Úgy látszik, hogy Cavalieri mindvégig megőrizte a tiszteletteljes és
tartózkodó vonzalom e hangját. Hű maradt Michelangelóhoz ennek utolsó
órájáig; akkor is mellette volt. Megőrizte bizalmát; azt tartották, hogy
ő az egyedüli, akinek befolyása van Michelangelóra és ritka érdeme volt,
hogy azt mindig barátja javának és nagyságának érdekében használta fel.
Ő vette reá Michelangelót, hogy fejezze be a Szent Péter-templom
kupolájának famintáját. Ő volt az, aki számunkra fenntartotta azokat a
terveket, amelyeket Michelangelo a Capitolium kiépítésére készített és ő
munkálkodott azok megvalósításán. Végre ő volt az, aki Michelangelo
halála után az ő rendelkezései megtartására felügyelt.
De Michelangelo barátsága szinte szerelmi téboly volt. Őrjöngő leveleket
intézett hozzá. Porba hajtott fejjel járult eléje.[222] „Hatalmas
géniusznak, … csodának,… századunk világosságának“ nevezi; könyörög
neki, „hogy ne vesse meg azért, hogy nem hasonlíthatja magát őhozzá,
akihez senki sem hasonló.“ Felajánlja neki egész jelenét, egész jövőjét
és így folytatja: „Rendkívül sajnálom, hogy nem kaphatom vissza
múltamat, amelylyel sokkal hosszabb időre szolgálhatnám, mint jövőmmel
csupán, amely kevés lesz, mert már nagyon öreg vagyok…[223] Nem hiszem,
hogy bármely dolog megakadályozhassa barátságunkat, noha túlságos
önbizalommal beszélek, hiszen mélyen alatta állok…[224] Jól tudom, hogy
csak akkor felejthetem el nevét, midőn az eledelt, amelyből élek, sőt
hamarább elfelejthetem az eledelt, amelyből élek és amely csak a testet
táplálja szerencsétlenűl, mint Uraságod nevét, amely a testet és lelket
táplálja és ezt is, amazt is oly édességgel tölti el, hogy míg Uraságod
emlékezetemben van, sem unalmat, sem halálfélelmet nem érzek…[225]
Lelkem annak kezében van, akinek adtam…[226] Ha nem gondolnék reá, azt
hiszem, rögtön holtan esném össze.“[227]
Remek ajándékokat adott Cavalierinek: „csodálatos rajzokat, fekete és
vörös krétával rajzolt nagyszerű fejeket, amelyeket arra a célra
készített, hogy rajzolni tanítsa. Azután megrajzolta neki Ganymedest,
amint Zeus sasja az égbe viszi és Tityost, a keselyűvel, amely szívével
táplálkozik. Phaëton bukását a Po folyóba, a Nap szekerével és gyermekek
bacchanáliáját, – mindmegannyi ritka szépségű és elképzelhetetlen
tökéletességű művet.“[228]
Szonetteket is küldött neki, olykor csodálatraméltókat, gyakran
homályosakat. Közülök egyeseket csakhamar felolvastak az irodalmi
körökben és egész Itáliában ismerték őket.[229] A következő szonettről
azt mondták, hogy „Itália legszebb lírai költeménye a XVI.
században:“[230]
Mily édes fénybe nézek szép szemeddel –
Én vak szememmel azt nem láthatom
S oly terhet könnyen hordok lábadon,
Mit gyenge lábam sohse birna már el.
Te szárnyaid ragadnak a magasba,
Az ég felé emel fel szellemed,
Sápadt, piros vagyok, mint rendeled,
Napon didergek, izzadok a fagyba.
Akarom azt, ami akaratod,
Szivedből sarjad minden gondolat
És minden szómat a te ajkad nyujtja.
Akár a hold, magam olyan vagyok:
Az égen az is vaksetét marad,
Hacsak a nap sugára fel nem gyujtja.[231]
Még híresebb egy másik szonett, a legszebb dalok egyike, amelyeket
valaha a tökéletes barátság dicsőítésére írtak:
Ha szűz szerelem, ha egy égi érzet,
Ha jószerencse kettőt egybeköt,
Ha ép így együtt tűrnek baj között,
S egy akaratban, egy szellemben élnek:
És ha két testben egy az örök lélek,
Egyenlő szárnynyal szállva ég felé,
S két kebel pajzsát egyben átveré
Aranysugára szerelem ívének:
S egymást szeretik, s egyik sem magát,
S oly egy bennük az ízlés és a vágy,
Hogy éltök célja egy és ugyanaz:
Ha ily hithez, ily szerelemhez mérve
Ezer s ezer más századrészt sem érne:
És egy kis harag megbonthatja azt?[232]
Ez az önfeledtség, egész lényének ez az izzó odaadása, a szeretett
lénybe való beolvadás nem volt mindig ily derült. A szomorúság
kerekedett fölül és a lélek, a szerelem hatalmában, nyögve vergődött.
