, rázva ki a port törlőrongyából.
– Kit láthattál te! – felelt a másik – nyolcz nap óta, mióta Csikból ide
kerültél!