Éltem, s annak legjobb része köszöni hű gondodat.
_Walter Scott._
A míg ezek Alvinczen történnek, tekintsünk a Fehérvárról oda menő útra.
Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban. A tágas völgynek, melyet
Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító
hegyek övedzik, két oldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel s néhol
szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket
a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany
hullámokban. A vidék nyilt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat
egyszerű pompával az utasra. Itt-ott a hegyek oldalában, vagy a tágas
völgy síma tányérán falvak terülnek el, melyek közül magasan emelkednek
ki sötét zsindely-födeleikkel a földesurak mezei lakjai, szellős
jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend s szelid otthonosság szellemét
lehelvén.
E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot. Szép barna kanczája
leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet
vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik
összhangzó teste lógatásával. Így látva távolról, gondolhatni, hogy
szunnyad, vagy egy közel tanyán terhelt fejét nehezen bírja már. A lovag
egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nem csak szinte semmit
mondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arczának, hanem szennyes
voltából, rendetlen öltözetének is. Fiatal, a mint látszik, alig húsz,
huszonkét évű: hosszas arcza be van esve s fakó sápadtság terül rajta,
inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradtság következménye,
mint betegségé. Nagy, fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört
vonásokból s vékonyodott orra, sápadt ajkai mintegy meghazudtolják a
szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát
szikrázza vissza, mint lelkének lobogását. Fejét nyuszt-kalpag födi
betört tetővel, alig billegve feje hátulsó részén! ez alól fésületlen
omlanak ki sötét hajhullámok, portól s verejtéktől összecsapzottan.
Sötét, már talányos színű dolmány, bal vállán félig letörve, földi
testének felső részét, nyitva s több gombnak híjával: hasonló színű
nadrág s kopott csizma, szárait; oldalról szépmívű ezüst kard lóg
számtalanszor összetoldott s kötözött kardszíján. – A lovag félig álmos,
félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jól tehetetlen lenne;
közelebb tekintve gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló.
Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét, halad az úton elé, keveset
figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma
menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet
szorosabban von leszállva olykor. Úgy látszik azonban, hogy a bevett
ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében, a mit
egyenesb tartásából s lova nógatásából lehet észrevenni. Így halad ő jó
darab ideig.
Már a nap a bérczek mögé hanyatlott, haldokló sugarakkal aranyozva
taréjukat s végig nyújtva a völgybe a hegyek árnyait. A Maros zöld tükre
hosszú vörös vonallal mosolyogja vissza végső világát: midőn lovagunkat
távol nyögés teszi figyelmessé. Emberünk eszmélni látszatik, de
fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés
haladtában mindinkább közeledik s az úttól nem messze egy bokor alatt
megpillant egy gyermeket. Első tekintetre úgy látszik, mintha valami
hirtelen betegség érte volna azt. Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi
mámoros utazónkat közelítésre. A ló horkanva ellenkezett ura
nógatásával, ki oda érkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért
ijeszti lovát nyögésivel; de jobban megtekintve a mintegy kilencz évűt,
könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy
makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat.
Úgy nézett ki a szép arczú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos
nyavalyából lábbadoz. Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma
reszketegség ajkai körül, mely szinte őrültségre mutata, vagy legalább a
rémülés fő fokára, nem mondhatni, meghaták, de legalább meglepék a
lovagot. A gyermeknek meglehetős anyagból készült, bár összerongyolt
ruhája tehetős szülőkre mutatott: számos karczolatok halvány arczán s
kis kezecskéin, melyeket szótlan kérőleg foga össze, minden erejéből
törekedvén fél fekvő helyzetéből fölemelkedni, azt láttaták, hogy
szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott.
