_Signior mie caro, i’te sol chiamo e’nvoco_
_Contra l’inutil mie cieco tormento._[285]
Vittoria Colonna halála után Michelangelónak az lett volna vágya, hogy
visszatérhessen Firenzébe és „atyja sírja mellett pihentesse meg fáradt
csontjait.“[286] Miután azonban egész életén át a pápák szolgálatában
állott, utolsó éveit Istennek akarta szentelni. Talán barátnője
ösztönözte volt erre és az ő utolsó akaratát teljesítette ezzel. Egy
hónappal Vittoria halála előtt, 1547 január 1.-én kelt brevéjével III.
Pál pápa a Szent Péter-templom vezérépítészévé nevezte ki Michelangelót
és az építkezésre korlátlan hatalmat adott neki. Michelangelo nem
könnyen fogadta el és nem is a pápa rábeszélése indította arra, hogy
hetvenéves vállaira vegye a legsúlyosabb terhet, amelyet valaha hordott.
Kötelességet látott benne, isteni küldetést:
„Sokan azt hiszik – magam is azt hiszem, – hogy Isten állitott erre a
helyre… Mert már öreg vagyok és nincs más, akire hagyhatnám, nem akartam
otthagyni, hiszen Isten iránt való szeretetből szolgálok és benne van
minden reményem.“[287]
E szent feladatért semmi fizetést sem fogadott el.
Sok ellenséget talált magával szemben: „Sangallo pártját,“[288] mint
Vasari mondja és mindazokat az intézőket, szállítókat, vállalkozókat,
akiknek csalásait leleplezte, holott Sangallo szemet húnyt fölöttük.
„Michelangelo megszabadította a Szent Péter-templomot a tolvajoktól és
rablóktól“ – mondja Vasari.
Valóságos szövetség alakult ellene. Élén az orcátlan Nanni di Baccio
Bigi építész állott, akit Vasari azzal vádol, hogy meg akarta lopni
Michelangelót és aki arra törekedett, hogy kitúrja őt. Elhiresztelték,
hogy Michelangelo mitsem ért az építészethez, csak fecsérli a pénzt és
nem tesz egyebet, csak lerombolja előde művét. Maga az építőbizottság is
építésze ellen foglal állást és 1551-ben ünnepélyes vizsgálatot
eszközölt ki, amelyen a pápa elnökölt. Ekkor a felügyelők és munkások
Michelangelo ellen vallottak, Salviati és Cervini[289] biborosok
támogatásával. Michelangelo alig tartotta érdemesnek, hogy igazolja
magát: minden vitát elutasított. – „Nem vagyok köteles“ – mondá Cervini
biborosnak – „hogy eminenciáddal, vagy bárki mással közöljem, mit kell
tennem, vagy mit akarok tenni. Csak az a teendőjük, hogy a kiadásokat
ellenőrizzék. A többi az én dolgom.“[290] – Hajlíthatatlan büszkesége
sohasem engedte meg, hogy terveit másoknak bemutassa. Munkásainak, midőn
panaszkodtak, így válaszolt: „A ti dolgotok, hogy falazzatok,
faragjatok, ácsoljatok, folytassátok mesterségteket és teljesítsétek
parancsaimat. Hogy mi az én gondolatom, azt sohasem fogjátok megtudni,
mert méltóságom ellen való lenne.“[291]
A pápák kegye nélkül egy pillanatig sem tarthatta volna magát az
eljárása által szított sok gyülölet ellen.[292] Csakugyan, midőn III.
Julius meghalt[293] és Cervini biboros lett pápa, Michelangelo már-már
elhagyta Rómát. De II. Marcellus csak igen rövid ideig ült a pápai
trónon és IV. Pál követte őt. Michelangelo, aki ismét bízhatott a pápa
pártfogásában, folytatta a küzdelmet. Gyalázatnak tartotta, lelki
üdvösségét féltette volna, ha elhagyja a munkát.
