Hasonlítsuk össze e szerelmi költeményeket, amelyekben a szerelem és
bánat úgyszólván egyértelműek, azoknak a fiatalos és ügyetlen
szonetteknek kéjes rajongásával, amelyeket Ráfael írt a _Disputá_-hoz
való rajzok hátlapjára.
* * *
A Sixtus-kápolna mennyezetfestményének befejezése és II. Julius halála
után[126] Michelangelo visszatért Firenzébe és ahhoz a tervhez, amely
annyira szívéhez nőtt: II. Julius síremlékéhez. Szerződéssel kötelezte
magát, hogy hét év alatt elkészíti.[127] Három éven át majdnem kizárólag
ennek a munkának szentelte magát.[128] Ebben az aránylag nyugodt
korszakban, – a melankolikus és derült érettség korszakában, midőn a
Sixtus-kápolna lázas háborgása lecsillapodik, mint ahogy a felkorbácsolt
tenger visszatér medrébe, – Michelangelo legtökéletesebb műveit alkotja,
azokat, amelyek a legjobban valósítják meg szenvedélyeinek és akaratának
egyensúlyát: a _Mózest_[129] és a Louvre _Rabszolgáit_.[130]
De ez csak egy pillanatig tartott; életének viharos rohanása majdnem
azonnal újból megkezdődik: visszahanyatlik az éjbe.
Az új pápa, X. Leó, el akarta szakítani Michelangelót elődjének
dicsőitésétől, hogy saját családja diadalához kösse le. Ez inkább hiúság
mint rokonérzés kérdése volt reá nézve, mert epikurosi szelleme nem
érthette meg Michelangelo szomorú géniuszát:[131] minden kegye Ráfael
felé fordult. De a Sixtus-kápolna mestere Itália dicsősége volt: X. Leó
magához akarta édesgetni.
Felajánlotta Michelangelónak, hogy építse fel a firenzei San
Lorenzo-templom, a Mediciek templomának homlokzatát. Michelangelót
ösztönözte a Ráfaellel való vetélkedés, mert távozása után az lett a
római művészet feje.[132] Elvállalta tehát ezt az újabb feladatot,
amelyet a korábbinak elhanyagolása nélkül lehetetlen volt teljesítenie
és amely végnélküli gyötrelmek forrása lett számára. Igyekezett saját
magával elhitetni, hogy egymással párhuzamosan folytathatja II. Julius
síremlékét és a San Lorenzo-templom homlokzatát is. Arra számított, hogy
a munka zömét valamelyik segédjére háríthatja és maga csak a fő
szobrokat készíti el. De szokása szerint lassankint megmámorosodott
tervétől és csakhamar nem tűrhette, hogy annak dicsőségét mással
megoszsza. Végre is remegett, hogy a pápa majd megvonja tőle a megbízást
és még ő könyörgött X. Leónak, hogy kösse le ezzel az újabb
lánccal.[133]
Természetes, hogy II. Julius síremlékét lehetetlen volt folytatnia. A
legszomorúbb azonban, hogy époly kevéssé építette fel a San Lorenzo
homlokzatát. Nemcsak nem akart maga mellett munkatársat megtűrni:
szörnyű mániája volt, hogy mindent egymaga csináljon. Ahelyett, tehát,
hogy Firenzében maradt és művein dolgozott volna, Carrarába ment, hogy a
márványtömbök fejtését ellenőrizze. Mindenféle nehézséggel kellett itt
megküzdenie. A Mediciek inkább a pietrasantai kőbányákat akarták volna
kiaknázni, mint a carraraiakat, mert amazokat nemrég vásárolta meg
Firenze városa. Michelangelót, mert a carraraiak pártjára állott, azzal
a becsületbevágó váddal illette a pápa, hogy megvesztegették,[134] midőn
pedig engedelmeskednie kellett a pápának, a carraraiak üldözték, akik
összejátszottak a liguriai tengerészekkel: nem kapott egyetlen bárkát
sem, amely Génuából Pisába szállította volna márványait.[135] Hegyeken,
mocsaras síkságokon át utat kellett építenie, részben cölöpökre. A vidék
lakói nem akartak az út költségeihez hozzájárulni. A munkások nem
értettek feladatukhoz. A kőbányák is, a kőfaragók is újak voltak.