A lovag darab sajtot vévén ki nyeregkápájában függő tarisznyájából,
odaveté azt az esdeklőnek úgy, mint ki az ebnek vet falatot, nem
félelemből, nem szánakodásból, csakhogy ugatni szűnjék. – Ki fia vagy? –
kérdé nem a legszelidebb hangon – s hol jársz itt? – A gyermek fájdalom
s kétségbeesés rángásával vonásaiban, szólni akart, de nem volt ereje
arra. Alvincz tornya emelkedék gőzleplében az esti szürkületnek távolról
s födelének csúcsai a búcsuzó napnak arányában csillámlottak; arra
mutatott visszarogyva fekvő helyzetébe.
– Itt – mond a lovag, az oda vetett sajtra mutatva – egy kis sajt,
egyél! jő erre majd több utas is, valaki haza vezet: nekem sem kedvem,
sem időm reá; de huzódjál közelebb az úthoz; itt, ha szavad eláll s csak
ily halkan nyögdécselsz, az ördög sem vesz észre. – A gyermeknek, a
lovag beszéde kezdetével, örömsugár derült kétes habozással arczán, de
végszavai néma kétségbeesésbe dönték vissza.
Lehetetlen volt ezen ártatlan kisdedet így elhagyva s megtörve,
borzasztó fájdalmában látni részvét nélkül: de a durva kalandor szívének
jégkérge nem oszlék el s megfordítván lovát, távozni kezdett. A gyermek
észrevévén szándékát, minden erejét egybeszedé s oda vonszolván magát
közelébe, fojtott s fuldoklástól rebegő hangon kiálta, vagy inkább
visíta égbeemelt kezekkel: – Jó uram, az Istenért, ne hagyj itt! az
Istenért, oh ne hagyj itt! – A lovag távozék. Úgy látszott arczának
békétlen vonásaiból, mintha unalmára volna a szerencsétlennek esdeklése.
A gyermek elnémult, elereszté magát, s földhez szorult arczczal zokoga
alig hallhatólag; néha harsány kiáltás hatá meg a haldokló fülét.
Megállt végre s nemét a belső harcznak érzé szívében; mélyen s kétesen
nyilatkozott keblében valami, a mi készteté segíteni, egy belső szózat,
a lélek önkénytelen mozdulata: talán újra nem részvét, hanem valami
belérzet neme, mely olykor a legromlottabb szívet akaratlan lepi meg.
Alvincz nem volt messze, a gyermeknek terhe könnyű s ott, gondolá: az
alkalmatlan súlytól megmenekedhetik az első mezei laknál. Darabig
határozatlan állott, végre megfordítván lovát, a gyermekhez ügetett s
leszállván lováról, fölemelé azt, maga elébe helyezvén a nyeregbe. A fiú
hála s váratlan örömtől elragadtatva, mintha újra ereje éledne, nyaka
körül foná karjait; szép ártatlan arcza, sűrű könnyek zápora közt,
nevetett, sírt egyszerre. A durva férfiú érzett valamit, maga sem tudta
mit, de szívének elfogódása kellemes volt. Úgy látszék arczából, hogy
szinte megdöbbent. Egy jó tett önjutalmának soha nem ismert képe,
ujságának bájával karolá szívét körül.
[Illustration: – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon.]
Szabadultának előérzete szavakra olvadt a kisded ajkain, köszönetének
ártatlan, szívig ható, egyszerű kifejezése akárkit is boldogított volna.
A lovag érzett ilyes valamit, de sötéten, mint az éji homályban alakuló,
szétfolyó árnyait a képzeletnek. Kérdésére képes volt a gyermek már azon
rövid óranegyed alatt, melyet Alvinczig töltének, darabolt rebegő
előadásban annyit tudtára adni, hogy árva, szegény özvegy tartja pénzért
s anyja néha látogatja meg; hogy juhokat őrizvén tegnap, elaludt s
felébredvén, nem látá a juhokat többé s vélvén, hogy az erdőbe tévedtek,
keresni kezdé, így beljebb-beljebb hatva eltévedt, az éjszakát rémülve s
kétségbeesés közt az erdőben töltötte s alig tuda másnap addig vergődni,
hol a lovag találta.