Sírok és sírva égek, – a szivem
Ebből táplálkozik – – – –[233]
Vidám éltem rablója te valál,
mondja másutt Cavalierinek.[234]
E túlszenvedélyes költeményekkel szemben Cavalieri, „a szeretett drága
úr,[235] hideg és nyugodt vonzalmat mutatott.[236] E barátság túlhajtása
titokban bántotta is. Michelangelo mentegetődzött:
Ha legjobb részed az, mit szeretek,
Ó drága jó uram, ne vedd zokon,
Hisz egyik szellem másikat szeret.
És meg nem értik azt az emberek,
Hogy mit csudálok bájos arcodon, –
Megtudni azt élőknek nem lehet.[237]
A szépségnek ez a szenvedélyes szeretete valóban tisztességes volt,[238]
de ez az izzó és zavaros, mindennek ellenére szűzies szerelem[239]
sphynxe mégis csak nyugtalanító és zaklató volt.
Ezeket a beteges barátságokat, – kétségbeesett erőlködését, hogy
életének ürességét megtagadja és megteremtse azt a szerelmet, amelyre
szomjúhozott, szerencsére oly asszony derült vonzalma követte, aki meg
tudta érteni ezt a magányos, az életben elmerült öreg gyermeket, képes
volt lelkének visszaadni egy kis békét, bizalmat, józanságot, az élet és
halál búskomor vállalásával együtt.
* * *
Michelangelónak Cavalieri iránt való barátsága 1533-ban és 1534-ben érte
el tetőpontját.[240] 1535-ben kezdte Vittoria Colonnát megismerni.
Vittoria 1492-ben született. Atyja Fabrizio Colonna, Paliano ura,
Tagliacozzo hercege volt, anyja, Agnese da Montefeltro, a nagy
Federigónak, Urbino hercegének leánya. Nemzetsége a legnemesebbek egyike
volt Itáliában, azoknak egyike, amelyekben leginkább megtestesült a
renaissance világló szelleme. Tizenhét éves korában férjhez ment
marchese di Pescarához, Ferrante Francesco d’Avaloshoz, a nagy
hadvezérhez, a páviai győzőhöz. – Szerette; férje nem szerette őt. Nem
volt szép.[241] Emlékérmei, amelyeket ismerünk, férfias, akaratos, kissé
kemény arcot mutatnak be, magas homlokkal, hosszú, egyenes orral, rövid
és mogorva felső ajkkal, kissé előreálló alsó ajkkal, összeszorított
szájjal, határozott állal.[242] Filonico Alicarnasseo, aki ismerte és
életrajzát megírta, kifejezéseinek óvatossága mellett is elárulja, hogy
csúnya volt: „Midőn marchese di Pescarához férjhez ment, igyekezett
szellemi adományait kifejleszteni, mert – minthogy szépsége nem volt
nagy – a tudományokban képezte ki magát, hogy biztosítsa magának azt a
halhatatlan szépséget, amely nem múlik el úgy, mint a másik.“ – A
szellemi élet volt szenvedélye. Egy szonettjében maga mondja, hogy „a
durva érzékek, amelyek képtelenek arra, hogy megalkossák a harmóniát,
amely a nemes lelkek tiszta szerelmét hozza létre, sohasem ébresztettek
benne sem gyönyört, sem szenvedést… Tiszta láng emelte szívem oly
magasra, hogy alacsony gondolatok sértik.“ – Épen nem volt olyan, hogy a
ragyogó és érzéki Pescara szerelmét megnyerhette volna, de a szerelem
oktalansága akarta, hogy szeresse férjét és szenvedett e miatt.
Valóban kegyetlenül szenvedett férje hűtlenségei miatt, aki saját
házában, egész Nápoly tudtával és szeme láttára csalta meg. Mégis, midőn
1525-ben meghalt, Vittoria nem volt képes vígasztalódni. A vallásban és
költészetben keresett menedéket. Zárdai életet élt Rómában, majd
Nápolyban.[243] Eleinte nem mondott le a világi gondolatokról és csak
azért kereste a magányt, hogy szerelme emlékének élhessen, amelyet
költeményeiben megénekelt. Itália minden nagy írójával érintkezett,
Sadoletóval, Bembóval, Castiglionével, aki reábízta _Cortegianó_-jának
kéziratát, Ariostóval, aki _Orlandó_-jában ünnepelte, Paolo Giovióval,
Bernardo Tassóval, Lodovico Dolcéval. 1530 óta szonettjei egész
Itáliában elterjedtek és korának női között páratlan dicsőséget
szereztek neki. Ischia szigetére visszavonulva fáradhatatlanul énekelte
meg átszellemült szerelmét, a szép sziget magányában, amelyet a tenger
harmóniája vett körül.
