ABAFI.

Két párt, mely győz s veszt váltva.

_Polyb_.

Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, előkelő családból származott. Atyja

nagybirtokú ember volt, de egyetlen fiát nem a legnagyobb gonddal

nevelteté. Ennek egyrészt sokszori távolléte volt oka, mert ő számtalan

csatákban őszült meg s férfiúban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni;

másrészt Olivérnek magának kevés hajlama a tanulásra. A gyermek

többnyire magára hagyva, bár igen éles esze és fogalma volt, mégis

keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt

azon szerfölötti könnyűségnek köszönheté, melylyel tanult, midőn néha ki

nem kerülheté: s nagy emlékező tehetségének, mely okozá, hogy az egyszer

megtanultat nem igen feledé el többé.

Olivér jól-rosszul elvégzé iskoláit, de aljas társaságokba elegyedvén,

minden hibák tanyát vertek szívében. Ő szép ifjú lett volna, talán akkor

tájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton

űzött kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanák arczáról. Mert

termete magas és karcsú, e mellett ideges s erőteljes volt, vagy

legalább az erő azon anyagát hordá magában, mely később egészen

kifejlvén, oly félelmes nagyságra növekedett; s mivé lett volna még

rendesebb élet után! – Vonásai lelkesek s nemesek voltak; tiszta római

arczél, gyönyörű vágású fekete szemek, finom száj, jelentő homlok –

képét egygyé a legérdekesbek közül tevék. De e termet összegörnyedett; a

szemeken álmatlan éjszakák súlya nehézkedett; orra lecsüggött s ajkain a

korhelység egyik bélyege – hámló cserepesség terjedt, arczán olvadékony

nyavalygó sápadtság terült; s így elgázolva, néha szinte rút volt.

A mint most megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakodás,

mi az együttérzés, mi a részvét? nem tudta. Lelke örök mámorban

ringatva, semmi nagyról, nemesről nem gondolkodott; a jelen élvezete,

durva örömök s tisztátalan, elcsavart szeszély, volt azon kör, melyben

mozga s éle.

Azonban mind e rothadás közben is, a figyelmes emberismerő, bizonyos

durva erőt, valami nemét a lelkületnek, nem tagadhatá el tőle egészen;

ezen erő mindenből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy verekedés volt,

Olivér abból soha ki nem maradt; de vívótársul mindig a legerősbet

választá, s többnyire győztes lőn. Ivók közt első ivónak tartatott s

addig nem igen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá czimboráit, a

nélkül, hogy ital neki különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka múlá

fölül: kopjáját fogadásból merte szegfőre robbantani; akár a nem rég

divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokottabb

kanóczossal czélra talált: lovas, vadász, híres volt. – S ki egyszer

markának vagy öklének súlyát érezte, örömest kerülte ki útját, főként,

ha Olivérünknek feje nem egészen tiszta volt.

[Illustration: Abafi Olivér.]

Az örökös dobzódás végre őt nemébe a kábultságnak helyzé, mely oly rokon

az őrültség első jelenségeivel s nem ritkán azzá is fejlik ki; de e

mámoros lét világos perczeiben néha meglepte őt egy érzés, egy belső

vád, melynek romlottságukban is gyáva lények néha önkénytelen hódolnak,

a nélkül, hogy tisztán értenék a belső sugallást, mintegy szolgailag

teljesítve jól-rosszul a félig értett parancsot; de a mely belső váddal,

titkos ösztönnel, vagy lelki, szinte emberen túli nyilatkozással, kiben

lelki erő van, ha az gonosz irányt vett is, vívni szokott: czáfolja,

legyőzi végre s ha enged a titkos bírónak, egyelőre ez bizonyosan nem jó

czélból, nem a jónak helyes fölfogásából ered, hanem egyéb okokból;

például, összehasonlítja a jót és rosszat, a mit tett s a mit a titkos

bíró kárhoztat s a mit elmulasztott, a mit amaz javal; s így

megtörténik, hogy néha talán csupa szeszélyből a jobbat választja.

Abafi nem egyszer volt már oly esetben, hogy történet, körülmények, néha

választás őt jóra bírták, nem mint jóra, hanem mint reá nézve akkor,

midőn a jó történet, kivánatosbra.

Bármily megromlott vala szíve, nem mellőzheté el egyébiránt élénk

fogalma s hatós elméje, kézzel fogható következményét egy jó tettnek:

hogy az benne, egybehasonlítva a rossz tettek múló gyönyörével, talán

hasznával is, kellemes érzést idézett elő; jótett után többnyire vígabb,

nyugodtabb volt. Ő maga ezt eleinte minden további utógondolat nélkül

vette észre; később egy nemével a meglepetésnek, tovább-tovább

figyelemmel s végre bizonyos számítással a jótett következményére, mely,

miként tapasztalá, soha sem maradt ki.

