_Oilme, Oilme, ch’i’son tradito_…[163]
Az általános undor – a dolgok és saját maga iránt – Michelangelót
belehajtotta annak a forradalomnak karjaiba, mely Firenzében 1527-ben
tört ki.
Politikai ügyekben Michelangelo eddig ugyanarról az ingadozó felfogásról
tett tanúságot, amely életére és művészetére mindig reánehezedett.
Sohasem sikerült egyéni érzéseit a Mediciek iránt való
lekötelezettséggel összeegyeztetnie. Ez a heves géniusz egyébiránt
mindig félénk volt, ha cselekedni kellett; nem kockáztatta meg, hogy
politikai és vallásos téren szembeszálljon e világ hatalmasságaival.
Levelei elárulják, hogy mindig nyugtalankodik maga és övéi miatt, fél,
hogy kompromittálja magát és meghazudtolja azokat a merész
nyilatkozatokat, amelyeket valamely zsarnoki tett fölött való
méltatlankodás első felhevülésében elejteni talált.[164] Minduntalan
inti övéit, hogy vigyázzanak magukra, hogy hallgassanak és az első zajra
meneküljenek:
„Viselkedjetek úgy, mint dögvész idején szokás; legyetek elsők a
menekülésben… Az élet sokkal többet ér a vagyonnál… Maradjatok békén, ne
lépjetek senkivel barátságos vagy bizalmas viszonyba, Istent kivéve; ne
beszéljetek senkiről se jót, se rosszat, mert nem tudjuk a dolgok végét.
Törődjetek csak a magatok dolgaival… Ne avatkozzatok semmibe…“[165]
Testvérei és barátai tréfálkoztak nyugtalankodása fölött és úgy bántak
vele, mintha bolond lett volna.[166]
„Ne gúnyolódjál fölöttem“ – válaszolt az elszomorodott Michelangelo –
„ne gúnyolódjunk senki fölött.“[167]
E nagy ember örökös remegése valóban épen nem nevetni való. Inkább
sajnálatraméltó, mert nyomorúlt idegei következtében oly rettegések
játékszere volt, amelyek ellen küzdött, anélkül, hogy leküzdhette volna
őket. Annál nagyobb volt érdeme, hogy e megalázó hangulatok elmúltával
beteg testét és gondolkodását arra kényszerítette, hogy szembeszálljanak
a veszélylyel, amely elől az első pillanatban menekülni akart. Különben
több oka volt a félelemre, mint másnak, mert élesebb eszű volt és
pesszimizmusa nagyon is világosan előrelátta Itália szerencsétlenségeit.
Az azonban, hogy természetes félénksége ellenére a firenzei forradalom
magával ragadhatta, csak azért volt lehetséges, mert a kétségbeesés
tetőpontján lelkének legmélye felszínre került.
Lelke, mely oly félénken húzódott vissza magába, izzó köztársasági
érzelmű volt. Ez kitűnik azokból a lángoló szavakból, amelyeket olykor –
a bizalom vagy felhevültség pillanataiban – elejtett, főleg ama
beszélgetések során, amelyeket utóbb[168] barátaival, Luigi del
Riccióval, Antonio Petreóval és Donato Giannottival[169] folytatott és
amelyeket ez utóbbi Dante Divina Commediájáról szóló párbeszédeiben
közölt.[170] A barátok csodálkoztak afölött, hogy Dante Brutust és
Cassiust a pokol legmélyére és Caesart föléjük helyezte. Michelangelo,
akit megkérdeznek, védelmébe veszi a zsarnokgyilkosságot:
„Ha figyelemmel olvastátok volna az első énekeket, észrevettétek volna,
hogy Dante nagyon is ismerte a zsarnokok természetét és tudta, mily
büntetéseket érdemeltek Istentől és az emberektől. Az „erőszakosak“ közé
helyezi őket, akik a hetedik körben, a bugyogó vérben veszik el
büntetésüket… Minthogy Dante elismerte ezt, lehetetlen feltételezni,
hogy ne ismerte volna el, hogy Caesar hazájának zsarnoka volt, akit
Brutus és Cassius igazságosan gyilkolt meg. Mert az, aki zsarnokot öl,
nem embert öl, hanem állatot emberi alakban. A zsarnokok híjával vannak
annak a szeretetnek, amelyet természettől fogva mindenkinek éreznie kell
felebarátai iránt, – semmi emberi vonzalom sincs meg bennük: nem emberek
többé, hanem állatok. Kétségtelen, hogy nincs bennük szeretet
felebarátaik iránt: különben nem vették volna el, ami másoké és másokat
eltiporva nem váltak volna zsarnokokká. … Világos tehát, hogy aki
zsarnokot öl meg, az nem követ el gyilkosságot, mert nem embert öl,
hanem állatot. Így Brutus és Cassius nem követtek el bűnt, midőn
megölték Caesart. Először, mert olyan embert öltek meg, akit minden
római polgár a törvény rendelkezése szerint tartozott megölni.