1534-től kezdve azonban teljesen a vallás kerítette hatalmába. A
katholikus reform szelleme, a vallásos szabad szellem, amely akkor az
egyház megújítására törekedett, de kerülte az egyházszakadást, úrrá vált
fölötte. Nem tudjuk, ismerte-e Nápolyban Juan de Valdest,[244] a sienai
Bernardino Ochino szónoklatai azonban megrendítették,[245] barátnője
lett Pietro Carnesecchinek,[246] Gibertinek, Sadoletónak, a nemes
Reginald Polenak és a legnagyobbnak ama reformátor főpapok közül, akik
1536-ban a _Collegium de emendanda Ecclesia_-t alkották, Gaspare
Contarini biborosnak,[247] aki a regensburgi birodalmi gyűlésen hiába
iparkodott a protestánsokkal való egyesülést létrehozni és aki ezeket az
erős szavakat merte leírni:[248] „Krisztus törvénye a szabadság
törvénye… Nem nevezhető kormányzásnak az, amelynek irányítója egy ember
akarata, aki természeténél fogva hajlik a rosszra és számtalan
szenvedély játéka. Nem! Minden fenhatóság az értelem fenhatósága.
Tárgya, hogy mindazokat, akik alája vannak vetve, igaz utakon, igaz cél
felé vezesse. A pápa tekintélye nem más, mint az értelem tekintélye. A
pápának tudnia kell, hogy szabad emberek fölött érvényesíti tekintélyét.
Ne parancsoljon, tiltson vagy oldjon fel kénye-kedve szerint, hanem
csakis az értelem, az isteni parancsolatok és a szeretet szabályai
szerint: – oly szabály, amely mindent Istenhez és a közjóhoz vezet.“
Vittoria a legrajongóbbak közé tartozott az idealisták e kis
csoportjában, amelyben Itália legtisztább lelkiismeretei egyesültek.
Levelezett Ferrarai Renatával és Navarrai Margittal; Pier Paolo
Vergerio, aki utóbb protestánssá lett, az igazság egyik „fényességének“
nevezte. Midőn azonban megkezdődött az ellenreformáció mozgalma, melyet
a könyörtelen Caraffa[249] igazgatott, halálos kételybe esett. Ő is,
mint Michelangelo, szenvedélyes, de gyenge lélek volt: hitre volt
szüksége, képtelen volt az egyház tekintélyének ellenállni. „Bőjtökkel,
szőrruhával kinozta testét, úgy hogy már csupa csont és bőr volt.[250]“
Barátja Pole biboros[251] visszaadta nyugalmát, arra kötelezvén őt, hogy
vesse alá magát, alázza meg szellemének büszkeségét és feledje el magát
Istenben. Az áldozat mámorával teljesitette… Ha csak magát áldozta volna
fel, de magával együtt feláldozta barátait is, megtagadta Ochinót,
akinek iratait a római inkviziciónak szolgáltatta ki. Mint
Michelangelót, ezt a nagy lelket is a félelem törte meg.
Lelkifurdalásait kétségbeesett miszticizmusba temette: „Látta a
tudatlanság örvényét, amelyben voltam és a tévedések útvesztőjét,
amelyben jártam. Testem örökösen mozgásban volt, hogy nyugalmat
találjon, lelkem folytonos izgalomban, hogy békét találjon. Isten
akaratából megmondatott nekem: _Fiat lux!_ és megmutatták nekem, hogy én
semmi sem vagyok és hogy minden Krisztusban van.“[252]
Mint szabadítót hítta a halált. – 1547 február 25.-én halt meg.
* * *
Vittoria Colonna életének abban a korszakában ismerkedett meg
Michelangelóval, midőn a legerősebben át volt hatva Valdes és Ochino
szabad miszticizmusától. Ennek a szomorú és elgyötört asszonynak, akinek
mindig szüksége volt biztos vezetőre, hogy reátámaszkodhassék, nem
kevésbbé volt szüksége valakire, aki még gyengébb és szerencsétlenebb
volt, mint ő, hogy reá áraszsza mindazt az anyai szeretet, amely lelkét
eltöltötte. Belső harcát elrejteni igyekezett Michelangelo előtt.
Látszólag derűlten, tartózkodón, kissé hidegen nyújtotta neki azt a
békét, amelyet ő maga másoktól várt. Barátságuk, mely 1535 körül
kezdődött, 1538 őszétől kezdve vált meghittebbé és teljesen Istenben
gyökerezett. Vittoria negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom.
Vittoria Rómában a San Silvestro in Capite-kolostorban lakott, a Monte
Pincio alatt, Michelangelo a Monte Cavallo közelében. Vasárnaponkint a
Monte Cavallón levő San Silvestro-templomban jöttek össze. Fra Ambrogio
Caterino Politi Szent Pál leveleit olvasta fel nekik, amelyeket azután
megbeszéltek. E beszélgetések emlékét Francisco d’ Ollanda portugal
festő őrizte meg számunkra. A _Négy beszélgetés a festészetről_ e komoly
és gyengéd barátság eleven képe.[253]
Az első alkalommal, midőn Francisco d’ Ollanda a San Silvestro-templomba
ellátogatott, a marchesa di Pescarát találta ott, amint néhány
barátjával a vallásos felolvasást hallgatta. Michelangelo nem volt ott.