„Erőszakkal állítottak a Szent Péter-templom építésének élére és immár
körülbelül nyolc éve szolgálok nemcsak ingyen, hanem még nagy káromra és
hátrányomra is… Most, midőn arra került a sor, hogy a kupolát mielőbb
beboltozzam, távozásom az építkezés romlása lenne, nekem nagy szégyenem
az egész kereszténység előtt és lelkemnek nagy bűne.“[294]
Ellenségei nem szereltek le és a küzdelem egy időre tragikus fordulatot
vett. 1563-ban Michelangelo leghívebb segédjét, Pier Luigi Gaetát, lopás
hamis vádja alatt bebörtönözték és az építésvezetőt, Cesare da
Casteldurantét, tőrrel leszúrták. Michelangelo erre azzal válaszolt,
hogy Cesare helyébe Gaetát nevezte ki. Az építőbizottság elkergette
Gaetát és Michelangelo ellenségét, Nanni di Baccio Bigiót nevezte ki.
Michelangelo, magán kívül, nem mutatkozott többé az épületnél.
Elhíresztelték, hogy lemondott a vezetésről és a bizottság helyettesének
Nannit tette meg, aki azonnal a mester szerepét kezdte játszani. Arra
számított, hogy utoljára is majd kifárasztja a nyolcvannyolc éves, beteg
és halódó öreg embert. Nem ismerte ellenfelét. Michelangelo azonnal
felkereste a pápát és azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja Rómát, ha nem
szolgáltatnak neki igazságot. Új vizsgálatot követelt, rábizonyította
Nannira, hogy nem képes megfelelni és hogy hazudik, végül is
elüzette.[295] Ez 1563 szeptemberében történt, négy hónappal halála
előtt. Igy, utolsó órájáig küzdenie kellett a féltékenység és gyűlölet
ellen.
Ne szánakozzunk rajta. Tudott védekezni és még halálraváltan is képes
volt egymaga „széttépni tízezer ilyen fajzatot,“ – ahogy egykor
öccsének, Giovan Simonenak mondta volt.
* * *
A Szent Péter-templom nagy művén kívül Michelangelo élete végén egyéb
építészeti feladatokkal is foglalkozott: a Capitoliummal,[296] a Santa
Maria degli Angeli-templommal,[297] a firenzei _Laurenziana_
lépcsőjével,[298] a Porta Piával és főképen a San Giovanni dei
Fiorentini-templommal, amely az utolsó volt nagy tervei közül és, mint a
többi, ez is abban maradt.
A firenzeiek kérték volt fel, hogy építse fel nemzetük templomát
Rómában; erre nézve maga Cosimo herceg hizelgő levelet írt neki és
Michelangelo, akit Firenze iránt táplált szeretete éltetett, fiatalos
lelkesedéssel vállalkozott a munkára.[299] Azt mondta földieinek, „hogy
ha végrehajtják tervét, sem a rómaiaknak, sem a görögöknek nem volt soha
hasonló templomuk; ilyen szavakat – mondja Vasari – sem azelőtt, sem
azután nem ejtett ki soha, mert rendkívül szerény vala.“ A firenzeiek
elfogadták a tervet és semmit sem változtattak rajta. Tiberio Calcagni,
Michelangelo barátja, az ő vezetése alatt készítette el a templom
famintáját: – „oly ritka művészetű alkotás volt, hogy szépségre,
gazdagságra és változatosságra nézve nem volt párja. Megkezdték az
építést és 5000 tallért elköltöttek. Azután elfogyott a pénz, abbamaradt
a dolog és Michelangelo igen nagyon bánkódott miatta.“[300] Sohasem
építették fel a templomot és még mintája is eltűnt.
Ez volt Michelangelo utolsó művészi csalódása. Miképen remélhette volna,
midőn halála közeledett; hogy a Szent Péter-templom, amelyet alig
kezdtek még meg, valaha elkészül, hogy műveinek bármelyike is túl fogja
élni őt? Ha szabadságában lett volna, talán szétzúzta volna őket. Utolsó
szobrászati művének, a firenzei székesegyházban levő _Levétel a
keresztről_ csoportnak története tanúságot tesz róla, mennyire elszakadt
már a művészettől. Ha mégis foglalkozott még szobrászattal, ezt nem a
művészetben, hanem Krisztusban való hitétől indíttatva tette „és mert
szelleme és ereje nem állhatta meg, hogy ne alkosson.“[301] De midőn
elkészítette művét, szétzúzta.[302] „Teljesen elpusztította volna, ha
szolgája, Antonio nem könyörög érte, hogy adja neki.“[303]
Ilyen közömbös volt már Michelangelo, a halál küszöbén, művei iránt.
* * *
Vittoria halála óta semmi nagy vonzalom sem derítette már fel életét. A
szerelem eltűnt belőle:
Szerelmes szívemnek kihűlt a lángja:
Kisebb bajt a nagyobb baj egyre űz,
Kopottan foszla szét lelkemnek szárnya.[304]
Elvesztette testvéreit és legjobb barátait. Luigi del Riccio 1546-ban
halt meg, Sebastiano del Piombo 1547-ben; öccse, Giovan Simone 1548-ban,
legifjabb öccse, Gismondo, akivel soha sem volt bizalmasabb viszonyban,
1555-ben. Családias, bár zsörtölődő érzelmeit árván maradt
unokaöccseire, legidősb öccsének, Buonarrotónak gyermekeire vitte át.
Ketten voltak: egy leány, Cecca (Francesca) és egy fiú, Lionardo. Ceccát
kolostorban helyezte el Michelangelo, gondoskodott kelengyéjéről,
fizette tartásdíját, meglátogatta és midőn férjhezment,[305] egyik
birtokát adta neki hozományúl.[306] Magára vállalta Lionardo nevelését,
aki atyja halálakor kilenc éves volt. Vele folytatott hosszú levelezése,
mely gyakran emlékeztet Beethovennek és unokaöccsének levelezésére,
tanúságot tesz arról a komolyságról, amelylyel atyai hivatását
betöltötte.[307] De a gyakori mérgelődések nem maradhattak el. Lionardo
nem egyszer próbára tette nagybátyja türelmét, amely különben sem volt
nagy. A gyerek rossz írása elég volt arra, hogy kihozza sodrából
Michelangelót. Az ő iránta való figyelem hiányát látta benne:
„Valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság,
mielőtt el tudom olvasni: nem tudom, hol tanultál irni! Csekély szeretet
jele!… Azt hiszem, hogy ha a világ legnagyobb szamarának kellene írnod,
akkor is gondosabban írnál… Utolsó leveledet tűzbe dobtam, mert nem
voltam képes elolvasni és így nem is válaszolhatok neked. Már több ízben
megírtam, hogy valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a
forróság, mielőtt el tudom olvasni. Azért azt mondom neked, hogy ezentúl
ne írj nekem és ha valamit közölni akarsz velem, keress valakit, aki
irni tud, mert az én fejem nem arra való, hogy leveleiddel
kínlódjam.“[308]
Természettől fogva bizalmatlan volt és még gyanakvóbbá vált testvérei
viselkedése következtében, nem áltatta tehát magát unokaöccse alázatos
és mézes-mázos érzelmeinek őszinteségével, mert úgy vélte, hogy annak
vonzódása főleg pénzes ládájára irányúl, amelyről a gyerek tudta, hogy
örökölni fogja azt. Michelangelo tartózkodás nélkül meg is mondta ezt
neki. Egy ízben, midőn halálos beteg volt, megtudja, hogy Lionardo
Rómába sietett és itt tapintatlan lépéseket tett. Dühében ezt írja neki:
„Lionardo! Rosszúl voltam, te meg Giovan Francesco úrnál úgy tettél,
mintha már meghaltam volna és érdeklődtél, maradt-e hagyatékom. Hát nem
juttatok neked Firenzében eleget? Nem tagadhatod meg, hogy atyádhoz
hasonlítasz, aki Firenzében kikergetett házamból. Tudd meg, hogy olyan
módon végrendelkeztem, hogy arra, amim itt van Rómában, nem is
gondolhatsz. Azért menj Isten hírével, ne kerülj elém és ne is írj nekem
többé.“[309]
Ezek a kifakadások azonban nem nagyon hatották meg Lionardót, annál
kevésbbé, mert rendesen szeretetteljes levelek és ajándékok követték
őket.[310] Egy évvel utóbb ismét Rómába sietett, ahová 3000 tallérnyi
ajándék ígérete édesgette. Michelangelo, akit sértett az érdekből fakadó
sietség, ezt írta neki: „Ami azt illeti, hogy oly lázas sietséggel
jöttél Rómába, nem tudom, vajjon oly gyorsan eljöttél volna-e, ha
nyomorban lettem volna és nem lett volna kenyerem… Azt mondod, hogy
irántam való szeretetből volt kötelességed eljönni. Igen, a szú