Másodszor, mert nem embert öltek meg, hanem állatot emberi
alakban.“[171]
Michelangelo a firenzei felkelők első sorában foglalt helyet a nemzeti
és köztársasági ébredés ama napjaiban, amelyek Firenzében Róma V. Károly
hadseregei által történt bevételének hírét[172] és a Mediciek
elűzését[173] követték. Ő, aki nyugodalmas időkben azt ajánlotta
övéinek, hogy őrizkedjenek a politikától mint a pestistől, a felhevülés
oly állapotában volt, hogy sem ettől, sem attól nem félt. Firenzében
maradt, ahol a pestis és forradalom dühöngött. A járvány áldozata lett
öccse, Buonarroto is, aki karjaiban halt meg.[174] 1528 októberében
résztvett a város védelme ügyében folytatott tanácskozásokban. 1529
január 10.-én beválasztották a _Nove di milizia_ testületébe, az
erőditési munkák intézésére. Április 6.-én egy évre _governatore
generale_-nak és Firenze erődítményei _procuratore_-jának nevezték ki.
Június havában megvizsgálta Pisa fellegvárát és Livorno s Arezzo
bástyáit. Július és augusztus hónapokban Ferrarába küldték ki, hogy
tekintse meg az ottani híres védelmi műveket és hogy a herceggel, az
erődítések kiváló szakértőjével, értekezzék.
Michelangelo felismerte, hogy Firenze védelmének legfontosabb pontja a
San Miniato magaslata; elhatározta tehát, hogy ezt az állást bástyákkal
biztosítja. De – nem tudni, miért – ebben megakadályozta Capponi
gonfaloniere ellenzése, aki őt Firenzéből eltávolítani igyekezett.[175]
Michelangelo, aki azzal a gyanúpörrel élt, hogy Capponi és a Mediciek
pártja meg akarnak szabadulni tőle, hogy a város védelmét meggátolják,
San Miniatóban rendezkedett be és nem mozdúlt ki onnan. De beteges
gyanakvása árulásról szóló minden hírt felkapott; ilyenek mindig
keringenek az ostromolt városokban, ez alkalommal azonban nagyon is
megokoltak voltak. A gyanús Capponi helyébe Francesco Carduccit tették
meg gonfalonierének, _condottieré_-nek azonban és a firenzei csapatok
főparancsnokának a nyugtalanító Malatesta Baglionit nevezték ki, aki a
várost utóbb átadta a pápának. Michelangelo megsejtette a bűntényt.
Aggodalmait közölte a Signoriával. „De ahelyett, hogy megköszönték volna
neki, Carducci gonfaloniere gorombáskodott vele és szemére hányta, hogy
gyáva és túlságosan gyanakvó.“[176] Malatesta értesült Michelangelo
feljelentéséről: az olyan ember mint ő, semmitől sem riadt vissza, csak
hogy eltávolítson egy veszedelmes ellenfelet és Firenzében – mint
főparancsnok – mindenható volt. Michelangelo elveszettnek hitte magát.
„Mégis elhatároztam“ – írja – „hogy félelem nélkül megvárom a háború
végét. Kedd reggel azonban, szeptember 21.-én, kijött valaki a San
Nicolo kapu elé, ahol én a bástyáknál tartózkodtam és fülembe súgta,
hogy ha meg akarom menteni életemet, ne maradjak tovább. Velem együtt
hazajött, itt ebédelt, lovakat hozott számomra és addig nem hagyott el,
míg csak Firenzéből el nem távolított.“[177]
Varchi még azzal egészíti ki ezt a tudósitást, hogy Michelangelo „12.000
aranyforintot három, alsószoknya formára tűzött ingbe varratott be és
Firenzéből nem nehézség nélkül menekült el, a Porta della Giustizián át,
amelyet a legkevésbbé őriztek, Rinaldo Corsinival és tanítványával,
Antonio Minivel.“
„Vajjon Isten vagy az ördög volt-e, – nem tudom“ – írja Michelangelo
nehány nap múlva.
