_Rocte’ e l’alta cholonna._[110]
Herakles dicsőségesen és megtörten került ki e heraklesi munkából. A
Sixtus-kápolna boltozatának festése közben hónapokig hátraszegett fejjel
kellett dolgoznia és „ez által annyira megromlott látása, hogy még
sokáig nem volt képes levelet olvasni vagy valamit megnézni, csak ha
feje fölé tartotta, hogy jobban lásson.“[111]
Maga is tréfálkozott fogyatkozásai fölött:
Golyvás vagyok, mint viztől ittasan
A macskák a nedves Lombardiában,
Vagy mit tudom, még hol a nagy világban, –
Hogy már tokámat éri a hasam.
A koponyám a hátamat veri,
S büszkén az égre meredez szakállam,
Ecsetemet se tartom föl hiában,
Orcámat tarkára csöpögteti.
A két csipőm a bendőmbe szorult,
Hátam helyett szolgál az ülepem,
S nem látom azt se, lábam hol mozog.
Elől a bőröm hosszúra kinyult,
Hátul meg nagyon rövid lett nekem:
Most, mint feszült íj, oly görbe vagyok.
Természetes dolog,
Hogy ferde minden, amit képzelek:
Találni görbült csőből nem lehet.
A munkám halva született,
Védd meg, Giovanni, a becsületem:
Én festő nem vagyok, s nem vagyok jó helyen![112]
De ne üljünk fel e vidám hangnak. Michelangelo szenvedett csunyasága
miatt. Az olyan ember szemében, aki, mint ő, mindenkinél jobban rajong a
fizikai szépségért, a csunyaság szégyen.[113] Megaláztatásának nyoma
egyik-másik madrigaljában is felfedezhető.[114] Fájdalma annál mélyebb
volt, mert egész életén át szerelem emésztette, anélkül, hogy – úgy
látszik – valaha is viszonzásban részesült volna. Akkor saját magába
vonult vissza és a költészetbe öntötte ki gyengéd és fájdalmas
érzelmeit.
Gyermekkora óta verselt: ez parancsoló szükséglet volt neki. Rajzaira,
leveleire, elszórt feljegyzéseire kerültek gondolatainak kifejezései,
melyeket utóbb újból elővett és szüntelen átdolgozott. Fájdalom,
1518-ban ifjúkori költeményeinek legnagyobb részét elégettette, mások
halála előtt semmisültek meg. Az a kevés is azonban, ami reánk maradt,
elénk idézi szenvedélyeit.[115]
Úgy látszik, hogy Firenzében, 1504 körül írta a legrégibb
költeményt:[116]
Boldog valék, mig annyi támadásnak
Helytálltam és te nem birtál velem;
Legyőzve most, hatalmad érezem
S orcáim sűrű könnyeimtől áznak.
Mert nyílaid eleddig nem találtak
A célba és nem sérték meg szivem,
Boszúd halálra váltja életem
S a fegyvered: sugára szép szempárnak.
Miként madárka nem kerül a lépre
Sok évig bár, de végre fennakad
S annál keservesebb a szörnyü vége,
Úgy engem is sokáig megkíméle
Kegyetlen Ámor, éltem megmaradt.
Most elvevé: könyörtelen kivégze.[117]
Két madrigal, amelyeket 1504 és 1511 között valószínűleg ugyanahhoz a
nőhöz intézett, megkapó kifejezésű:
Ki az, aki tehozzád kényszerít
– Jaj, ó jaj énnekem –
Bilincsbe verve, bár szabad vagyok?…[118]
Miért, hogy már enyém se lehetek?
Ó Isten, ó Egek!
Ki az, ki már fölöttem ily erős,
Ugyan ki az, aki engem legyőz,
Hogy ellenébe mitse tehetek?
Ó Isten, ó Egek!…[119]
Egy Bolognából, 1507 decemberében írott levelének hátlapján maradt fenn
ez az ifjúkori szonett, amelynek érzéki finomsága Botticelli valamelyik
látomását idézi fel:
Vidám virágok, kötve koszorúba
Örülve díszitik hölgyem fejét,
S aranyhaját csókolni mind elébb
Igyekszik, – hátra egyik sem szorulna.
Bizony ruhája naphosszat sem únja
Feszülni keblén, bár bővebb odébb
S aranyfonál belé nem fáradt még,
Arcán, nyakán fátylát hogy végighúzza.
Legboldogabb ám a szalag talán,
Csokorba kötve amely ott pihen
Aranyvégével épp’ a kebelén.
És az övecske karcsu derekán
Rebegni látszik: „Mindig ölelem.“
Mit tennének még karjaim helyén![120]
Egy bizalmas jellegű, hosszú költeményben – mintegy vallomásban –[121]
amely alig idézhető szószerint, Michelangelo sajátságosan nyers
kifejezésekkel írja le szerelmi gyötrelmeit:
Ha egy nap is nem látlak tégedet,
Békét, nyugalmat sehol sem lelek.
Viszont ha látlak, szinte megtelek,
Mint koplaló, ha végre már evett…
Ha kérdezel, ugy szavam elakad,
Berekedek, felelni nem tudok…[122]
Majd kínos sóhajok:
… Ó mily szörnyű a gyötrelem,
Melyet érez e szív, ha sejti azt,
Szerelmemért hogy nem várhat vigaszt!
Tovább nem birom életem![123]
A Mediciek kápolnájába szánt Madonnához való tanulmányok mellé írta a
következő sorokat:
Magam gyötrődöm izzón a sötétben,
Midőn a földet elhagyá a nap;
Másoknak élv, nekem bánat marad
S borulva földre, búsulok az éjben.[124]
Ugyanebből az időből való egy híres madrigal, amelyet Bartolommeo
Tromboncino zenésített meg 1518 előtt:
Hogy merjem én, ó kincsem,
Tenélküled már élni éltemet,
Segélyt ha kérnem válva sem lehet?
A sóhajok s panaszló sok sírások
Szegény szivem, tehozzád elvivék,
Ó úrnőm, s nékik bizton elhivéd
Gyötrelmeim és oly közel halálom.
De ha igaz, hogy tőled messze bár,
Szolgád hűségét sohse feleded,
Szivem mi nem enyém, hagyom neked.
(_Költemények_, XI.)
Michelangelo hatalmas szobraiban és festményeiben a szerelem nem jut
szóhoz: csak legheroikusabb gondolatait szólaltatta meg bennök. Úgy
látszik, mintha szégyelte volna, hogy szívének gyöngeségeit beléjök
vegyítse. Csak a költészethez volt bizalommal. Itt kell keresnünk a
kérges felülete alatt oly félős és gyengéd szív titkát: