Eredj fiam! monda ő.
_Walter Scott._
A szép Maros völgyében Alvincz a legkiesb falvak egyike Erdélyben.
Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást igérve a
szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek
emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tünnek ki a szemben fekvő
Borbereknek egyszerű szalmafödelei.
A helység közepe táján láthatók ősz falai egy hajdan fejedelmi
kastélynak, mely történetünk idejében épségben állott. Az épületnek két
magas szárnya áll még, melynek egyikébe a kapu nyílik magas boltozat
alatt; a más két oldal rom jelenben s csak rakhelyül használtatik. Ennek
egyik szögletében mutatják még egy-két fennálló falait azon teremnek,
melyben Martinusius Györgyöt megölték s kivetették az ablakon, hol több
ideig temetetlen sorvadtak tagjai.
E szép fekvésű falunak napnyugoti végén volt egy alacsony, egyszerű
falusi lak, sötét, félig meszelt falakkal, milyeket most is sok helyt
láthatni úton kívüli falukon. Magas, éles födél, zsindelylyel födött
kémény, a tornácz alig másfél könyöknyi széles s az oda vezető keskeny
lépcsők idomtalan fahasábokból egymáshoz jól-rosszul illesztve. A
tornáczon, melyet durván faragott négyszegű gerendák támogattak, jobbra
félig nyilt fahombár állt, födele kender-csomókkal terhelve; mellette
jobbra egy rosszul abroncsolt hordócska, melynek meszes, felül szétváló
dongái, tartalmára mutattak, balra lócza, vastag ingó lábakkal; az ajtó
mellett, mely egy nemébe az előszobának nyílék, a másik oldalon
kendertiló s egy pár alacsony székecske. Túl ezeken az elhintett zab- és
árpa-szemeken tyúkok s csibék kapkodtak.
Ezen egyszerű lakot boronás kerítés körözé, némely szakait idő s rossz
szomszédok rostélylyá ritkíták. Az udvarka balján szalmával födött ól s
mellette kaputlan szekérszín nyúlt el; túl egy boglya széna s két
sertéshízó állott, röfögő s néha orraikat kidugó lakóikkal.
Az épület három szobából s egy pitvarból áll, az utóbbinak végében a
konyha rejtezék füstös magányban. Mert jelenben sem tűzhelyén tűz s
edény, sem körüle sürgő gazdasszony nem látszék; csak egy-két fazék,
fakanalak s több effélék függtek szép rendetlenségben falairól. A
konyhától balra nyíló szobában a ház egyetlen cselédje, egy öreg asszony
lakott. A jobb oldal két szobából állt: egyike az udvar felől, másikának
egyetlen ablaka durván szilvásba nyílt. Az udvar felőli jó tágas volt;
egy nagy nyitott kemencze s kandalló egyszerre, foglalá el majdnem
nyolczad részét. Ezzel szemközt durva, vörössel hímzett vánkosokkal
ölnyire vetett nyoszolya nyugvék, melyen néhol az egykori czifra festés
nyomai látszottak. A két, karikákkal berakott, ónos ablakkal ellátott
fal mellett, festett ládák, szeszélyes alakú pohárszék s néhány faszék
állottak; az ajtóval szemközti falat hosszú tölgyasztal foglalá el.
Minden középszerűségen alóli, kényelmetlen helyzetére mutata a ház
birtokosának.
Timárné asszony, özvegye Timár Istók uramnak, a helység hajdani
jegyzőjének, birá e lakot egyetlen fiával, Timár Miskával, ki jelenben a
három tanulási év után haza kerűlvén, ház körüli dolgokkal, alvással és
néha egy-egy látogatással a falusi csapszékben «A sánta kakashoz», tölté
vagy henyélé el idejét.
Az asszony magas, szikár, mozgékony öreg, kökénysötét szemekkel s igen
okos arczczal, melybe a hatvan év szokott redőit véste már, üle a
kandalló tűzhelyén; fejét sötétkék kendő födé hosszan lenyuló
szöglettel: ingén felül, mely a szombat közeledését árulá el szennyével,
fekete, nyitott mellény, vagy váll neme, vala öltve; szoknyája hasonló
színű; védve elül házi vászonból készült kötőből, melynek tisztasága
különös ellentétben volt a többi öltözetnek avult kinézésével. Bánatos
vonásai, nyugtalan fülelés, s sokszori ablakhoz közelítése gyaníttatták,
hogy valakit vár.
Fia, Miska, húsz évű, köznapi arczú fiú, az egyik festett ládán ült.
Maga elébe bámuló szürke szemei, felvetett ajkai, duzzogásra mutattak.
Öltözete durva posztóbóli kék nadrág s ujjatlan dolmány volt, hasonló
színű anyagból.
– Istenem! – mond az öreg, fölkelve helyéből s az egyik ablakhoz tipegve
– még nem jő Sári, sem a szomszéd. Elveszett szegény Zsiga örökre! mit
tegyek? – rebegett fuldokló hangon, fejére kulcsolt kezekkel.
– Ej – felelt Miska – ne búsuljon, anyámasszony! kilencz évű fiú nem oly
könnyen vész el, egyébiránt is a gyermek szemes, hátha szándékosan
illant el a háztól!
– Oh – felel az öreg dorgáló hangon, mely szinte sírólag hangzék – adná
Isten, hogy úgy volna! talán csak előkerülne valahára. De félek,
eltévedt az erdőben valahol, s vagy farkas eszi meg, vagy éhhel hal.
Hej, fiú, lelkeden lesz a szegény gyermek! nem kerested oly
szorgalommal, mint kelle.
Miska bosszúsan kelt föl a tulipános szekrényről. Anyám! – szólt – újra
azt mondom, a gyermek el nem veszett; rossz pénz nem vész el.
Emlékezik-e ked, a minap, midőn rálegyintett a guzsalylyal, nem azt
mondá: «nem tart az örökké!»
– A mind igaz; de mit mond anyja, ha ide jő? ez pedig minden pillanatban
megeshetik. – Miska, ne resteld, járd még egyszer össze az erdőt s
tudakozódjál a vidékben róla. – Ezzel az öreg felnyitván az egyik ládát,
annak oldalt lévő váluforma rekesze födelét fölemelé s egy hólyagocskát
mutata elő: – Itt, fiam! a mit hét év alatt összezsugorgattam, szép új
ezüst pénz; kilencz nehéz gomb kitelik zöld dolmányodra belőle: a tied,
ha Zsigát előkeríted.
A ház örököse vigyorogva pillantott a pénzre. – Ám legyen! – szólt,
süvegét fölvéve. – Én megyek, fölnyergelem a szürkét, de ha nem lelem,
engem ne okozzon anyámasszony!
Az öreg könnyebbedni látszék. Míg fia távozott, újra a kandalló
tűzhelyén vőn helyet, folytatva fonását. Nem kevés gond lepte meg az
öreget; a kis Zsiga nem volt gyermeke. Négy évvel ezelőtt, késő őszi
estve jöve egy szép fiatal asszonyka hozzá a kis Zsigával; ez bízta a
kisdedet gondviselésére. Azóta többször jelent meg és soha sem üres
kézzel s mindig igéretekkel; melyek, mivel időről időre teljesültek, az
öregnél készpénz értékűek valának. Ki volt atyja a kisdednek s ki anyja?
nem tudá. Mély titok látszék születésén lebegni; de azon szenvedélyes
szeretetből, melylyel az őt átadó nő viselteték a kis Zsigához, könnyen
lehete benne az anyát megismerni, kinek különös nézetei lehetének
fiával. – Neveld, – monda sokszor az öreg Timárnénak, – erős, mindent
tűrni tudó férfinak Zsigámat! ne kíméld semmi fáradságtól; tudjon
hideget, meleget, éhséget s szomjat szenvedni; legyen dolog- s
munkabíró; szíve, ha akarod, jó, de nem lágy, tanuljon keveset, de jól,
szóval: váljék férfiúvá, ki erős testben-lélekben, szokjék jókor magára
lenni, magával elégülten; mert – mond önkénytelen kitörő könyekkel,
melyeket mintegy szégyenleni látszaték – sorsa neki az: hogy egyedül
álljon az élet hullámai közt, zajok tördeljenek szirt-keblén, s bírjon
ellenni tudni mindentől; tudja, mi szükség egy megtagadó életre, de nem
sokat, nem szükségtelent.
Az öreg figyelve hallgatá a sajátságos nevelési elveket, félig gyanítva,
félig fel nem foghatva szellemöket s föltevé magában, részint
vonzódásból a bájos gyermekhez, melyet ez önkénytelen idézett elő,
részint haszonvágyból, melytől ment nem vala egészen: e kívánatoknak
kitelhetőleg megfelelni.
