Miként háláljam ezt?
_Voltaire._
Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvinczen, midőn a sarkából kiemelt
ajtót félrevetvén, a pitvarba lépett.
Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt s az est
csendén keresztül dörge egy durva, de érczteljes férfiú-hang: – Itthon
vagyunk-e már? ajtót nyissatok!
A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy
levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék
lenni. Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a
sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedtség, szóval
valami váratlan szokott előidézni.
– Itt la! emeld le, öreg, a nyeregből! – mond az elébb hallott
férfiú-hang. Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt.
Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt
gyermeket, ki nem más volt, mint Zsiga. Azon örömkiömlést, mely itt
egyszerre minden arczot úgyszólván felbuktatott, csak képzelni lehet; ez
kinek-kinek véralkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában,
egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom,
kétségbeesés és unalom hullámzásaival.
A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez
szorította, a mit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz
világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva
szívességgel fogadott. Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most
látja először. Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a
gyermek, némi bántódást színlett s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint
oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik
történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem
terhelé.
Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt. A gyermek
szinte angyallá szépült, így az öröm bíborától körül hajnallott
arczczal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét futott, bár két kis
kezét örömtől részegülten s szótlan nyujtá az öregnek: mégis azon
elragadtatás s a hév, melylyel a durva lovagon függöttek szemei,
tolmácsai forró hálájának, felülmult mindent. Ezt látni kellett; toll
nincs, mely leírhatná. Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon
kapkodás nemét, mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen
meglepni, melyek újak előtte, s bizonyos elegyéket arczvonásaiban a
megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne
már; akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot
bevégezhetjük.
A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá
sebeit s megigazítván az ágyat, abba helyezé gyöngéd gonddal. Nemsokára
be voltak kötve sebei s tálacskában forró leves párolga számára. Minő
irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében: oly bájjal teljes, nyájas
s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött
gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kivánatára élénk hévvel
ugrott fel, azt rögtön teljesítő.
Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a
lovag nevét, ki már több ízben távozni akart, de a kit a szép hölgy
kérései marasztának. A kérdett egyszeriben felelt: – Nevem Abafi[1]
Olivér! Nem sokat ér a név – mond durva kaczajjal – annyit, mint
gazdája!
– Ah – felelt a nő – Abafi Olivér! a név szép, édesen hangzik fülemben,
mint a tett szívemben, mely azt velem megismerteté. Mi vagyok én! –
folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak s szívéhez szorítva azt –
egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Oh! szóljon, mit
tegyek, mit tehetek? Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden percze
ennek, minden dobogása szívemnek.
– No, szép asszonyka! én háládat elfogadom s ha minden percze életednek
enyém: úgy enyém vagy te is, úgye? – mond Abafi, körülöltve karját a nő
derekán s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé.
– Igen, igen! – kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait; – elég boldog
vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé.
A lovag hevülni kezdett, ölébe húzván a csinos amazont, kinek arcza
lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.
Ekkor a kis Zsiga megszólalt: – Anyám! itt a mellemen nagyon sajog a
seb.
A nő felugrott hirtelen s a gyermek ágyánál termett.
– Hol? – kérdé elhalaványodva – kedves kis angyalom!
A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére.
– Itt – felelt mellére mutatva – édes jó anyám! de már nem fáj úgy,
mióta mellettem vagy.
A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről s azt könnyes szemekkel
tekintve meg, újra megmosá s bekötözé; kifejezhetetlen gyöngédséggel s
szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult
többet.
Abafi bosszúsan toppantott lábával. – Nem tudom – mond, mormogva magában
– mikor lelem ily melegen a menyecskét többé! – Végre eltávozott s a
fiatal nő kikisérte. – Mi még látjuk egymást? – mond ez, nyakába
borulva. Igen, igen! – felelt a másik – látjuk, még pedig sokszor.
Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki
örömest hallotta volna, mit beszélgetnek. Heves kézszorítás után lóra
ült Abafi, a szép nő fiához sietett.