_L’anima mia, che chon la morte parla_[353]
Így élt ő, egyedül szerény barátaival: – segédeivel és bolondjaival – és
még ezeknél is szerényebb barátaival, háziállataival, tyúkjaival és
macskáival.[354]
De valójában egyedül volt, mindinkább egyedül. „Mindig egyedül vagyok“ –
írja 1548-ban unokaöccsének – „és senkivel sem beszélek.“ –
Lassan-lassan elszokott nemcsak az emberek társaságától, hanem
szükségleteiktől, gyönyöreiktől, gondolataiktól is.
Az utolsó nagy érzés, amely még korának embereihez fűzte – a
köztársasági láng – szintén kialudt. Még egyszer, utoljára felcikázott,
két súlyos betegsége idején, 1544-ben és 1546-ban, midőn barátja Riccio
a köztársasági és száműzött Strozziak házába fogadta őt. Michelangelo
lábbadozóban megkérte Roberto Strozzit, aki mint menekült Lyonban
tartózkodott, hogy juttassa eszébe a francia királynak ígéreteit:
megjegyezte, hogy az esetre, ha I. Ferenc visszaállítja Firenze
szabadságát, ő saját költségén bronz lovasszobrot állít neki a Signoria
terén.[355] – Hogy meghálálja az élvezett vendégszeretetet, 1546-ban
Strozzinak adja a két _Rabszolgá_-t, melyeket az I. Ferencznek
ajándékoz.
De ez a politikai láznak már csak egy rohama volt, – az utolsó. 1545-ben
a Giannotti-féle Párbeszédek némely helyén a küzdelem haszontalanságáról
és a rossznak való ellenszegülés tagadásáról olyan gondolatokat
hangoztat, amelyek Tolsztoj nézeteit közelítik meg: „Nagy vakmerőség, ha
valaki meg mer ölni valakit, mert nem tudhatni biztosan, hogy annak
halálából jó ered-e és hogy életéből nem eredt volna-e jó. Azért nem
bírom elviselni azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy nem lehet jót
előidézni, hacsak roszszal nem kezdik azt, vagyis gyilkossággal. Az idők
változnak, új események következnek be, a vágyak átalakúlnak, az emberek
kifáradnak… Végső eredményképen pedig mindig az következik be, amit nem
láttak előre.“
Ugyanaz a Michelangelo, aki védelmébe vette volt a zsarnokgyilkosságot,
most haragudott a forradalmárokra, akik azt képzelik, hogy a világot egy
cselekedettel megváltoztathatják. Jól tudta, hogy maga is ezek közé
tartozott és ítéletének keserűsége saját maga ellen fordúlt. Mint
Hamlet, most már mindenben kételkedett, gondolataiban, gyűlölségeiben és
mindabban, amiben egykor hitt. Hátat fordított a cselekvésnek. „Az a
derék ember, aki Giovan Francesco kérdésére azt válaszolta, hogy nem
vagyok államférfiú, igen kedvesen és tapintatosan járt el, mert igazat
mondott: ha római dolgaim csak annyi gondot okoznának nekem, mint az
állami ügyek!“ – írja unokaöccsének.[356]
Valóban nem gyűlölt többé. Már nem volt képes a gyűlöletre. Már késő
volt.
Ó jaj nekem, ki vártam túlsokáig,
Fáradt vagyok, célhoz mikor jutok!
S ha jól meggondolod,
A szív, ha büszke, nemes és derék,
Szereti megbocsájtva ellenét.[357]
* * *
A Macel de’ Corvi-n lakott, Trajanus forumán. Háza és kertje volt ott.
Egy szolgával,[358] egy szolgálóval és háziállataival lakott benne.
Cselédségével nem volt szerencsés keze. Gyakran változtatta őket és
keserűen panaszkodott emiatt. „Mind hanyag és tisztátlan volt“ – mondja
Vasari.[359] Nem kevesebb küzdelme volt velük, mint Beethovennek és
feljegyzései _(Ricordi)_, mint Beethoven _Társalgási füzetei_ megőrizték
e házi perpatvarok nyomait: – „Ó, bár soha se lett volna itt!“ – írja
1560-ban, miután Girolama nevű szolgálóját elküldte.
Szobája olyan sötét volt mint a sír.[360] „Pókok ezernyi hálót szőttek
ott és legombolyították apró orsóikat.[361] – A lépcső közepére a Halált
festette, koporsóval vállán.[362]
Szegény módra élt, alig evett[363] és „mert nem tudott aludni, éjjel
felkelt, hogy vésőjével dolgozzék. Papirosból süveget csinált magának és
annak közepén égő gyertyát hordott fején, úgy hogy az, anélkül, hogy
kezeit akadályozta volna, megvilágította munkáját.“[364]
Minél öregebb lett, annál teljesebb magányba burkolózott; szükséglet
volt reá nézve, hogy midőn egész Róma aludt, éjszakai munkában keressen
menedéket. A csend jótétemény volt számára, az éj barátja volt:
Sötét vagy bár, ó éj, de mégis édes!