Midőn a Levél olvasása véget ért, a szeretetreméltó hölgy mosolyogva
szólt az idegenhez:
– „Francisco d’ Ollanda bizonyára szívesebben hallgatná meg Michelangelo
beszédét a festészetről, mint Frate Ambrogio szentbeszédét.“
Erre Francisco, együgyű sértődöttséggel így válaszolt:
– „Hogyan, asszonyom, talán azt hiszi kegyelmességed, hogy én semmi
iránt sem érdeklődöm és egyébhez sem értek a festészeten kívül?“
– „Ne haragudjék, Francisco úr“ – szólt közbe Lattanzio Tolomei – „a
marchesa tudja, hogy az a férfi, aki a festészethez ért, ért mindenhez.
Ennyire becsüljük mi a festészetet Itáliában. Talán csak azért mondta
azt, hogy még más élvezetet adjon ahhoz, amelyben már része volt, vagyis
Michelangelót.“
Francisco mentegetőzik, a marchesa pedig így szólt egyik szolgájához:
– „Eredj Michelangelo házába és mondd meg neki, hogy én és Lattanzio úr
itt vagyunk a templomban, istentisztelet után, a hűvös és kellemes
kápolnában. Ha idejéből hajlandó volna feláldozni valamit, mi csak
nyernénk vele. De ne mondd meg neki, hogy Francisco d’Ollanda, a spanyol
is itt van“ – toldotta hozzá, ismerve Michelangelo emberkerülő
természetét.
Míg a szolga visszaérkezésére vártak, arról beszélgettek, hogy milyen
módon fogják Michelangelót reávenni arra, hogy a festészetről beszéljen,
anélkül, hogy az szándékukat észrevenné, mert különben azonnal
félbeszakítaná a beszélgetést.
„Miután rövid ideig szó nélkül voltunk, ajtókopogtatást hallottunk és
mindnyájan féltünk már, hogy Michelangelo nem jön, oly hamar jött meg a
válasz. De jó szerencsém azt akarta, hogy Michelangelo, aki a Monte
Cavallo alján lakott és épen San Silvestro irányában sétált a thermák
felé, az Esquilinus útján, Urbinójával filozofálva, küldöncünkkel
találkozott és így nem menekülhetett. Ő volt az tehát, aki az ajtón
kopogtatott. Fogadtatására felemelkedett a marchesa és jó darabig állva
maradt, mielőtt maga és Lattanzio úr közé leültette volna őt.“
Francisco d’Ollanda Michelangelo közelébe ült le, de ez nem vetett ügyet
reá. Ez bántotta Franciscót, aki végül sértődötten megszólalt:
– „A legjobb szer, hogy valakit észre ne vegyünk, az, ha közvetlenül
szemünk előtt van.“
Michelangelo meglepődve nézett reá és azonnal igen udvariasan
mentegetődzött:
– „Bocsásson meg, Francisco úr, hogy nem láttam meg kegyelmedet, mert a
marchesára figyeltem.“
„A marchesa pedig rövid hallgatás után leírhatatlan ügyességgel kezdett
mindenféle dologról helyesen és szellemesen beszélni, előkelő
kifejezésekkel, de nem érintette a festészetet. Olyanhoz hasonlíthatnám,
aki egy, csak furfanggal és fáradsággal meghódítható várost ostromol, a
festő pedig óvatosságával és éberségével hasonlóképen úgy tűnt fel
előttünk, mint az ostromlott, aki itt előörsöket állít fel, ott hidakat
veret, aknákat készít és valamennyi falat és tornyot megszállja, végre
azonban a marchesa győzedelmeskedett, nem lévén senki, aki neki
ellenállhatott volna.“
A marchesa így szólt:
– „Ismeretes, hogy aki Michelangelót az ő saját fegyverével, az
eszélyességgel támadja meg, végre is csak vesztes marad. Szükséges,
Lattanzio úr, ha el akarjuk hallgattatni vagy szóval legyőzni, hogy vagy
a brévékről, vagy a festészetről intézzünk hozzá kérdéseket.“
Ez az elmés fordulat a művészetre vezette a beszélgetést. Vittoria egy
apácakolostorról tesz említést Michelangelo előtt, amelyet építtetni
szándékszik és Michelangelo azonnal felajánlja, hogy megnézi a hely
színét, az épület fő vonásainak megállapítása céljából.
