Polgári hölgy, homályos születésű bizonyára, de kecscsel teljes.
_Victor Hugó._
Lassú topogás hallék az udvarban és gyenge csikorgása a léczkapunak. Az
öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott s azon nyiszorgást
hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk s melylyel e hű
állat ismerőst üdvözöl. Az öreg föleszmélt. «Hollá? kiált egy nem
ismeretlen hang, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá,
Miska vagy Sári nem hallotok?» – Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de
szintoly megdöbbentve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából.
Egy-két percz mulva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti
vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje
volt. Fején csúcsos vörös süveg nyugvék, melynek lahajló vége szinte
válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú,
több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék
le vörös szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötét-zöld
mentécske födé, keskeny, ritka lánczkészülettel s apró gombokkal. Ez
alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül s a kis
keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán
átvetve s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászp markolattal s két szárnyas
nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral
enyelgett.
A szép hölgy a szoba közepén állt meg s leemelvén ívét válláról, az
asztalra tevé azt; s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arczán
békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a
tapaszos padlatot csapkodva ostorával.
Nemsokára belépett az öreg. – Anyám – mond a szép idegen, – hogy
vagytok? hol Zsigám? rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be jó
öreg!
Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit
kellessék tennie. – No, – mond amaz, – mit kétkedel? siess! – Az öreg
arczán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá s úgy látszék,
szólni akar. Szembetünő volt neme az erőlködésnek arczában s inai szinte
reszkettek.
– Öreg! – szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő
tekintettel, mely többnyire előhirnöke a megdöbbenésnek. – Mi lett?
miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? mit jelent e
síri hallgatás, e szánandólag gyáva arczkifejezés, mely semmit mondva, a
vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony! az egekre mondom, mi ez? szólj!
Az öreg térdre roskadt előtte s összetévén száraz kezeit, fölveté reá
szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arczának
kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott
volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség
hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt
szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. – Asszony! –
mond, – ördög! ah nincs név, mely reád illenék, nyugalmam hóhérja,
rettenetes, szólj! egy szót, egy hangot! – Ekkor egy lépést tőn előre s
ököllel üte az öreg homlokára, ki hátra roskadt s fél kézzel a földhöz
támaszkodva nyujtá elé mintegy védelmére a másikat. – Irgalom! – szólt
az öreg tört, rebegő hangon, – irgalom, asszonyom!
– Hol a fiam? – folytatá mély, ércztelen hangon a nő, kinek lángba
borult arczán a düh bíborát fakó sápadtság váltá fel. Összeszorított
ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatainak gyeplőit, állt
bosszú-cherubként rendítő nyugalomban. – Hol fiam? – mond újra piruló
arczczal. – Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? hol fiam?
oh egek! hol fiam? – Tudod-e nyomorult, hogy én csak ő benne élek?
Nélküle nem vagyok, nem voltam. A multat, mint a jövendőt elnyeli e
veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? borzasztó! – s térdre hullt a nő,
rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban
ömlött el szívébe, szenvedélyesebben mint önmaga. Összeszorítá kezeit: –
Isten – mond – irtózatos, de igazságos! a mint mondják, Úr! ott fenn,
vagy itt alant, szelid vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! ha nem
képzet hatalmad: add fiamat vissza s vedd éltemet érte! vagy – mond
felugorva s tőrét kiragadva szíjából – ha haszonleső vagy, ha bérért
irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet,
százat, ezret? – mond alig érthetőn s végig omolva a padlón.
Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani s látván így
ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s
összerogyni, sietve kisurrant a házból. Az ajtóban megállva egy perczig,
kiáltá be rémült harsány hangon: – Zsiga eltévedt, talán még él! – s
ezzel hirtelen becsapta azt s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá
fordítaná.
A nő eszmélni kezdett. – Talán él! – kiáltott, vagy inkább ordított
őrült kaczajjal – hol, hol? – kérdé, az ajtóhoz rohanva, melyet zárva
talált s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy sarkaiból azonnal
kiemelve, reá hanyatlott s félretaszítván, kirohant a nyíláson.