Ha valahol lármás, aljas társaságban virrasztva, kanták, ütlegek közt

töltött egy éjszakát, magát másnap kedvtelennek érzé. Egy vadászatban

például, nem vehete azzal a szenvedélylyel részt, mint máskor s ez

bosszantá.

Olykor toppantott lábával, föltéve magában, legalább akkor, midőn két

időtöltés közt választása van, vagy egyik a másikat követi: föl nem

áldozni a kellemesbet, hiúságának, büszkeségének hizelgőbbet a

selejtesbért s mely végződvén, egészen megszűnt s visszhangja vagy

utóhangja sem a más, sem önemlékében nem marad. Így lassanként Abafiban

két párt képeződött s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó,

végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak. Mivel lelki erőt Abafitól

eltagadni nem lehete, bizonyos durva örömet érzett magában, ha

indulatinak olykor ura lehetett.

– Te volnál az, ki tudna szenvedélyeinek parancsolni? te iszos kanta? te

szivattyú – mondta neki egykor ittas társaságban szomszédja.

Abafit ez sértette; s mint durvát, neveletlent, semmi nemesb neméről az

elégtételnek nem tudót, nem csudálhatjuk, ha boros szomszédját derekon

öltve fölemelé magasan s körülcsóválván a megrémült ivók fölött, a nyílt

ajtón dobá ki s ez hat hétig sínlé az önkénytelen repülést; de talán

bámulni fogjuk Abafit, ha azon mondását teljesítettet hogy igen is tud

parancsolni jó és rossz szenvedélyeinek, ha akar: s három holdig

társaságba nem megy, nem iszik, nem verekedik, nem vadász, nem lovagol.

E belső viszály keblében, e kétfelé válása a jó és rossz ingereknek,

bizonyos alapult állást vőn benne halkan. S így ritka tette maradt

önbírálatlan; sokszor, talán többnyire, rosszabb ingerek, aljasb vágyak

vívták ki az elsőséget; eleinte minden utóvád, minden késői czáfolat

nélkül; de végre ritkán tehetett rosszat úgy, hogy azt legalább részben

s némileg ne bánná meg. Ez az ő lelkületének bizonyos ingatagság

bélyegét nyomá fel, mely talán épen azért, mivel soha el nem maradt,

lelkületének állományával olvadt össze s annak kiegészítő részévé lőn.

Ily belső vitában láttuk Abafit nem régiben, midőn Szászvárosra

szándékozván, hol háza volt, útjában az eltévedt Zsigát pillantá meg.

Csalatkoznánk azt állítva, hogy e belső csatában az unalom, jórai

restség és valami között, mi rokon a részvéttel, a nélkül, hogy az lenne

– a jó győzött légyen. Én azt hiszem, lélektani nézetből, hogy ekkor

inkább egy önkénytelen mozdulata lelkének s a jelen pillanatnyi hatása

bírta őt jóra.

De maga eleibe ültetve a kis fiút, a vita lelkében más színt válta.

Bizonyos megnyugvást vett önmagában észre. A gyermeknek ártatlan,

szenvedélyes hálája jól esett nékie s egy új öröm neme volt, édesebb

mindazoknál, melyeket eddig érzett; s a ki figyelmesen követi Abafinak

élte fonalát, veheti észre, hogy e történet lelkére nagy hatással volt.

Kezdte tisztán látni a jó és rossz közti különbséget s feltevé először

életében ily határozottan magában, e belső megnyugvást, ezen önjutalmat

többször is előidézni.

Miként fogadta Abafi a szép nő s anyának háláját, láttuk s tőle egyebet

nem is várhattunk. A nő indulatos odaolvadása s minden gyöngédségtől

ment aljas maga-átadása, nemesebben gondolkozó lélekben bizonyosan hideg

visszavonulást okozott volna. Nem úgy Abafiban, ki inkább volt

megromolva, inkább pillanatnyi kielégítéséhez szenvedélyeinek szokott,

mint hogy őt ily könnyen ajánlkozó szerelem-kaland aggodalomba hozhatná.

A kis Zsiga közbeszólása nélkül, aligha a nő még engedékenyebb, hősünk

még sürgetőbb nem lett volna.

Hogy a szép nő anyai örömét s forró háláját ily furcsa, szinte

őrültséggel határos alakban tünteté elő, minden olvasót méltán

meglephetett, nem egészen azonban az emberismerőt, ki néha a

legellenkezőbb indulatoknak együtt megférhetését a lélekben

tapasztalhatá. Egy anya, ki gyermekének él, ki kész minden pillanatban

mindenét gyermekéért feláldozni, nem érdektelen jelenet s meleg

részvétet idéz elő; de visszatántorgunk s fagy környezi szívünket, ha

ugyanazon teremtés, kit anyaérzet hőssé czímez, az első jöttnek képes

szerelmét egészen s tartózkodás nélkül odavetni. De hogy ezt érthessük,

tovább kell fűznünk e történet fonalát, – s talán akkor jobb, világosb

lesz fogalmunk.