szeretete a fa iránt![311] Ha szeretnél, ezt írtad volna: Michelagniolo,
csak költse azt a háromezer tallért magára, mert eleget adott már
nekünk; kedvesebb előttünk élete, mint vagyona. Már negyven évig éltetek
énbelőlem és sohasem volt hozzám egy jó szavatok, nem hogy
egyebetek.“[312]
Súlyos kérdés volt Lionardo házassága. Hat évig foglalkoztatta a
nagybácsit és az unokaöccsöt.[313] A simulékony Lionardo kedvében járt
nagybátyjának, kitől örökséget remélt, elfogadta minden észrevételét,
engedete, hogy ő válogasson, birálgasson a kinálkozó házasságok ügyében,
hogy elvesse azokat. Ő maga közömbösnek látszott. Michelangelót ellenben
annyira izgatta a dolog, mintha csak ő készült volna megházasodni. A
házasságot komoly ügynek tekintette, melynek legcsekélyebb feltétele a
szerelem, nem sokkal súlyosabban esett a latba a vagyon sem: a fő dolog
az egészség és feddhetetlenség volt. Keresetlen tanácsokat adott,
amelyek épen nem voltak költőiek, de egészségesek és józanok: „A
házasság nagy elhatározás; jusson eszedbe az is, hogy a férj és feleség
között mindig legalább tiz évnyi különbségnek kell lennie. A jóságon
kívül tekints az egészségre is… Több személyről beszéltek nekem:
némelyik tetszett, másik nem. Ha gondolsz reá, írj nekem, abban az
esetben, ha az egyik inkább kedvedre való lenne, mint a másik: majd
megmondom véleményemet… Szabadságodban van akár egyiket, akár másikat
elvenni, ha ugyan nemes származású és jó nevelésű. Inkább ne legyen
hozománya, mint hogy nagy hozománya legyen, – hogy békében élhess…[314]
A napokban egy firenzei polgár beszélt nekem egy Ginori leányról és
elmondta, hogy szóltak neked róla és hogy tetszik neked. Nem hiszem,
hogy igaz és nem adhatok tanácsot, mert nem tudok róla. De már az nem
tetszik nekem, hogy olyant végy el, akit atyja nem adna hozzád, ha illő
hozományt tudna neki adni. Azt szeretném, hogy ha valaki hozzád akarja
adni leányát, az hozzád adja, ne vagyonodhoz… Csakis a lélek és test
egészségét és a vér nemességét tekintsd és erkölcseit és hogy kik a
szülei, mert ez igen fontos… Igyekezzél olyan asszonyt találni, aki
szükség esetén nem resteli, hogy a konyhaedénynyel és egyéb házi
dologgal foglalkozzék… Ami a szépséget illeti, ne törődjél vele
túlságosan, hiszen te sem vagy a legszebb legény Firenzében, csak ne
legyen nyomorék vagy visszataszító…“[315]
Úgy látszik, mintha hosszú keresgélés után rátaláltak volna a ritka
madárra. De utolsó pillanatban mégis találtak benne egy olyan hibát,
amely meghiusította a dolgot: „Utolsó leveledből arról értesülök, hogy
rövidlátó, amit nem tartok csekély hibának. Figyelmeztetlek tehát, hogy
én itt még semmit sem igértem és mivel te ott sem igértél még semmit,
azt hiszem, legjobb lesz bele nem bocsájtkozni, ha ugyan bizonyos vagy
benne.“[316]
Lionardo csügged. Csodálja, hogy nagybátyja minden áron meg akarja
házasítani. „Megerősítlek benne“ – válaszol Michelangelo – „hogy
családunk velünk ki ne haljon, ha azért a világ nem is pusztulna el, de
hiszen mindegyik állat igyekszik, hogy fenntartsa fajtáját. Kivánom
tehát, hogy nősülj meg.“[317]
Végre Michelangelo is belefárad. Maga is szinte nevetségesnek tartja,
hogy mindig ő foglalkozik Lionardo házasságával, az meg úgy tesz, mintha
nem is lenne köze a dologhoz. Kijelenti, hogy nem fog többé
beleelegyedni: „Hatvan év óta foglalkoztam a ti ügyeitekkel; most öreg
vagyok és a magaméival kell törődnöm.“
Ugyanekkor értesül róla, hogy unokaöccse eljegyezte Cassandra Ridolfit.
Örül neki, szerencsét kíván és 1500 arany hozományt ígér. Lionardo
megnősül.[318] Michelangelo üdvözli a fiatal házaspárt és gyöngysort
ígér Cassandrának. De az öröm mégsem akadályozza meg abban, hogy ne
figyelmeztesse unokaöccsét: „Nem értek az ilyesmihez, de úgy tűnik fel
nekem, hogy mindent rendbe kellett volna hoznod, mielőtt házadba vetted
az asszonyt… Az ilyen pénzdologból mindig egyenetlenség keletkezik.“
Ezzel a tréfás intelemmel fejezi be levelét: „Igyekezzél élni és gondold
meg jól, mert mindig sokkal nagyobb az özvegyasszonyok száma, mint az
özvegyembereké.“[319]
Két hónappal utóbb az igért nyakék helyett két gyűrűt küld Cassandrának;
egyiket gyémánt, a másikat rubin diszítette. Cassandra köszönete jeléül
nyolc inget küld neki. Michelangelo így ír Lionardónak: „Igen szépek,
főleg a vászon: nagyon örülök nekik. Mégis rosszul esik, hogy
megfosztottátok magatokat, mert nekem elég van. Köszönd meg Cassandrának
az én nevemben és ajánld föl neki azt, amit itt szerezhetek, valami
római dolgot vagy egyebet. Nem fogok megfeledkezni róla… Most csak
csekélységet küldhettem, más alkalommal majd valami olyat fogok
keríteni, amire kedve volna, csak tudasd velem…“[320]
Csakhamar megszületnek a gyermekek: az első fiú, akit Michelangelo
kívánságára Buonarrotónak kereszteltek,[321] majd a második,
Michelangelo,[322] aki azonban kevéssel születése után meghal. Az öreg
nagybácsi, aki 1556-ban meghívja a fiatal párt, hogy látogassák meg
Rómában, szeretettel vesz részt a család örömében, bánatában, de soha
sem engedi meg rokonainak, hogy az ő ügyeivel, akár egészségével is
foglalkozzanak.
* * *
Családi kötelékein kívül Michelangelónak kiváló és híres emberek
barátságában is része volt.[323] Zord kedélye mellett is hamis képet
nyernénk róla, ha – Beethoven mintájára dunamelléki parasztnak
képzelnők. Olasz arisztokrata volt, magas kulturájú és fínom fajtájú.
Serdülő kora óta, melyet a San Marco kertjeiben, Lorenzo il Magnifico
környezetében töltött, érintkezésben maradt mindazokkal, akiket Itália
nagyurai, fejedelmei, főpapjai,[324] irói[325] és művészei[326]
legjobbjai közé sorolt. A szellemességben versenyre kelt Francesco Berni
költővel,[327] levelezett Benedetto Varchival, költeményeket váltott
Luigi del Riccióval és Donato Giannottival. Keresték társalgását, a
művészetről szóló mély észrevételeit és megjegyzéseit Dantéról, akit
senki sem ismert úgy, mint ő. Egy római hölgy[328] azt írta róla, hogy
amikor akart, „fínom, lebilincselő modorú nemesember volt és mint
ilyennek, alig akadt párja Európában.“ Giannotti és Francesco d’ Ollanda
párbeszédei fínom udvariasságát és nagyvilágias modorát mutatják be.
Fejedelmekhez intézett némely levelei[329] még azt is elárulják, hogy
könnyű szerrel tökéletes udvari ember válhatott volna belőle. A világ
sohasem húzódott tőle vissza; ő tartotta magát távol tőle és csak rajta
állott, hogy diadalmas életet éljen. Itália számára geniuszának
megtestesülése volt. Pályájának végén, mint az egyedüli, aki a nagy
renaissance művészei közül még életben maradt, annak személyesítője
volt, ő magában egy egész dicsőséges évszázad. A fejedelmek meghajoltak
királysága előtt. Nemcsak a művészek tekintették mintegy emberfölötti
lénynek.[330] I. Ferenc és Caterina de’ Medici hódolt neki.[331] Cosimo
de’ Medici szenátornak akarta kinevezni[332] és midőn Rómába jött,[333]
mint egyenrangúval bánt vele, maga mellé ültette, bizalmasan társalgott
vele. Cosimo fia, Don Francesco de’ Medici, levett süveggel fogadta,
„tanúságot téve a páratlan ember iránt való határtalan
tiszteletéről.“[334] Nem kevésbbé becsülték benne géniuszát mint „nagy
erényét.“[335] Aggkorát ugyanannyi dicsőség övezte, mint Goetheét és
Victor Hugóét. De más fából volt faragva. Nem szomjazott népszerűségre,
mint az egyik és nem volt meg benne a világ és az uralkodó rend iránt
való polgári tisztelet, mint a másikban, akármilyen szabad volt is ez.
