Őrizzétek meg tisztán szent reménytek,
Mert az, ki elragadott tőletek,
Elveszti félve vétkének díját;
Szerelmeseknek kisebb üdvöt ád,
Ha bőség közt a vágyak már enyésznek,
Mint a nyomor, szülője új reménynek.[193]
Gondoljuk meg, mi volt Róma kifosztása és Firenze bukása az akkori
lelkekre nézve: az értelem szörnyű csődje, összeomlás. Sokan soha többé
nem tértek magukhoz.
Sebastiano del Piombo gondtalan skepticizmusba merül:
„Annyira jutottam, hogy az egész világ összedűlhetne anélkül, hogy
törődném vele; mindenen csak nevetek… Mintha már nem is volnék az a
Bastiano, aki Róma bevétele előtt voltam, nem tudok magamhoz
térni.“[194]
Michelangelo öngyilkosságra gondol:
Magát megölni hogyha szabad annak,
Ki mennybetérést ettől vár s remél,
Bizonynyal annak is, ki hittel él
És tagjai bús szolgaságban vannak.[195]
Szelleme kínok közt gyötrődött. 1531 júniusában megbetegszik. VII.
Kelemen hiába igyekszik lecsillapítani. Titkárával és Sebastiano del
Piombóval azt izente neki, hogy ne erőltesse túl magát, tartson
mértéket, dolgozzék belátása szerint, olykor sétáljon is és ne törje
magát annyit.[196] Ez év őszén életét féltették. Egyik barátja ezt írta
Valorinak: „Michelangelo elgyengült és lesoványodott; a minap bizalmasan
beszéltünk erről Bugiardinival és Antonio Minivel, akik állandóan
mellette vannak: végül megegyeztünk abban, hogy nem sokáig él, ha nem
segítenek rajta. Igen sokat dolgozik, keveset és rosszúl eszik, még
kevesebbet alszik. Egy hónap óta fejfájás és szédülés gyötri…“[197] – A
pápa igazán nyugtalankodott; 1531 november 21.-én kelt brévéje
kiközösítés terhe alatt megtiltotta Michelangelónak, hogy más munkával
foglalkozzék, mint II. Julius és a Mediciek síremlékeivel.[198] Kimélnie
kell egészségét, „hogy továbbra is dicsőségére válhassék Rómának,
családjának és saját magának.“
Védelmezte Valori és a gazdag koldusok alkalmatlankodásai ellen, akik –
szokás szerint – műveket kunyoráltak tőle és új megrendelésekkel
zaklatták. „Ha képet kívánnak tőled“ – ezt íratta neki – „kösd az
ecsetet lábadra, húzz négy vonást és mondd, hogy a kép kész.“[199] A
pápa járt közbe Michelangelo és II. Julius örökösei között is, mikor
ezek fenyegetőzni kezdtek.[200] 1532-ben a negyedik szerződés jött létre
az urbinói herceg képviselői és Michelangelo között a síremlékre nézve:
Michelangelo megigérte, hogy elkészíti az emléknek újabb, erősen
egyszerűsített mintáját,[201] hogy három év alatt befejezi és az összes
költségeken kívül 2000 aranyat fizet, mindannak fejében, amit II. Julius
pápától és örököseitől már kapott. „Elég, ha a munkán csak szaga
megérzik kegyelmednek“ – _(un poco del vostro odore)_, irja Sebastiano
del Piombo Michelangelónak.[202] Szomorú feltételek, – hiszen nagy
tervének csődje volt, amit Michelangelo aláírt és ezért még fizetnie is
kellett! De valóban, évről-évre, életének csődje volt ez, az Élet
csődje, melyet Michelangelo kétségbeesett műveinek mindegyikével
elismert.
II. Julius síremlékének terve után a Mediciek síremlékeié is
összeomlott. VII. Kelemen 1534 szeptember 25.-én meghalt. Michelangelo
akkor – szerencséjére – távol volt Firenzétől. Régóta nyugtalanságban
élt ott, mert Alessandro de’ Medici herceg gyülölte.[203] Ha nem
tekintette volna a pápát, meg is ölette volna. Ellenséges indulata még
erősbödött, mióta Michelangelo nem volt hajlandó arra vállalkozni, hogy
Firenze leigázásához a város fölött uralkodó erőd emelésével
hozzájáruljon: – bátorság jele, mely a félénk ember hazaszeretetének
nagyságáról tesz tanúságot. – Azóta Michelangelo a herceg részéről
mindenre el volt készülve és VII. Kelemen halálakor megmenekülését csak
annak a véletlennek köszönhette, hogy Firenzétől távol volt.[204] Nem
tért többé vissza, – sohasem látta viszont a várost. – A Mediciek
kápolnája abbamaradt, sohasem fejeződött be. Amit ezen a néven ismerünk,
csak halavány mása annak, amiről Michelangelo álmodott. Alig hogy a
falak díszítésének váza maradt meg belőle. Michelangelo nem készítette
el a szobroknak felét sem,[205] sem a festményeket, amelyeket
tervezett[206] és midőn tanítványai utóbb eredeti szándékát megtudni és
kiegészíteni igyekeztek, még azt sem volt képes nekik megmondani, hogy
mi volt az:[207] annyira lemondott minden vállalkozásáról, amelyekről
teljesen megfeledkezett.