Michelangelo panaszkodott:
„Arra vállalkoztam, hogy halottakat támaszszak fel, midőn a hegyeket
megfékezni és a művészetet ilyen helyre bevinni igyekeztem.“[136]
Mégis kitartott:
„Amit megigértem, mindenképpen meg fogom tartani és Isten segítségével a
legszebb munkát fogom készíteni, amilyent valaha Itáliában csináltak.“
Mennyi erőt, lelkesedést, lángészt vesztegetett el hiába! 1518
szeptemberének végén a túlerőltetés és kellemetlenségek következtében
megbetegedett. Maga is tudta, hogy ez a napszámosnak való élet
megemészti egészségét és álmait. Súlyosan nehezedett reá a vágy, hogy
végre hozzálásson munkájához és a szorongás, hogy nem tehette meg. Egyéb
kötelezettségei, amelyeknek nem volt képes eleget tenni, egyre
sarkalták.[137]
„Meghalok kínomban, hogy balsorsom miatt nem csinálhattam azt, amit
akarnék… Meghalok bánatomban és úgy tünök fel magam előtt, mintha
akaratom ellenére csalóvá lettem volna.“[138]
Firenzébe visszatérve, emésztő türelmetlenséggel várta a
márványszállítmányok megérkezését, de az Arno kiszáradt és a
márványtömbökkel megrakott bárkák nem voltak képesek felfelé haladni.
Végre megérkeztek: most csak hozzálát a munkához? Nem. Visszatér a
kőbányákba. Ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem kezdi el, míg csak egész
márványhegyet nem gyűjt össze, – mint egykor II. Julius síremléke
számára. Mindegyre halogatja a kezdet pillanatát; talán fél tőle. Nem
igért-e túlságos sokat? Nem volt-e vakmerőség, hogy erre a nagy
építészeti munkára vállalkozott? Ez nem az ő mestersége: hol is tanulta
volna? Most pedig nem képes sem előre menni, sem hátra.
Ennyi fáradsággal még azt sem érte el, hogy a márványok szállítását
biztosítsa. A Firenzébe küldött hat monolith oszlop közül négy útközben
tört el, egy már Firenzében. Munkásai felültették.
Végre is a pápa és Medici biboros türelmetlenkedni kezdtek a sok drága
idő miatt, amelyet hasztalanúl vesztegetett el a kőbányákban és sáros
utakon. 1510 márciusának 10.-én a pápa brevéje felmenti Michelangelót a
San Lorenzo homlokzatának elkészítésére kötött szerződés alól.
Michelangelo csak akkor értesült erről, midőn a felváltása céljából
Pietrasantába küldött munkáscsapatok odaérkeztek. Súlyosan megsértődött:
„Nem írom a biboros számlájára a szóban levő homlokzat famintáját,
amelyet Rómába küldtem neki; nem írom számlájára azt a három esztendőt
sem, amelyet ezzel a dologgal elvesztettem; nem írom számlájára, hogy a
San Lorenzo munkája tönkretett; nem írom számlájára azt a gyalázatot,
hogy megbíztak ezzel a munkával, majd elvették tőlem, azt sem tudom
miért!… Most így egyezhetünk meg: Leó pápa tartsa meg a kibányászott
köveket, én pedig a kezeim közt levő pénzt – és hadd szabaduljak!“[139]
Nem pártfogóit kellett volna Michelangelónak vádolnia, hanem saját
magát. Jól tudta ezt és ez volt legnagyobb bánata. Küzdött magával.
1515-től 1520-ig, erejének teljében, mit alkotott túláradó géniusza? – A
Santa Maria sopra Minerva-templom unalmas _Krisztusát_, –
Michelangelónak oly művét, amelyben nem találjuk meg Michelangelót! – És
még ezt sem fejezte be.[140]
1515-től 1520-ig, a nagy renaissance ez utolsó éveiben, azok előtt az
elemi csapások előtt, amelyek Itália tavaszának véget vetettek, Ráfael
kifestette a Vatikán loggiáit, a Stanza dell’ Incendiót, a Farnesinát,
minden nemben remekműveket alkotott, felépítette a villa Madamát,
vezette a Szent Péter-templom építkezését, az ásatásokat, az
ünnepségeket, a műemlékeket, kormányozta a művészetet, óriási iskolát
alapított és diadalmas munkája közepette halt meg.[141]
* * *
Csalódásainak keserűsége, az elveszett napok, tönkrement remények,
megtört akarat fölött való kétségbeesés visszatükröződik a következő
korszak komor műveiben: a Mediciek síremlékeiben és II. Julius síremléke
új szobraiban.[142]
A szabad Michelangelo, aki egész életében egyik iga alól a másik alá
hajtotta fejét, gazdát változtatott. Giulio de’ Medici biboros, aki VII.