Zsigát röviden tartotta; minden héten kétszer ment csak az egyházfihoz,
hol írás- és olvasásban meglehetős előmenetelt tőn. A ház körül minden
dologban osztozék: barmot, lovat, sertést étetett, sepert, tapasztott,
szóval semmitől sem vala szabad magát elvonni. – Az öreg két lovát ő
vivé többnyire itatni, s ilyenkor felkapván hátára hol egyiknek, hol
másiknak, nem ritkán kalandozá a fél határt össze rajtok, portól s
verejtéktől födve tért néha ilyen lovaglásból, nem kis bosszújára a
zsémbelődő gyámanyának, haza. Juhait ő őrzé s néha napokat töltött
azokkal erdők szélein, vagy a dús fűtől hullámzó legelőkön.
Miskának haza jötte után, az öreg nem vala oly kirekesztőleg gondos
gyámfia iránt; bár ez némileg szívébe tudá magát lopni s ártatlan
enyelgéseivel s néha csínyjeivel is mulattatá az öreget. A gyerek komoly
volt inkább, mint vidám; de épen ritkasága szívömledéseinek s
enyelgéseinek tevé azokat érdekesbekké. Minden, a mit tett, mélyen
érzett volt. S ha gyámanyjának néha, bár ritkán, nyakába ugrott: nem
lehete e szíves, lélekteljes szeretet kifejezését viszonzat nélkül
hagyni. Enyelgéseinek is sajátságos kifejezései, szinte korántúliak
valának. Minden az öregben fojthatatlan részvétet teremte elő gyámfia
iránt. – Miska nem úgy érzett; ő féltékeny látszék lenni s anyjának
szívességéből nem örömest osztozék mással; bár azt sem megérdemleni, sem
viszonozni nem tudá. Egyébiránt szenvedhető kímélettel bánt a kis
Zsigával, bár hunyorogva nyugvék olykor szeme rajta s a gyermek
gyanítható anyjának ajándékait nem veszté el szemei elől; de mind e
mellett inkább keserű, mint engedékeny volt, a hol csak egyedül lehete
véle.
A gyermeket gyámanyja egy nappal elébb, mint e családdal megismerkedénk,
tizenegy juhával s három kecskéivel az erdő szélére küldé legeltetni.
Késő estve a juhok magokban tértek vissza; az öreg azonnal fiát, ki némi
kaján kárvágy szétvillanását arczán rosszul födözheté, küldé utána. –
Miska elment keresni, vagy nem keresni, ő tudja; de bosszúsan s morogva
tért vissza reggel, a gyermek nélkül. Az öreg a dolgot, úgy látszék,
nagyon szívére vette. – Míg a kis gyámfiú mindennap látkörében
mutatkozék, nem is sejté, mennyire szereti vagy megszokta; most
elvesztvén, nyugtalan keserűség nehézkedék szívére, egyrészt szeretet a
kisded iránt, másrészt aggódás, ha anyja visszakívánja s mindezek
mellett jövedelmének nem kis csökkenése. Mert néha a kis Zsigáért nyert
élelembér tartá a lelket a szegény családban.
Nyugtalan járt-kelt az öreg, a fonás sem haladott; s azon fájdalmas,
kellemetlen érzés környezé szívét, mely a hasztalan várakozással párosul
mindig. Elveszettnek nem hívé a gyermeket; arra ez igen szemes és
életrevaló volt. Vagy eltévedt tehát, a mi az akkori időkben még
járatlanabb rengeteg öblözeteiben sem ritka, sem csodás nem vala; vagy
önszándéka bírta eltávozásra, a mi kétszeresen sérté az öreget, azon
nyugtató öntudat mellett, hogy arra okot nem adott. E kétes tünődés,
ezen önbátorítás, tünő remény s várakozás közti habozás alatt egy negyed
óra telt el a másik után; már éji szállására sietett a nap királya,
egyenes halvány sugárokat lövelve fel a hegyek homlokai fölött; a falu
csordája bömbölve tért vissza porfellegtől környezve, s ave-ra kondult
meg az ősi kastélynak ércz nyelve: s még sem Sára, az öreg szolgáló, sem
szomszédja, kik a Zsiga fölkeresésére mentek, vissza nem tértek. Miska
is jó ideje, hogy eltávozott már. Az esti homálynak szokott kísérője, a
kettőzött remegés, körülfogá rémképeivel az öreg keblét s kínos fájdalom
hata szívére. Úgy látszék, most, mintha kis gyámfiát valóban el kellene
vesztenie s könnyek szivárgának pilláira; egybetett kezekkel, görnyedező
helyzetben sírt az egyik ládára ülve csendesen, éneklő panaszait
hallatva néha.