* * *
1534 szeptember 23.-án Michelangelo visszatért Rómába és haláláig ott
maradt[208]. Huszonegy évvel azelőtt hagyta el. E huszonegy év alatt
három szobrot faragott II. Julius befejezetlen síremléke, hét
befejezetlen szobrot a Mediciek befejezetlen emléke számára. Nem fejezte
be a Laurenziana-könyvtár előcsarnokát, a Santa Maria sopra Minerva
templom _Krisztus_ szobrát és a Baccio Valorinak szánt _Apollót_.
Elvesztette egészségét, energiáját, művészetében és hazájában való
hitét. Elvesztette azt az öccsét, akit legjobban szeretett.[209]
Elvesztette atyját, akit bálványozott.[210] Mindkettőjük emlékét
fájdalomtól áthatott csodálatos költeményben örökítette meg, amely –
mint minden, amit csinált, – befejezetlen maradt és a halál izzó vágyát
fejezi ki:
Nyomor honából felmenél az égbe,
Sajnálj, mert holtan élek itt, atyám,
Hol általad születtem én a létre.
Halállal haltál s szentek oldalán
Nem aggaszt többé élet változása, –
Szint’ írigyellek, míg ezt leírám.
Küszöböd vaksors s az idő futása
Nem lépi át, holott e földön itt
Kétes gyönyör, biztos bú jár nyomába.
Tüzedre felhő árnyat nem borít,
Órák sora mitsem jelent tenéked,
Eset s szükség többé nem kényszerít.
Le nem lohad az éj sötétjén fényed
S nem nő, akárhogy is ragyog a nap,
Mikor sugára itt tüzelve éget.
Halálodból halált tanul fiad,
Ó jó atyám és látlak gondolatban
Ott, ahová ritkán lelünk utat.
Mondják, hogy szörnyü a halál, azonban
Nem az, ha végnapunk újjá virad
Urunk előtt, örökös irgalomban.
Hál’ Isten, ott vagy, sejti ezt fiad
S reméli, ott talál, ha szíve végre
Kihült és lelke a rögtől szabad.
S ha mindjobban szeretve, fönn az égbe
Atya s fiú, erényük egyre nő,
– – – – – – – – – – – –[211]
Misem tartja tehát már vissza e földön: semmiféle művészet,
nagyravágyás, gyengédség, remény. Hatvan éves, élete befejezettnek
látszik. Egyedül van, nem hisz már műveiben. Sóvárog a halál után,
szenvedélyesen vágyódik, hogy végre megszabaduljon az „élet
változásától“, az „órák kényszerétől“, az „eset és szükség“
zsarnokságától.
Ó jaj nekem, a száguldó napok
És a tükör, amely nem csal soha.
Belé ha nézünk, – ím elárulának!
Igy járnak mind, kik túlsokára várnak.
Miként magam, ki már öreg vagyok.
Időm lejárt és napjaim oda!
Bűnbánón mégse készülök tova,
Itt a halál, magamba mégse szállok,
Magammal harcban állok.
Hiába sóhajtok már s könnyezek,
Mind hasztalan: az élet elveszett.
Ó jaj nekem, mindegyre végigmérem
Múlt napjaim sorát és nem lelek
Csak egyet is, mi lett volna enyém!
Sok csalfa vágy és sok botor remény
Lenyűgözött és minden szenvedélyben
Vivódtam, mit éreznek emberek,
Szeretve, égve, ontva könnyeket.
S a biztos útról hogy letértem,
Vergődöm a veszélyben.
Kevés időmnek immár végit járom,
Fáradt vagyok, de több ha lenne, állom.
Vánszorgok, jaj, hová? alig tudom
S hogy lássam, félek, megmutatja ám
Éltem tünése, csukva bár szemem.
S elkopva, nyűve, csak most ismerem,
Hová jutottam a sötét uton.
S a célnál a halál les énreám.
Mi szörnyű látomány!
– Való ne lenne bár, Egek! –
Örökre elveszek:
Szabad valék, a jót követhetém
S hajlottam rosszra, – van-e hát remény?[212]