Békességed minden munkánk bevégzi;
Bölcs az, ki tisztel és valód megérti
És méltán vágyik magasztalni téged.
Te békén elcsitítod mind a gondot,
S elringatod hűs szárnyaid tövében
S gyakran, mit szőttem álmodó reményben,
Mélységből lelkem a magasba hordod.
Halálnak árnya! minden bút lerontasz
S űzöd a rosszat, mely szívünkre támad, –
Orvosa vagy te minden összetörtnek.
S a jóknak is, kik gyengülten lerogytak,
Fáradt szeméből messze száll a bánat,
Mert szárnyid minden könnyet eltörölnek.[365]
Vasari egy éjjel meglátogatta az aggastyánt, aki egyedül volt sivár
házában, egyedűl tragikus _Pietà_-jával és elmélkedéseivel: „Midőn
Vasari kopogtatott, Michelangelo felkelt és gyertyával kezében az
ajtóhoz ment. Vasari meg akarta tekinteni a szobrot, de Michelangelo
elejtette a gyertyát, amely kialudt, – csakhogy a vendég ne láthasson
semmit. Míg Urbino másik gyertyáért ment, a mester Vasari felé fordúlt
és így szólt: Olyan öreg vagyok, hogy a halál gyakran már ruhámnál fogva
cibál, hogy menjek vele. Egy szép napon testem ki fog dőlni, mint ez a
gyertya és mint ez, életem világossága is ki fog aludni.“
Hatalmába vette a halál gondolata, amely napról-napra sötétebb és
vonzóbb volt.
„Nem ébred bennem már oly gondolat“ – írja Vasarinak – „amelybe a halál
ne lenne bevésve.“[366]
A halált tekintette egyetlen boldogságának.
Midőn multamnak feltünik a képe
Előttem gyakran s hirtelen,
Hamis világ, akkor megismerem,
Mi az embernek gyászos tévedése.
A szív, mely enged végre
Hizelgő szódnak és a csalfa kéjnek,
Csak kínt okoz és szenvedéseket.
És tudja, ki megélte,
Hogy csábjaid mit érnek:
Békét és üdvöt igérsz, bár neked
Nincs és nem is lehet:
Nehezen üdvezűl, soká ki él,
Míg ifjú lélek könnyen mennybe tér.[367]
*
Lejártak éveim, int a halál,
S Világ! most látom csak, gyönyör mit ér.
Bár nincs neked, szavad békét igér
S nyugalmat, amit élő nem talál.
– – – – – – – – – –
Halljátok, így tapasztalám:
Az égben üdvöt inkább az remélhet,
Korán ki elhagyá e földi éltet.[368]
Midőn unokaöccse Lionardo fiának születését ünnepelte, Michelangelo
szigorúan korholta érte: „Nem tetszik nekem ez a pompa, mert az embernek
nem szabad nevetnie, mikor az egész világ sír. Úgy tűnik fel előttem,
hogy Lionardónak nincs valami erős itélete különösen abban sem, hogy
annyira ünnepli valakinek a születését azzal a vígsággal, amelyet
olyannak halála alkalmára kell fenntartani, aki jól élt.“[369]
A következő évben szerencsét kívánt neki ahhoz, hogy zsenge korában
elvesztette második fiát.
* * *
A természet, amelyet lázas szenvedélyei és géniuszának szelleme
mindeddig elhanyagoltak,[370] utolsó éveiben vigasztalója lett. Midőn az
1556. év szeptemberében elmenekült Rómából, amelyet Alba herceg spanyol
csapatai fenyegettek, Spoletón keresztül vette útját és öt hetet töltött
ott, tölgy- és olajerdők közepette, áthatva az ősz derült ragyogásától.
Sajnálattal tért csak vissza Rómába, ahová visszahítták, október végén.
– „Alig hogy félig kerültem vissza Rómába, mert valóban, csak az
erdőkben találunk nyugalmat,“ – írja Vasarinak.
„_Veramente e’ non si trova pace se non ne’ boschi._“[371]
Rómába visszatérve a nyolcvankét éves aggastyán szép költeményt írt,
amelyben dicsőítette a mezőket és a mezei életet, szembehelyezvén a
városok hazugságaival: ez volt utolsó költői műve, melyben teljesen
megvan az ifjúság üdesége.[372]
De a természetben, mint a művészetben, mint a szerelemben, Isten volt
az, akit keresett és akihez napról-napra jobban közeledett. Mindig hívő
volt. Míg egyrészt sohasem vetette magát alá sem a papoknak és
szerzeteseknek, sem a vakbuzgó férfiaknak és nőknek és alkalmilag
ugyancsak kigúnyolta őket,[373] másrészt – úgy látszik – legkevésbbé sem
kételkedett soha hitében. Atyjának és testvéreinek betegségei és halála
alkalmából mindig az volt első gondja, hogy vegyék fel a
szentségeket.[374] Határtalanúl bízott az imádságban, „inkább hitt
benne, mint bármely orvosságban,“[375] közbenjárásának tulajdonította
mindazt a jót, amiben része volt és a rosszat, amely nem érte.