Megvetette a dicsőséget, megvetette a világot és ha pápákat szolgált,
„ezt kényszerűségből tette.“ Nem is csinált belőle titkot, hogy „még a
pápák is bosszantották és megharagították olykor, ha vele beszélgettek
és érte küldtek“ és hogy „parancsaik ellenére nem jelent meg, ha nem
volt hozzá kedve.“[336] – „Ha valaki természettől, vagy akár
nevelésénél, akár születésénél fogva megveti a szertartásosságot és
képmutatást, bizony nem volna észszerű, ha meg nem hagynók a maga
életmódjában. És ha az az ember oly szerény, hogy nem kér belőletek, mit
akartok tőle? Miért akarjátok, hogy része legyen azokból a hiú
dolgokból, amelyekre az ő magányossága nem való?… Nem lehet kiváló ember
az, aki inkább a balga embereknek tesz eleget, mint a maga
hívatásának.“[337]
A világgal tehát csakis elkerülhetetlen összeköttetésben vagy teljesen
szellemi érintkezésben állott. Nem eresztette közel magához és a pápák,
a fejedelmek, az irodalom emberei és a művészek kevés helyet foglaltak
el életében. Közülök csak kevés iránt volt igaz rokonérzése és azokkal
is csak ritkán kötött tartós barátságot. Szerette barátait, nagylelkű
volt irántuk, de hevessége, büszkesége, gyanakvása gyakran halálos
ellenségeivé tette azokat, akiket leginkább lekötelezett. Ezt a szép,
szomorú levelet írta egyszer: „A szegény hálátlannak az a természete,
hogy ha megsegítitek szükségében, azt mondja, hogy ő előlegezte azt,
amit adtok neki; ha valami munkához juttatjátok, hogy jót tegyetek vele,
mindig azt mondja, hogy kénytelenségből tettétek és azért bíztátok reá,
mert magatok nem vagytok reá képesek. Valahány jótéteményben részesül,
mindegyikről azt mondja, hogy a jótevő kénytelen volt vele. Ha pedig a
jótétemények, amelyek érik, nyilvánvalók és le nem tagadhatók, a
hálátlan addig vár, míg az, aki jót tett vele, valami nyilvános hibát
követ el, hogy legyen alkalma rosszat mondani róla, hogy elhigyjék neki,
ha lekötelezettségét lerázza magáról. Velem mindig úgy jártak el és
sohasem volt velem senkinek dolga (kézműveseket értek), hogy teljes
szívemből jót ne tettem volna vele. Azt mondják, hogy különc és eszelős
vagyok, de ez csak nekem árt, pedig ezen az alapon szidnak és gyaláznak
engem: ez minden jóravaló ember jutalma.“[338]
* * *
Saját házában elég ragaszkodó, de általában közepes segédei voltak.