– „Nem mertem volna ily nagy dologra kérni kegyelmedet“ – válaszolt a
marchesa – „bár tudom, hogy mindenben követi az Úr tanítását: Deposuit
potentes, exaltavit humiles… Épen azért Rómában mindazok, akik ismerik
kegyelmedet, még többre becsülik személyét, mint műveit, akik pedig nem
ismerik, kegyelmednek csak legkisebb részét méltányolják, vagyis kezének
műveit. És bizonyára nem kevésbbé kell dícsérnem azért, hogy vissza tud
vonulni, tartózkodván haszontalan társalgásainktól és azért, hogy nem
festi le mindazokat a fejedelmeket, akik felkérik reá, hanem egy művét
festi egész életén át.“
Michelangelo szerényen elhárítja ezeket a bókokat és ellenszenvét fejezi
ki a fecsegők és naplopók iránt – még ha nagyurak és pápák is, – akik
megengedhetőnek vélik, hogy társaságukat a művészekre reákényszerítsék,
holott életük amúgy is rövid arra, hogy feladatukat teljesítsék.
Ezután a társalgás a művészet legmagasabb kérdéseire tér át. A marchesa
vallásos komolysággal nézi a művészetet. Előtte, mint Michelangelo előtt
is, a művészi alkotás a hit folyománya.
– „A jó festmény“ – mondá Michelangelo – „nem egyéb, mint Isten
tökéletességének visszfénye és az ő festésének hasonlatossága, olyan
zene és dallam, amelyet csak a nagy szellemek értenek meg… Az sem elég,
ha a festő csak nagy és ügyes mester, hanem életének tisztának és
szentnek kell lennie, amennyire lehetséges, hogy a Szentlélek igazgassa
gondolatait…“[254]
E valóban fenkölt, derült méltóságú beszélgetésekkel telik el a nap, a
San Silvestro-templomban, ha ugyan a barátok nem választják inkább a
kertet, amelyet Francisco d’Ollanda ír le, „a kút közelében, babérbokrok
árnyékában, kőpadon ülve, amely mögött borostyánnal befuttatott fal
emelkedik“, – ahonnan lenéztek Rómára, mely alattuk terült el.[255]
Sajnos, e szép beszélgetések nem tartottak soká. A vallásos válság,
amelyen a marchesa di Pescara keresztülment, hirtelen megszakította
azokat. 1541-ben elhagyta Rómát és Orvietóban, majd Viterbóban
kolostorba vonúlt vissza.
„De több ízben eltávozott Viterbóból és Rómába jött, semmi egyéb okból,
csak azért, hogy Michelangelót lássa… Ez pedig szerelmes volt az ő
isteni szellemébe és Vittoria is viszont szerette őt. Michelangelo sok
levelet kapott tőle, amelyek telve voltak tisztességes és édes
szerelemmel. Csak ily lélekből fakadhattak.[256]… E hölgy kivánságára a
keresztről levett Krisztus meztelen alakját alkotta meg. Az erőtlen
holttest szent anyjának lábaihoz esnék, ha két angyal karjainál fogva
nem támogatná. Mária a kereszt tövében ül, könnyes és fájdalmas arccal
és mindkét karját égnek emeli, e szavakkal, amelyek a kereszt fájára
vannak írva: _Non vi si pensa quanto sangue costa_…[257] Vittoria
kedvéért elkészítette még a kereszten függő Krisztus rajzát is. Krisztus
nem halott, ahogy rendesen ábrázolják, hanem isteni mozdulattal az Atya
felé emeli arcát, mintha az Eli, Eli! szavakat ejtené ki. Teste nem
ereszkedik meg hulla gyanánt, hanem élve érzi a kínokat, amelyekben
vonaglik.“
Talán Vittoria adott ihletet a _Feltámadást_ ábrázoló két nagyszerű
rajzhoz is, amelyek a Louvreban és a British Museumban vannak. A
Louvreban levő rajz heraklesi testű Krisztusa ledobta magáról a sír
nehéz fedőkövét. Egyik lába még a sírban van. Emelt fővel, fölfelé
kitárt karokkal emelkedik az ég felé, hatalmas lendülettel, amely a
Louvreban levő _Rabszolgák_ egyikére emlékeztet. Visszatérni Istenhez!
Elhagyni ezt a világot, ezeket az embereket, akikre nem is néz reá és
akik bárgyún, elszörnyűlködve kúsznak lábainál! Elszakadni e világ
undorától, végre, végre!… A British Museumban levő rajz derültebb.
Krisztus kikelt sírjából és erőteljes teste a levegőben lebeg, amely
hízelegve veszi körül; karjai keresztbe vannak téve, feje hátraszegve,
szemeit elragadtatásában lezárta, – mint a napsugár úgy emelkedik
fényben fölfelé.
Vittoria így újból feltárta Michelangelo művészete előtt a hit világát.