Magányában misztikus imádás válságai lepték meg. Ezek egyikének emlékét
a véletlen fenntartotta számunkra: egy egykorú leírás bemutatja nekünk a
Sixtus-kápolna hősének extatikus arcát, amint éjnek idején egyedül
imádkozik római kertjében és bánatos szemmel könyörög az égnek.[376]
Nem igaz – mint el akarták hitetni[377] – mintha hite közömbös lett
volna Mária és a szentek tisztelete iránt. Különös lenne protestánsnak
képzelnünk azt a férfiút, aki életének utolsó húsz évét Szent Péter
templomának építésére szentelte és akinek utolsó műve, amelyet a halál
szakított félbe, Szent Péter szobra volt. Ne feledjük, hogy ismételten
nagy zarándokutakra készült indulni, 1545-ben San Jago di Compostellába,
1556-ban Loretóba és hogy tagja volt a San Giovanni Decollato (Ker.
János) testvérületnek. – Igaz azonban, hogy – mint minden nagy
keresztény – Krisztusban élt és halt.[378] „Szegényen élek Krisztusban“
– írta atyjának 1512-ben és haldokolva azt kérte, hogy emlékeztessék
Krisztus szenvedéseire. Vittoria Colonna barátsága és főleg halála óta
ez a hit emelkedettebb jelleget öltött. Ugyanakkor, midőn művészetét
majdnem kizárólag Krisztus kínszenvedése[379] dicsőítésének szentelte,
költészete a miszticizmusban mélyedt el. Megtagadta a művészetet és a
keresztre feszített Krisztus kitárt karjaiba menekült:
Éltem futása immár véget ért,
S törékeny bárkám tenger viharából
Ime a közös kikötőbe száll, hol
Felelünk a rossz s a jó tettekért.
Most látom, mily hiú a képzelem,
Mely úrrá tevé életem felett
És bálványommá a művészetet,
S mily üres mindünk vágya: a szerelem.
Szerelmi álmok egykor édesek,
Hol vagytok most, hogy két halálhoz érek?
Az egyik biztos, s int a második.
Meg nem nyugtat már véső vagy ecset,
S egy szerelemhez fordul csak a lélek:
Mely a keresztről tárja karjait![380]
* * *
A legtisztább virág azonban, amelyet a hit és szenvedés e boldogtalan
öreg szívből fakasztott, az isteni könyörületesség volt.
Ez az ember, akit ellenségei fösvénységgel vádoltak,[381] egész életében
nem szünt meg jótéteményeivel elhalmozni a szerencsétleneket, akár
ismerte őket, akár nem. Nemcsak mindig a legmeghatóbb gyengédséget
tanusította a maga és atyja öreg szolgái, – valami Mona Margherita
iránt, akit az öreg Buonarroti halála után magához fogadott és akinek
halála „nagyobb fájdalmat okozott neki, mint ha testvére lett
volna,“[382] – egy szegény asztalos iránt, aki a Sixtus-kápolna
állványán dolgozott és akinek leányát kiházasította…[383] Hanem
állandóan segítette a szegényeket, főleg a szemérmes szegényeket.
Alamizsnálkodásához szívesen vette társakul unokaöccsét és unokahugát,
meg akarta kedveltetni velük, őket használta fel eszközül, anélkül, hogy
magát megnevezte volna: mert azt akarta, hogy jótékonysága titokban
maradjon.[384] „Jobban szeretett jót tenni, mint jótevőnek
látszani.“[385] – Rendkívűl gyengéd felfogásra vall, hogy főleg a
szegény leányokra gondolt: titokban kis hozományokat juttatott nekik,
amelyekkel lehetővé tette számukra, hogy férjhez mehessenek vagy
kolostorba léphessenek be.
„Tudakozódjál valami polgár után, aki ínségben él és akinek leányai
férjhezadók vagy kolostorba készülnek,“ – írja unokaöccsének.
„Polgárokról beszélek“ – jegyzi meg – „akik – noha ínségesek – mégis
restelnek koldulni. Adj nekik, de titokban és vigyázz, hogy be ne
csapjanak…“[386]
Más alkalommal:
„Örülnék, ha megtudnál valamit valamely nemes polgár végső
nyomorúságáról, főleg azok közűl, akiknek házánál leányok vannak és
értesítenél róla, hogy lelkem érdekében valami jót tehessek vele.“[387]