Azzal gyanúsították, hogy szándékosan választ ilyeneket, csak hogy
tanulékony eszközei legyenek, nem munkatársai, – ami különben jogos lett
volna. De Condivi azt mondja, hogy „nem igaz, amit sokan ráfogtak,
mintha nem akart volna tanítani, sőt örömest tette… A balsors azonban
úgy akarta, hogy kevéssé megfelelő egyénekre akadt, vagy ha megfelelők
voltak is, nem volt kitartásuk, hanem alig hogy néhány hónapig az ő
vezetése alatt voltak, már mestereknek tartották magukat.“
Kétségtelen különben, hogy az első dolog, amit segédeitől megkövetelt,
az volt, hogy teljesen vessék magukat neki alá. Amilyen kérlelhetetlen
volt azok iránt, akik vele szemben függetlenséget fitogtattak, annyira
elhalmozta szerény és hű tanítványait elnézése és nagylelkűsége
kincseivel. A lusta Urbano, „aki nem akart dolgozni“[339] – jól tette
különben, mert ha dolgozott, ügyetlenségével helyrehozhatatlanúl
elrontotta a Santa Maria sopra Minerva _Krisztusát_, – betegsége alatt
atyai gondjainak tárgya volt;[340] Michelangelót „legjobb atyának“
nevezte. – Piero di Giannotót „úgy szerette, mintha fia lett volna.“ –
Silvio di Cepparello, aki tőle kilépett és Andrea Doria szolgálatába
szegődött, bánkódott és könyörög neki, hogy vegye vissza. – Antonio Mini
megható története egyik példája annak a nagylelkűségnek, amelylyel
Michelangelo segédei iránt viseltetett. Mini, aki Vasari szerint
„jóindulatú volt, de kevéssé értelmes“, egy szegény firenzei özvegy
leányát szerette. Szüleinek kívánságára Michelangelo eltávolította
Firenzéből. Antonio Franciaországba akart menni.[341] Michelangelo
királyi módon megajándékozta „valamennyi rajzával és kartonjával, a
_Léda_ festményével[342] és valamennyi viasz- és agyagmintával, melyet
akkor készített.“ E kincsek birtokában Antonio elutazott.[343] De a
balsors, amely Michelangelo terveire nehezedett, még súlyosabban
sujtotta szerény barátja terveit. Elment Párisba, hogy a Lédát a
királynak bemutassa. I. Ferenc távol volt; Antonio egy olasz barátja,
Giuliano Buonaccorsi őrizetében hagyta a _Lédát_ és visszatért Lyonba,
ahol letelepedett. Midőn néhány hónap múlva ismét Párisba ment, a _Léda_
eltűnt: Buonaccorsi saját számlájára adta el I. Ferencnek. Antonio,
őrjöngve, anyagi eszközök és védelem lehetősége nélkül elmerült az
idegen városban és az 1533. év végén bánatába belehalt.
De valamennyi segédje közül legjobban szerette az Urbino néven ismert
casteldurantei Francesco d’ Amadoret, akinek mestere szeretete
halhatatlanságot biztosított. 1530 óta volt Michelangelo szolgálatában
és az ő parancsai szerint dolgozott II. Julius síremlékén. Michelangelót
nyugtalanította későbbi sorsa.
„Azt mondta neki: Mit csinálsz, ha meghalok?
Urbino igy válaszolt: Mást fogok szolgálni.
– Ó te szerencsétlen! – mondá Michelangelo, majd megóvlak a
nyomorúságtól.
És egyszerre 2000 tallért adott neki: olyan ajándékot, aminőt csak a
császárok és pápák adhatnak.“[344]
De Urbino halt meg előbb.[345] A halálát követő napon Michelangelo ezt
írta unokaöccsének: „Értesítlek, hogy Urbino tegnap este négy órakor
nagy fájdalmamra meghalt. Oly bánatban és keserűségben hagyott itt, hogy
édesebb lett volna vele együtt meghalnom, annyira szerettem. Meg is
érdemelte, mert derék ember volt, hű és becsületes. Halálával szinte
magam is elvesztettem életemet és nem jutok nyugalomhoz.“
Fájdalma oly mély volt, hogy három hónap múlva még emésztőbbnek
mutatkozik a Vasarihoz intézett híres levélben:
„Giorgio uram, kedves barátom! Nehezen írok ugyan, de levelére
válaszolva mégis írok valamit. Tudja, hogy Urbino meghalt, ami reám
nézve Istennek igen nagy kegyelme, de egyúttal súlyos veszteség és
végtelen fájdalom is. A kegyelem abban áll, hogy míg életében életben
tartott, halálával megtanított nem kelletlenül, hanem a halál
óhajtásával meghalni. Huszonhat évig tartottam magamnál és igen
megbízhatónak s hűnek találtam. Most, miután gazdaggá tettem és tőle
vártam, hogy öregségemnek támasza lesz, eltávozott tőlem és csak az a
reményem maradt, hogy a Paradicsomban viszont fogom látni. Ennek jelét
adta Isten az ő boldog halálával, mert a halálnál sokkal inkább bántotta
az, hogy ebben az álnok világban annyi baj között életben hagy engem.