Kelemen néven csakhamar pápa lett, 1520-tól 1534-ig uralkodott fölötte.
Nagyon szigorúak voltak VII. Kelemennel szemben. Kétségtelen, hogy –
mint mindegyik pápa – ő is családi büszkeségének szolgálatába akarta
hajtani a művészetet és a művészeket. De Michelangelónak nem sok panasza
lehet reá. Egyik pápa sem szerette annyira. Egyikök sem tett tanúságot
müvei iránt táplált állandóbb és mélyebb érdeklődésről.[143] Egyikök sem
értette meg jobban akaratának gyengeségét, szükség esetén saját maga
ellen védelmébe vette őt és megakadályozta abban, hogy szétforgácsolja
erejét. Még a firenzei felkelés és Michelangelo lázadása után sem
változtak meg Kelemennek iránta való érzelmei.[144] De nem függött tőle,
hogy lecsillapítsa a nyugtalanságot, lázt, pesszimizmust, halálos
búskomorságot, amely e nagy szívet emésztette. Mit használhatott neki
gazdája személyes jósága? Mégis csak gazdája volt!…
„Három pápát szolgáltam“ – mondá Michelangelo utóbb – „de
kényszerűségből.[145]
Mit jelentett számára egy kis dicsőség és egy-két szép mű? Oly távol
volt ez mindattól, amiről álmodott… És az öregség közeledett. És minden
elsötétedett körülötte. A renaissance haldoklott. Rómát csakhamar a
barbárok fosztják ki. Egy szomorú Isten fenyegető árnyéka ereszkedett le
Itália gondolatára. Michelangelo érezte a tragikus óra eljövetelét és
fojtó aggodalmat szenvedett.
Miután Michelangelót kiragadta annak a vállalkozásnak szövevényéből,
amelyben elmerült, VII. Kelemen elhatározta, hogy új irányba tereli
géniuszát és az volt a szándéka, hogy közelről felügyel reá. Megbízta a
Mediciek kápolnájának és síremlékeinek elkészítésével.[146] Teljesen a
maga szolgálatának akarta lefoglalni. Még azt az ajánlatot is tette
neki, hogy lépjen szerzetes rendbe[147] és egyházi javadalommal kínálta
meg. Michelangelo visszautasította, de VII. Kelemen mégis havi díjat
fizetett neki, a háromszorosát annak, amit kivánt és a San
Lorenzo-templom szomszédságában levő házzal ajándékozta meg.
Úgy látszott, hogy minden jó úton van és a kápolna munkálatai derekasan
haladtak, midőn Michelangelo hirtelen elhagyta házát és visszautasította
VII. Kelemen havi diját.[148] A csüggedés újabb válságán ment keresztül.
II. Julius örökösei nem bocsájtották meg neki, hogy a vállalt munkát
abbahagyta; üldözéssel fenyegették és kétségbevonták jóhiszeműségét.
Michelangelo elrémült a per gondolatától; lelkiismerete igazat adott
ellenfeleinek és azzal vádolta, hogy nem tett eleget kötelezettségeinek:
lehetetlennek látszott előtte, hogy pénzt fogadjon el VII. Kelementől,
míg vissza nem térítette azt, amelyet II. Juliustól kapott.
„Így már nem élhetek, még kevésbbé dolgozhatom“ – írja.[149] Könyörgött
a pápának, hogy járjon közbe II. Julius örököseinél, hogy segítse
visszatéríteni mindazt, amivel nekik tartozik:
„Majd eladok és mindent elkövetek, hogy visszatéríthessem.“
Vagy pedig engedjék meg neki, hogy teljesen II. Julius síremlékének
szentelhesse magát:
„Még életemnél is jobban szeretném, ha megszabadulhatnék ettől a
kötelezettségtől.“
Arra a gondolatra, hogy ha VII. Kelemen meg találna halni, ő ki lenne
szolgáltatva ellenségei üldözésének, olyan volt, mint egy gyermek, sírt
és kétségbeesett:
„Ha a pápa cserbenhagyna, nem tudnék tovább élni… Nem csoda, ha
érthetetlenűl írok, mert teljesen elvesztettem fejemet.“[150]
VII. Kelemen nem vette nagyon komolyan a művésznek ezt a kétségbeesését
és ragaszkodott ahhoz, hogy ne szakítsa félbe a Mediciek kápolnájának
munkálatait. Barátai mitsem értettek aggályaiból és rábeszélték, hogy ne
tegye magát nevetségessé a havi díj visszautasításával. Egyikök alaposan
lehordja, hogy meggondolás nélkül cselekedett és kérte, hogy ne engedje
át magát rögeszméinek.[151] Egy másik ezt írja neki:
„Azt mondják nekem, hogy visszautasította diját, elhagyta házát és
abbahagyta munkáját: ezt én tiszta bolondságnak tartom. Barátom, komám,
ellenségeinek malmára hajtja a vizet… Ne foglalkozzék hát többet II.