Még többet is tett: lendületet adott költői géniuszának, amelyet már a
Cavalieri iránt táplált szerelme ébresztett fel.[258] Nemcsak a vallásos
kinyilatkoztatásokról világosította fel, amelyeket homályosan sejtett,
hanem – mint Thode kimutatta – példát adott arra, miképen énekelje meg
azokat költeményeiben. Barátságuk első idejében jelentek meg az elsők
Vittoria _Sonetti spirituali_jai közül.[259] Egymásután, ahogy írta
őket, elküldte azokat barátjának.[260]
Michelangelo vígasztaló édességet, új életet merített belőlük. Egy szép
szonett, amelyet válaszúl intézett Vittoriához, gyengéd hálájáról tesz
tanúságot:
Ó boldog szellem, aki hév tüzeddel
Öreg szivembe életet sugárzol
És hódolóid számtalan sorából
Nemesb helyett csak engemet keressz fel,
Elmémmel látlak, mint ahogy szememmel
Ismertelek, nekem vigaszt hozol
És lelkemet, hol csak bánat honol
S emésztő vágy, enyhíted új reménynyel.
Benned találom szószólómat végre,
Sok gondod közt felém fordul kegyed,
Irásban ím hálám kegyelmedért!
Mert rút fogás, ha néked most cserébe
Ajánlanék fel hitvány képeket
Uzsoraként, élő szépségekért.[261]
Az 1544. év nyarán Vittoria ismét Rómába ment lakni, a Szent
Anna-kolostorba, hol haláláig maradt. Michelangelo meg szokta látogatni.
Vittoria szeretettel gondolt reá, igyekezett életét kellemesebbé és
kényelmesebbé tenni és titokban apró ajándékokat juttatott neki. De a
csökönyös aggastyán, aki „senkitől sem akart ajándékot elfogadni,“[262]
még azoktól sem, akiket legjobban szeretett, neki sem okozta ezt az
örömet.
Vittoria meghalt. Michelangelo látta meghalni és gyengéd szóval juttatta
kifejezésre azt a szűzies tartózkodást, amelyet nagy szerelmük megőrzött
volt:
„Leginkább azon bánkódott, hogy midőn halála előtt meglátogatta, nem
csókolta meg homlokát vagy arcát is, mint ahogy kezét megcsókolta.“[263]
„Halála miatt“ – mondá Condivi – „gyakran egészen odavolt, mintha eszét
vesztette volna.“
„Igen jó szívvel volt irántam – mondá utóbb szomorúan – és én nem
kevésbbé ő iránta. _(Mi voleva grandissimo bene, e io non meno a lei.)_
A halál igaz barátot ragadott el tőlem.“
Vittoria halálára két szonettet írt Michelangelo. Az egyiket, amely
telítve van plátói szellemmel, zord játsziság, fantasztikus idealizmus
tölti el: olyan, mint az éj, amelyen villámok cikáznak át. Michelangelo
Vittoriát az isteni szobrász kalapácsához hasonlítja, aki az anyagból
életre kelti a magasztos gondolatokat:
Ha kalapácsom súlyos lendüléssel
Farag a kőből emberalakot,
Mozgást, erőt vezérétől kapott,
S engedve néki, nyomdokába lépdel.
De a dicső, mely az egekbe ért fel,
Másnak s magának szépséget ad ott
S ha kalapácsot más nem alkotott,
Csak kalapács, – az éltet életével.
S mivel annál hatalmasabb csapása,
Üllő fölé minél magasbra száll,
Fölöttem az egekbe felrepül.
Munkámnak így nagy lesz fogyatkozása,
Ha égi műhelyében nem talál
Segélyt: e földön ő volt egyedűl.[264]
Gyöngédebb a másik szonett, amely a szerelem győzelmét a halál fölött
hirdeti:
Midőn kiért epedtem, már a lélek
Testet, világot, engem itt hagyott,
A Természet, melynek kegyeltje volt,
Megszégyenűlt s utána sírva néztek.
Ám a Halál, lementén e nagy Napnak
Ne örvendezzen, ahogyan szokott;
Legyőzte Ámor s a dicső halott
Él itt s az égbe, hol a szentek laknak.
Gonosz Halál, hiába gondolod,
Hogy hírnevét már elhallgattatád
S a legszebb lélek hogy már a tiéd,
Mert amit írt, az mindegyre nagyobb,
Életnél néki élőbb éltet ád
S éltén mit nem bírt, már övé az ég.[265]
* * *
E komoly és derült barátság idején[266] készültek Michelangelo utolsó
nagy festészeti és szobrászati művei: az _Utolsó itélet_, a Cappella
Paolina freskói és végül II. Julius pápa siremléke.
Midőn Michelangelo 1534-ben elhagyta Firenzét és Rómában telepedett le,
azt hitte, hogy VII. Kelemen halála által minden más munkától
megszabadulva nyugodtan fejezheti majd be II. Julius síremlékét és hogy
halála előtt legördül lelkiismeretéről az a teher, amely egész életén át
reá nehezedett. De alig érkezett Rómába, eltűrte, hogy új láncokat
rakjanak reá.