Igaz ugyan, hogy lényem nagyobb része vele ment és nekem csak végtelen
nyomorúság maradt.“[346]
E nyugtalan lelkiállapotában megkérte unokaöccsét, hogy látogassa meg
Rómában. Lionardo és Cassandra, akik nyugtalankodtak bánata miatt,
odautaztak és igen elgyengülve találták. Új erőt merített abból a
kötelezettségből, amely azzal járt, hogy Urbino kérésére elvállalta fiai
gyámságát; egyikök keresztfia volt és az ő nevét viselte.[347]
* * *
Egyéb, különös barátságai is voltak. A társadalom kényszere ellen
irányuló reakció szükségénél fogva, mely az erős természetekben oly
erős, szívesen látott környezetében egyszerű lelkű embereket, akiknek
váratlan ötletei és szabad modora ínyére voltak, – olyan embereket, akik
nem voltak olyanok mint mindenki. Ilyen volt Topolino, a carrarai
kőfaragó, „aki azt képzelte magáról, hogy jeles szobrász és sohasem
eresztett el Rómába márványnyal megrakott bárkát anélkül, hogy ne
küldött volna vele három-négy kis alakot, amelyeket ő mintázott és
amelyek holtra nevettették Michelangelót“,[348] – Menighella, a
valdarnói festő, „aki időről-időre elment Michelangelóhoz, hogy
rajzoljon neki egy Szent Rókust vagy Szent Antalt. Ezeket aztán
kiszínezte és eladta a parasztoknak. És Michelangelo, akitől oly nehezen
kapták meg a legkisebb munkát is a királyok, mindent félretett, hogy
Menighella utasításai szerint elkészítse ezeket a rajzokat, köztük egy
csudaszép _Krucifixust_,“[349] – egy borbély, aki a festészetbe ütötte
az orrát és akinek _Szent Ferenc stigmatizálását_ ábrázoló kartont
rajzolt, – római munkásainak egyike, aki II. Julius síremlékén dolgozott
és aki azt hitte, hogy tudtán kívül nagy szobrász lett belőle, mert
híven követve Michelangelo utasításait, csodálkozására szép szobrot
hozott ki a márványból, – Piloto, a Lasca néven ismert csintalan ötvös;
– a naplopó Indaco „aki épúgy szeretett fecsegni, mint amennyire utálta
a festést“ és aki azt szokta volt mondani, „hogy az örökös munka élvezet
nélkül nem keresztényhez méltó“[350], főleg a nevetséges és ártalmatlan
Giuliano Bugiardini, akit Michelangelo különösen szeretett.
„Bugiardiniban valami természetes jóság és egyszerűség volt, semmi
rosszindulat vagy irígység és ez végtelenül tetszett Michelangelónak.
Nem volt más nagyobb hibája sem, legfeljebb az, hogy túlságosan szerette
saját műveit. … Michelangelo boldognak nevezte, mert annyira meg volt
elégedve azzal, amit tudott, mig ő boldogtalan volt, mert soha egy
munkája sem elégítette ki teljesen… Midőn Ottaviano de’ Medici úr
titokban megkérte Giulianót, hogy fesse le Michelangelót, az munkához
látott. Miután Michelangelo két óra hosszat ült már, kedve támadt
beszélgetni, mire Giuliano így szólt hozzá: Michelangelo, ha meg akarod
magad nézni, gyere ide, mert már lekaptam arcod formáját. Michelangelo
felállt és megnézte az arcképet, majd nevetve mondta Giulianónak: Mi az
ördögöt csináltál? Hiszen egyik szememet a halántékra festetted, győződj
csak meg róla. Erre Giuliano egy darabig csak állt, sokszor
összehasonlította a képmást az eredetivel, majd frissiben így szólt: Én
nem találom, de ülj le és majd meglátom úgy van-e. – Michelangelo, aki
tudta, mi a hiba és ismerte Bugiardini tévedését, mosolyogva leült és
Giuliano sokáig nézte hol Michelangelót, hol a képet, végre is e
szavakkal állott fel: A dolog úgy van, ahogy én rajzoltam és a valóság
ilyennek mutatkozik nekem. – Ez tehát – jegyezte meg Michelangelo – a
természet hibája; folytasd csak és ne kegyelmezz se az ecsetnek, se a
művészetnek.“[351]
Ez az elnézés, amely Michelangelónak nem volt más emberekkel szemben
szokása és amelyet ezekre a kis emberekre pazarolt, nem kevésbbé
vezethető vissza gúnyolódó kedvére, mely az emberi ferdeségeken
mulat,[352] mint szeretetteljes részvétre e szegény bolondok iránt, akik
nagy művészeknek tartották magukat és talán őt magát arra indították,
hogy saját bolondságát meglássa. Sok mélabús és groteszk irónia volt
ebben.