Esztelen rettegésének szokott démona volt. Milyen rémületben élhetett,
ha – mint beszélik – útközben Castelnuovóban Capponinál, az előbbi
gonfalonierénél megállt és elbeszéléseivel annyira megrendítette az
aggastyánt, hogy ez néhány nappal utóbb belehalt.[178]
Szeptember 23.-án Michelangelo Ferrarában volt. Felindultságában
visszautasítja a herceg vendégszeretetét és folytatja útját. Szeptember
25.-én Velencébe érkezik. A Signoria értesülvén erről, két nemesembert
küld hozzá, hogy bocsássanak mindent rendelkezésére, amire szüksége
lehetett, de ő szégyenkezve és mogorván mindent visszaútasít és a
Giudeccához vonúl félre. Még most is attól félt, hogy nincs elég távol.
Franciaországba akart menekülni. Ugyanaz nap, midőn Velencébe érkezett,
aggodalmas és türelmetlen levelet intéz Battista della Pallához, I.
Ferenc ügynökéhez, aki műtárgyak vásárlása végett tartózkodott
Itáliában:
„Battista, kedves barátom, mint bizonyára tudja, – elhagytam Firenzét,
hogy Franciaországba menjek és Velencébe érve tájékozódtam az út felől.
Azt mondták nekem, hogy innen elindulva német földön kell keresztül
utazni és hogy ez veszélyes és nehéz. Szeretném azért megtudni, nem
volna-e hajlandó odautazni és kérem, értesítsen engem arról is, hol
várjam meg: együtt utazhatnánk… Kérem, válaszoljon leveleim vétele után,
mihelyt csak lehetséges, mert égek a vágytól, hogy elmehessek. Ha
azonban már nem volna hajlandó elutazni, legyen szíves erről is
értesíteni, hogy rászánjam magam egyedül elutazni, ahogy épen
lehet.“[179]
Franciaország velencei követe, Lazare de Baïff azonnal írt I. Ferencnek
és Montmorency connétable-nak. Sürgette őket, hogy használják fel az
alkalmat és nyerjék meg Michelangelót a francia udvar számára. A király
haladék nélkül évdijat és házat ajánlott fel Michelangelónak. A
levélváltás azonban mégis némi időbe került és midőn I. Ferenc ajánlata
megérkezett, Michelangelo már visszatért Firenzébe.
Láza lelohadt. Giudeccai magányában ráért, hogy szégyenkezzék félelme
fölött. Menekülése nagy feltűnést keltett Firenzében. Szeptember 30.-án
a Signoria kihirdette, hogy mindazokat, akik elmenekültek, mint
lázadókat száműzik, ha október 7-ike előtt vissza nem térnek. A kitűzött
határnapon az elmenekülteket lázadóknak nyilvánították és javaikat
elkobozták. Michelangelo neve azonban még nem szerepelt a lajstromon. A
Signoria végső haladékot engedett neki és Firenze ferrarai követe,
Galeotto Giugni értesítette a köztársaságot, hogy Michelangelo, aki
elkésve nyert tudomást a határozatról, kész visszatérni, ha
megkegyelmeznek neki. A Signoria kegyelmet igért Michelangelónak és
Bastiano di Francesco kőfaragóval menetlevelet küldött neki Velencébe.
Bastiano egyúttal átadta neki barátai tiz levelét is; mindannyian
sürgették, hogy térjen vissza.[180] Közülök a nemes Battista della Palla
hazaszeretettől áthatott felszólítást intézett hozzá:
„Minden barátja, egyhangúan, bármely nézeteltérés vagy habozás nélkül
kéri, hogy leveleik és a menetlevél átvétele után haladéktalanul térjen
haza és tartsa meg hazáját, barátait, becsületét és képességeit s
élvezze örömmel azokat az időket, amelyeket egykor vágyva remélt.“
Azt hitte, hogy Firenzére az aranykor következett el és nem kételkedett
a jó ügy diadalában. – Pedig, a Mediciek visszatérése után, épen a
szerencsétlen Palla lett a reakció első áldozatainak egyike.
Szavai elhatározásra bírták Michelangelót. Visszatért, – de lassan;
Battista della Palla, aki Luccáig elébe útazott, sokáig várt ott reá és
már-már kétségbeesett.[181] Végre november 20.-án, Michelangelo
megérkezett Firenzébe.[182] Ugyane hónap 23.-án a Signoria megszüntette
a száműzetéséről szóló itéletet, de három évre kizárták a Consiglio
maggiore-ból.[183]
Ezentúl Michelangelo mindvégig derekasan teljesítette kötelességét. Újra
elfoglalta helyét a San Miniatón, amelyet az ellenség egy hónap óta
bombázott, újból megerősítette a magaslatot, új hadi műveket talált fel
és – mint beszélik – megmentette a campanilét, amelyet kötelekre
függesztett gyapjúzsákokkal és derékaljakkal védett.[184] Az ostrom
idején kifejtett tevékenységének utolsó nyoma 1530 február 22.-ről szóló
tudósítás, amely szerint felmászott a székesegyház kupolájára, hogy
megfigyelje az ellenség mozdulatait vagy hogy megvizsgálja a kupola
állapotát.
