_I’me la morte, in te la vita mia_[213]
E feldúlt szívben akkor, miután mindenről le kellett mondania, ami
éltette, új élet támadt, új tavasz virágzott ki és a szerelem világosabb
lánggal égett benne. Ez a szerelem azonban majdnem teljesen ment volt az
önzéstől és érzékiségtől. Cavalieri szépségének misztikus imádása volt.
Vittoria Colonna iránt való vallásos barátság volt, – két lélek
szenvedélyes egyesülése Istenben. Ehhez járult atyai gyengédsége
elárvult unokaöccsei iránt és a könyörület, szent jótékonyság, amelyben
a szegényeket és gyengéket részesítette. Michelangelónak Tommaso de’
Cavalieri iránt való szerelme zavarba hozhatja az átlagos szellemeket, –
a tisztességeseket vagy tisztességteleneket. Még a renaissance végén és
Itáliában is ferde megvilágításra adott alkalmat. Aretino gyalázatos
célzásokat tett reá.[214] De az Aretinók sértései – ilyenek mindig
vannak – nem érinthetnek egy Michelangelót… „Új Michelangelót csinálnak
szívükben abból az anyagból, ami szívükben van.“[215]
Sohasem volt tisztább lélek a Michelangelóénál. Senkisem fogta fel a
szerelmet vallásosabb mélységgel, mint ő.
„Több ízben hallottam“ – írja Condivi – „Michelangelót a szerelemről
beszélgetni és okoskodni. Akik jelen voltak, azoktól azt hallottam, hogy
hasonlókat beszél a szerelemről, mint ami Platónál megírva vagyon. Én a
magam részéről nem tudom, miket írt róla Plato, azt azonban jól tudom,
hogy miután hosszú időn át igen bizalmas érintkezésben voltam vele,
sohasem hallottam szájából, csak a legtisztességesebb szavakat, amelyek
alkalmasak voltak arra, hogy az ifjuságban kioltsanak minden rendetlen
és féktelen vágyat, amely ébredhetne.“
Ez a platói idealizmus azonban korántsem volt irodalmi és hideg jellegű:
a gondolatnak oly szélsőséges hajlamával egyesült, mely Michelangelót
minden szépnek rabjává tette, amit látott. Maga is tudta ezt és egy
alkalommal, midőn barátjának, Giannottinak meghívását visszautasította,
így szólt: „Ha olyan embert látok, akinek valami különös tehetsége vagy
szellemi adománya van és aki valamit jobban képes csinálni vagy mondani,
mint bárki a világon, teljesen hatalmába ejt és oly tökéletesen
átengedem magam neki, hogy nem vagyok már a magam ura… Ti mindannyian
oly tehetségesek vagytok, hogy ha elfogadnám meghívástokat, elveszteném
szabadságomat és mindegyikötök elrabolna belőlem egy-egy darabot. Még a
táncos és lantos is, ha kiválnak művészetükben, azt csinálnák velem,
amit akarnak. A helyett, hogy pihenést, üdülést, vidámságot találnék
társaságtokban, az inkább szétszaggatná és a szelekbe szórná lelkemet,
úgyannyira, hogy azután napokig azt sem tudnám, micsoda világban
élek.“[216]
Ha már a gondolatok, szavak vagy hangok szépsége annyira meghóditotta,
mennyivel inkább rabbá ejthette a testi szépség!
Szép arc: erő, mely egyre sarkal engem!
Egyéb gyönyört világ nem tartogat…[217]
A csodálatraméltó formák e nagy alkotójának szemében, aki egyszersmind
nagy hívő is, a szép test isteni volt, – a szép test maga Isten volt,
aki a test leple alatt jelent meg. Csak remegve közelítette meg, mint
Mózes az égő csipkebokrot. Imádásának tárgya számára valóban _bálvány_
volt, ahogy mondotta. Lábaihoz borúlt és a nagy ember ez önkéntes
megalázkodása, mely magára a nemes Cavalierire nézve is kínos volt,
annál különösebb, mert a bálvány szép arca mögött gyakran köznapi és
hitvány lélek rejlett. Igy volt ez Febo di Poggiónál. De Michelangelo
ezt nem vette észre… Valóban nem vette-e észre? Nem akarta észrevenni;
szívében fejezte be a kinagyolt szobrot.
Ezek közül az ideális szeretők, az élő álmok közül Gherardo Perini volt
az első, 1522 körül.[218] Michelangelo utóbb Febo di Poggiót 1533-ban és
Cecchino de’ Braccit 1544-ben szerette meg.[219] Cavalieri iránt való
barátsága tehát nem volt kizárólagos és egyedüli, de tartós volt és az
elragadtatás oly fokára emelkedett, amelyet bizonyos mértékig barátjának
nemcsak szépsége, hanem erkölcsi nemessége is igazolt.
„Valamennyinél“ – mondja Vasari – „jobban szerette Tommaso de’
Cavalierit, fiatal és a művészetért lelkesedő római nemest. Kartont
készített képmásával, természetes nagyságban, – az egyetlen képmást,
amelyet valaha rajzolt. Irtózott ugyanis attól, hogy élő személyt
másoljon, hacsak nem volt hasonlíthatatlan szépségű.“
Vasari még ezt jegyzi meg: „Midőn Rómában Tommaso Cavalieri urat
megláttam, nemcsak hasonlíthatatlan szépségű volt, hanem oly kellemes
modorú, oly választékos szellemű és nemes magaviseletű is, hogy
megérdemelte a szeretetet, annál inkább, minél jobban megismerték.“[220]
Michelangelo Rómában találkozott vele, 1532 őszén. Az első levél,
amelylyel Cavalieri Michelangelo lángoló vallomásaira felelt,
méltósággal teljes: „Megkaptam levelét, amely annál kedvesebb volt
nekem, mert váratlan volt; azt mondom: váratlan, mert nem tartom magam
méltónak arra, hogy olyan ember mint kegyelmed írjon nekem. Ami azt
illeti, amit dícséretemre kegyelmednek mondtak és ami munkáimat illeti,
amelyek miatt – mint állítja – nem csekély rokonérzés támadt
kegyelmedben irántam, erre azt válaszolom, hogy nem oly természetűek,
amelyek alkalmat adhattak volna, hogy az olyan lángelme, mint kegyelmed,
amilyen nincs több – nem mondom, hogy hasonló, hanem második e földön –
egy fiatal embernek írjon, aki épen hogy kezdő és még teljesen tudatlan.
Mégsem hihetem, hogy hazudnék. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne,
hogy irántam való vonzalmának csak az a szeretet az oka, amelyet az
olyan embernek mint kegyelmed, aki a művészet megtestesülése,
szükségképen éreznie kell azok iránt, akik a művészetnek szentelték
magukat és szeretik azt. Én azok közé tartozom és ami a művészet
szeretetét illeti, senki mögött sem maradok el. Igérem, hogy teljesen
viszonzom vonzalmát: sohasem szerettem senkit sem úgy mint kegyelmedet,
sohasem óhajtottam senkinek barátságát sem annyira, mint kegyelmedét…
Kérem, rendelkezzék alkalmilag velem és örökre kegyeibe ajánlom magam.