„Alig hogy trónra lépett, III. Pál pápa magához hívatta, nyájasságokkal
és ajánlatokkal halmozta el s felkérte, hogy szolgálja őt… Michelangelo
vonakodott és azt mondta, hogy nem teheti, mert az urbinói hercegnek
szerződéssel le van kötve, míg csak be nem fejezi Julius síremlékét. A
pápa megharagudott efölött és így szólt: Harminc év óta ez a vágyam és
most, hogy pápa vagyok, ne elégítsem ki? Össze fogom tépni a szerződést
és kívánom, hogy mindenkép engem szolgálj.“[267]
Michelangelo közel volt ahhoz, hogy elmeneküljön.
„Arra gondolt, hogy génuai területre menekül, az aleriai püspök
apátságába, aki Julius pápa kegyeltje volt és Michelangelo jó barátja.
Ott akarta befejezni művét, mert onnan könnyen megközelíthette Carrarát…
Arra is gondolt, hogy elmegy Urbinóba, hol – mint nyugodalmas helyen –
már korábban letelepedni szándékozott abban a reményben, hogy Julius
pápa emlékére való tekintettel szivesen fogják ott látni: azért már
néhány hónappal azelőtt elküldte oda egy emberét, hogy házat vásároljon
számára.“[268]
Midőn azonban határoznia kellett volna, akarata – mint mindig – cserben
hagyta. Félt cselekedeteinek következményeitől és azzal az örökös
reménynyel áltatta magát, noha örökösen csalódott benne, hogy valami
megalkuvással majd csak megoldódik a helyzet. Ujból lekötötték tehát és
bilincseitől többé nem szabadult.
1535 szeptember 1.-én Pál pápa brévével az apostoli palota
vezérépítészévé, szobrászává és festőjévé nevezte ki. Az előző év
április hónapja óta Michelangelo elvállalta az _Utolsó itélet_
festését.[269] 1536 április hónapjától 1546 novemberéig, vagyis Vittoria
római tartózkodása idején, teljesen ez a feladat foglalta le. Ez óriási
munka közben – kétségkívűl 1539-ben – az aggastyán leesett az állványról
és súlyosan megsértette lábát. „Fájdalmában és dühében nem engedte, hogy
bárki is gyógyítsa.“[270] Ki nem állhatta az orvosokat és leveleiben
komikus nyugtalanságot nyilvánított, ha arról értesűlt, hogy családjának
valamelyik tagja könnyelműen gondjaikra bízta magát. „Történetesen
azonban egyik barátja, Baccio Rontini, igen szellemes firenzei orvos,
akire művészete nagy hatást gyakorolt, megsajnálta őt és bekopogtatott
hozzá. Miután senki sem válaszolt, sem ő, sem szomszédai, titkos úton
fölmászott és végre, szobáról szobára menve eljutott Michelangelóhoz. Ez
kétségbe volt esve. Baccio mester azonban nem akarta elhagyni és mellőle
távozni, míg csak meg nem gyógyult.“[271]
Mint egykor II. Julius, most III. Pál pápa is elment megnézni, hogyan
fest Michelangelo és véleményt mondott a munkáról. Szertartásmestere,
Biagio da Cesena kísérte, akitől egy alkalommal megkérdezte a pápa, mint
vélekedik a műről. Biagio, aki – Vasari szerint – igen akadékoskodó
ember volt, kijelentette, hogy rendkívül illetlen dolog, hogy
Michelangelo ilyen szent helyre oly sok megbotránkoztató meztelenséget
festett. Az ilyen festmény – jegyezte meg – jó lehet arra, hogy
fürdőszobát vagy korcsmát diszítsenek vele. Miután Biagio távozott, a
méltatlankodó Michelangelo emlékezetből megfestette képmását, még pedig
a pokolban, Minos alakjában, amint ördögök kegyétől körülvéve nagy kígyó
csavarodik lábaira. Biagio panaszt emelt a pápánál, aki kigúnyolta: „Ha
Michelangelo csak a Purgatoriumba helyezett volna, még segíthettem volna
rajtad, de mivel a pokolba száműzött, nincs hatalmam, hogy
kiszabadítsalak, mert onnan _nulla est redemptio_.“[272]
Biagio nem volt az egyetlen, aki Michelangelo festményein
megbotránkozott. Itália szemérmeskedett és már nem volt távol az idő,
midőn Paolo Veronese az inkvizició elé kerül a _Lakoma Simon házában_
című képének illetlensége miatt.[273] Akadtak olyanok, akik botránynyá
igyekeztek felfújni az _Utolsó ítélet_ esetét. Pietro Aretino kiabált a
legerősebben. A pornografia e mestere arra vállalkozott, hogy
illendőségből megleckéztesse a tiszta életű Michelangelót.[274] Tartuffe
szemérmetlenségére emlékeztető levelet írt neki.[275] Azzal vádolta,
hogy olyan dolgokat festett, „amelyek még egy rossz házat is
elpirítanának“ és az akkor keletkezőfélben levő inkviziciónak