Az előrelátott szerencsétlenség azonban bekövetkezett. 1530 augusztus
2.-án Malatesta Baglioni elárulja a várost. 12.-én Firenze megadja magát
és a császár átadja a várost a pápa biztosának, Baccio Valorinak.
Megkezdődtek a kivégzések. Az első napokban semmi sem tartóztatta fel a
győztesek bosszúját. A legelső áldozatok között voltak Michelangelo
legjobb barátai, Battista della Palla is. Azt mondják, hogy Michelangelo
a San Niccolò oltr’ Arno-templom tornyában bújt el. Volt is oka a
félelemre: az a hir terjedt el, hogy le akarta volt rombolni a Mediciek
palotáját. De VII. Kelemen nem vesztette el iránta való vonzalmát. Ha
hitelt adhatunk Sebastiano del Piombónak, az, amit az ostrom alatt
Michelangelóról hallott, nagyon elszomorította, de beérte azzal, hogy
vállat vont és így szólt: „Michelangelo rosszúl cselekszik; én sohasem
bántottam meg.“[185] Mihelyt a megtorlás első dühe lecsillapodott, VII.
Kelemen Firenzébe írt, meghagyta, hogy keressék meg Michelangelót és ha
hajlandó a Medici-síremlékek munkáit folytatni, bánjanak vele az őt
megillető kimélettel.[186]
Michelangelo elhagyta rejtekhelyét és újból megkezdte munkáját, –
azoknak dicsőségére, akik ellen küzdött. Még többet is tett a
boldogtalan: beleegyezett, hogy Baccio Valori, a pápa aljas
cselekedeteinek eszköze és barátjának, Battista Pallának gyilkosa
számára elkészíti a _Tegzéből nyilat kihúzó Apollo szobrát_.[187]
Csakhamar megtagadja a firenzei számüzötteket.[188] Szánalmas gyengeség
e nagy ember részéről, aki arra vetemedett, hogy gyávaságokkal
védelmezze művészi álmainak életét az anyagi erő gyilkos hatalma ellen,
amely kedve szerint megfojthatta! Nem ok nélkül szentelte életének egész
utolsó szakát annak, hogy Péter apostolnak emberfölötti emléket emeljen:
ő is, mint az apostol, nem egyszer sírva fakadhatott a kakas szavára!
Hazugságra kényszerítve, hízelegnie kellett Valorinak, dicsőítenie
Lorenzót, Urbino hercegét. Bánat és szégyen emésztette. Munkába
temetkezett, abba rejtette tagadó dühét.[189] Nem a Mediciek képmásait
faragta ki, hanem kétségbeesésének szobrait. Midőn arra figyelmeztették,
hogy Giuliano és Lorenzo de’ Medici szobrai vajmi kevéssé hasonlók, az
volt büszke válasza: „Ki látja ezt tíz évszázad múlva?“ Az egyikből a
Cselekvést alkotta, a másikból a Gondolatot, a lábazat szobrai pedig,
amelyek azokat magyarázzák – az _Éj_ és _Nap_, a _Hajnal_ és _Alkony_ –
az élet ernyesztő szenvedéséről és a lét megvetéséről beszélnek. Az
emberi fájdalom e halhatatlan jelképeit 1531-ben fejezte be.[190] A
legnagyobb irónia! Senki sem értette meg őket. Giovanni Strozzi, a
megdöbbentő _Éj_ láttára így elméskedett:
Az Éj, akit aludni lát szemed,
Angyalnak műve. Édesen pihen.
Kőből van, ám mert alszik, eleven.
Keltsd fel s megszólal, hogyha nem hiszed.
Michelangelo így válaszolt:
Aludni jó, még jobb, hogy kő vagyok,
Míg nem szünik a gyötrelem s a szégyen.
Nem látni s hallani szerencse nékem;
Ne keltsetek fel, halkan szóljatok![191]
Egy másik költeményében Michelangelo így panaszkodik:
Sok ezer szívért, kik, ó Nő, szeretnek,
Él itt e földön angyalalakod;
Ugy látszik, most az ég elszunnyadott,
Mivel mi annyié, azt egy nyeré meg.
Síró fohászink kérnek,
Hadd láthassuk meg ismét szép szemed,
Kik fájdalomban nyertünk itt hazát.