Julius síremlékével és fogadja csak el a díjazást, mert jó szívvel
adják.“[152]
De Michelangelo makacskodott. – A pápai kincstár erre azzal tréfálta
meg, hogy szaván fogta: megszűntette díjazását. A szerencsétlen,
szorongatott helyzetben, néhány hónap múlva arra kényszerűlt, hogy újból
kérje azt, amit visszautasított. Először félénken, szégyenlősen:
„Kedves Giovanni, mivelhogy a toll mindig merészebb a nyelvnél, megírom
azt, amit a legutóbbi napokban több ízben nem mertem élő szóval
elmondani, tekintve az idők járását: nevezetesen azt, vajjon a mai
viszonyok közt, amelyek, mint mondottam, nem kedveznek művészetemnek,
nem tudom, számíthatok-e még díjamra. Ha bizonyos volnék benne, hogy nem
kapom tovább, azért nem tenném azt, hogy ne dolgozzam tovább és mindazt
meg ne tegyem a pápa kedvéért, amire képes vagyok, de… sokkal kisebb
költséggel kellene kijönnöm…“[153]
Majd, a kényszerűség nyomása alatt, újból előhozakodik:
„Miután tegnap elváltunk, újból meggondoltam dolgaimat és tekintve, hogy
ez a San Lorenzo-munka annyira a pápa szívéhez nőtt és hogy mennyire
sürget őszentsége, miután saját jószántából díjazást engedélyezett
nekem, csak hogy minél pontosabban szolgálatára lehessek, hátráltatna,
ha el nem fogadnám… Megváltoztattam tehát szándékomat és míg máig nem
kértem, ma kérem, mert az a véleményem, hogy az így sokkal jobban lesz,
több szempontból, amiről nem írhatok… Szeretném tehát, ha kiadná nekem
díjamat, amely megillet, attól a naptól kezdve, midőn engedélyezték, mai
napig… Legyen szíves megizenni, mikor mehetnék érte.“[154]
De meg akarták leckéztetni és nem vettek tudomást kivánságáról. Még két
hónap mulva sem kapott semmit és még több ízben meg kellett sürgetnie
pénzét.
Gyötrődés közepette dolgozott; panaszkodott, hogy gondjai akadályozzák
képzeletét:
„… A kellemetlenségek nagy hatást gyakorolnak reám… Nem lehet kézzel
dolgozni, ha az ember esze máshol jár, főleg a szobrászatban. Itt azt
mondják, hogy ez ösztökélésemre szolgál, de én azt mondom, hogy rossz
sarkantyú az, amely a lovat hátrafelé indítja. Már több mint egy éve nem
kaptam meg díjamat és szegénységgel küzködöm, egész egyedül vagyok
bajaimmal és azok oly számosak, hogy erősebben lefoglalnak, mint a
müvészet, mert nincs módom reá, hogy tartsak valakit, aki szolgálatomra
lehetne“.[155]
Szenvedései olykor meghatották VII. Kelement. Szeretetreméltóan
fejeztette ki rokonérzését előtte. Biztosította kegyelméről, „míg csak
életben marad.“[156] De a Mediciek gyógyíthatatlan könnyűvérűsége
felülkerekedett és ahelyett, hogy munkáinak egy része alól feloldta
volna, még újabb megbízásokat adott neki: így egyebek között szó volt
egy képtelen kolosszusról, melynek feje harangtorony lett volna, karja
kémény.[157] Michelangelónak egy ideig foglalkoznia kellett ezzel a
fantasztikus tervvel. Emellett állandóan résen kellett lennie
munkásaival, kőmíveseivel, fuvarosaival szemben, akiket a nyolcórás
munkaidő apostolainak előfutárai elrontani igyekeztek.[158]
Ugyanekkor házi bajai is megszaporodtak. Minél öregebb lett atyja, annál
ingerlékenyebb és igazságtalanabb lett. Egy szép napon elszökött
Firenzéből és fiát vádolta, hogy elűzte őt. Michelangelo ezt a
csodálatraméltó levelet írta neki:[159]
„Édes atyám, ugyancsak csodálkoztam a minap, midőn nem találtam otthon.