istentelenségért panaszolta be, mert, mint mondá, „kisebb bűn az, ha
valaki nem hisz, mint ha ily módon másnak hitét támadja meg.“
Felszólította a pápát, hogy semmisítse meg a festményt. Protestáns
érzésre irányuló vádaskodások mellett aljas gyanúsításokkal illette
Michelangelo erkölcseit,[276] betetőzésül pedig még azzal is megvádolta,
hogy meglopta II. Julius pápát. E gyalázatos zsaroló levélre,[277] mely
sárba rántotta mindazt, ami Michelangelo lelkének legmélyén gyökerezett
– jámborságát, barátságát, becsületérzését, – e levélre, melyet
Michelangelo nem olvashatott anélkül, hogy megvetésében ne nevessen és
szégyenében ne sírjon, mitsem válaszolt. Kétségkívül reá is
vonatkoztatta azt, amit némely ellenségéről lesujtó kicsinyléssel
mondott: „hogy nem érdemes ellenük hadakozni, mert legyőzésüknek semmi
jelentősége sincs.“ – Midőn azután Aretinónak és Biagiónak az _Utolsó
ítélet_-ről táplált felfogása tért hódított, semmit sem tett, hogy
megcáfolja, hogy útját állja. Nem szólt semmit, midőn művét „lutheránus
piszoknak“ minősítették.[278] Nem szólt semmit, midőn III. Pál le akarta
veretni a freskót.[279] Nem szólt semmit, midőn a pápa parancsára
Daniele da Volterra nadrágba bújtatta hőseit.[280] – Midőn véleményét
kérdezték, harag nélkül, szánalommal vegyes iróniával így szólt:
„Mondják meg a pápának, hogy ez nem nagy dolog, amelyet ugyan könnyű
elintézni. Ő szentsége iparkodjék csak a világot rendbe hozni: egy
festmény ráncbaszedése nem kerül nagy fáradságba.“ – Tudta, mily izzó
hittel festette meg művét, Vittoria Colonnával folytatott vallásos
beszélgetései idején és e szeplőtlen lélek ihlete alatt. Pirult volna
heroikus gondolatainak szűzies meztelenségét megvédelmezni a képmutatók
és aljas szívek piszkos gyanúsításai és kétértelműségei ellenében.
Midőn a Sixtus-kápolna freskója elkészült,[281] Michelangelo azt hitte,
hogy végre van joga II. Julius síremlékét befejezni. De a telhetetlen
pápa azt követelte, hogy a hetvenéves aggastyán fesse meg a Cappella
Paolina freskóit.[282] Kevés híja, hogy nem tette reá kezét a II. Julius
síremlékére szánt egynémely szoborra, hogy saját kápolnájának
diszítésére vegye igénybe azokat. Michelangelo még szerencsésnek
tarthatta magát, mert megengedték neki, hogy II. Julius örököseivel az
ötödik és utolsó szerződést megköthesse. E szerződés értelmében átadta
befejezett szobrait[283] és vállalta két szobrász fizetését, akiknek az
emléket be kellett fejezniök. Ezáltal örökre fel volt mentve minden
kötelezettség alól.
De bajai még nem értek véget. II. Julius örökösei továbbra is zaklatták
a pénzért, amelyet állításuk szerint valamikor neki előlegeztek. A pápa
azt izente neki, hogy ne törődjék vele és szentelje magát teljesen a
Cappella Paolinának. Michelangelo így válaszolt: „Az ember agyával fest,
nem kezével és aki nem ura agyának, az szégyenben marad. Ezért míg csak
ügyem rendbe nem jön, nem csinálhatok jó dolgot… Úgy állok itt, hogy
egész ifjúságomat elvesztettem, hozzáláncolva ehhez a síremlékhez és
folyton igazolnom kellett magam Leo és Kelemen pápák előtt. Túlságos
jóhiszeműségem, melyet nem akartak elismerni, tett tönkre! Ilyen az én
sorsom! Sok embert ismerek, akiknek két- és háromezer tallér jövedelmük
van, pedig csak hevernek, én pedig a legnagyobb fáradsággal is
koldusbotra juttatom magam… És még úgy bánnak velem, mint valami
gazemberrel!… Az emberek előtt – nem mondom, hogy Isten előtt is –
jóravaló embernek tartom magam, mert sohasem csaltam meg senkit, de
hogyha alávalók ellen kell védekeznem, még megbolondulok… Nem vagyok
uzsorás gazember, hanem firenzei nemes polgár, jóravaló ember fia…“[284]
Hogy kielégítse ellenfeleit, saját kezével fejezte be a _Tevékeny élet_
és _Szemlélődő élet_ szobrait, noha a szerződés erre nem kötelezte.
Végre, 1545 januárjában, II. Julius pápa síremlékét felavatták a San
Pietro in Vincoli-templomban. Mi maradt meg az eredeti szép tervből? –
Csak a _Mózes_, amely immár az emlék középpontjává vált, holott egykor
annak csak részlete volt. A nagy tervnek valóságos torzképe!
Legalább véget ért. Michelangelo megszabadult egész élete
lidércnyomásától.