De most még jobban csodálkozom, mert azt hallom, hogy panaszkodik reám
és azt mondja, hogy én kergettem el. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy
születésem napjától mai napig soha eszem ágában sem volt akár kis, akár
nagy dologban ellenére cselekedni és mindazt a fáradalmat, amit
elviseltem, magukhoz való szeretetből viseltem el… Mindig pártját
fogtam… Még csak néhány nap előtt is, mikor baja volt, megmondtam és
megígértem, hogy teljes örömmel mindig támogatni fogom, míg csak élek.
Most még egyszer ismétlem. Igen csodálkozom, hogy ilyen hamar
elfelejtette mindezt. Immár harminc év óta kiismerhettek engem – maga és
fiai – és tudhatják, hogy mindig magukra gondoltam és amikor csak
tehettem, jót tettem magukkal. Hogyan hiresztelheti azt, hogy én
kergettem el? Hát nem látja be, milyen rossz hírbe hoz, ha azt mondják,
hogy én kergettem el? Még csak ez hiányzik nekem, azokon a bajokon
felül, melyeket egyéb dolgok okoznak, még pedig szintén csak a maguk
iránt való szeretetből! Ugyan szépen viszonozza! De bármint áll is a
dolog, igyekszem elhitetni magammal, hogy mindig csak szégyent és kárt
okoztam magának és bocsánatot kérek, mintha úgy tettem volna. Szánja reá
magát, hogy bocsásson meg fiának, aki mindig rossz életet élt és aki
mindazt a rosszat elkövette maga ellen, amit csak lehet ezen a világon.
Még egyszer kérem, bocsásson meg nekem, akármilyen semmirekellő vagyok
is és ne híresztelje rólam, hogy én kergettem el, mert ez erősebben
érint, mintsem gondolja: hiszen mégis csak fia vagyok!“
Ez a szeretet és megalázkodás azonban csak rövid időre fegyverezte le az
aggastyán keserű kedélyét. Kevéssel utóbb azzal vádolja fiát, hogy
meglopja. Michelangelo, kinek türelme véget ért, ezt írja neki:[160]
„Már nem tudom, mit akar tőlem. Ha életem terhére van, megtalálta az
utat, hogy megszabaduljon tőle és örökölni fogja a kincshez vezető
kulcsot, amely állitása szerint nálam van. Helyesen fog cselekedni,
hiszen egész Firenze tudja, milyen dúsgazdag ember volt maga és hogy én
mindig mennyire kiraboltam. Megérdemlem a büntetést; dícsérni fogják
érte! Csak szitkozódjék és beszéljen rólam, amit akar, de ne írjon nekem
többé, mert nem hagy dolgozni. Elő kellene számlálnom mindazt, amit
huszonöt év óta kapott tőlem. Nem akarnám megmondani, de végtére is meg
kell mondanom. Vigyázzon magára… Az ember csak egyszer hal meg és nem
tér vissza, hogy helyrehozza, amit elrontott. Haláláig várt, hogy most
ilyen dolgokat csináljon! Isten segítse meg.“
Ilyen támogatásban részesítették övéi.
„Csak türelem!“ – sóhajt fel egyik barátjához intézett levelében. – „Ne
akarja Isten, hogy ellenemre legyen, ami nincs az ő ellenére.“[161]
Búslakodása közepette munkája nem haladt. Midőn bekövetkeztek azok az
események, amelyek 1527-ben Itáliát felforgatták, a Medici-kápolna
egyetlen szobra sem készült volt el.[162] Így ez az új korszak, amely
1520-tól 1527-ig tartott, még csak tetézte az előző korszak csalódásait
és fáradalmait, anélkül, hogy – több mint tiz év óta – Michelangelót
egyetlen befejezett mű, egyetlen megvalósított terv örömében
részesítette volna.