Uram, igaz az ős példabeszéd,
Hogy a hatalmas nem hajlik a jóra!
Te is hallgattál léha mese szóra,
S jutalmazád az igaz ellenét.
Én a te régi jó szolgád vagyok,
Tiéd vagyok, mint napé sugara;
De te időmet nem bánod soha,
S kevésbbé tetszem, bármint fáradok.
Már azt hivém, hogy fölemelsz magadhoz,
S igaz mérték, és nagy hatalmú kardod
Fog dönteni s nem üres szóbeszéd.
De az Ég megvet minden hű Erényt,
Ha e világra küldi, hol pedig
Csak száraz fa gyümölcsét keresik![88]
A sértés, amely II. Julius részéről érte, nem volt az egyedüli ok, amely
Michelangelót szökésre késztette. Giuliano da San Gallóhoz intézett
egyik levelében sejteti, hogy Bramante meg akarta gyilkoltatni.[89]
Michelangelo távozása után Bramante vetélytárs nélkül maradt. Annak
szökését követő napon helyezteti el a Szent Péter-templom első
kövét.[90] Engesztelhetetlen boszúja Michelangelo műve ellen fordult és
úgy intéződött, hogy örökre tönkretegye azt. A csőcselékkel kifosztatta
a Szent Péter-téren levő munkahelyet, ahol a II. Julius síremlékéhez
szánt márványtömbök össze voltak gyűjtve.[91]
Ezalatt a pápa, aki dühöngött szobrászának lázadása miatt, egyik brevét
a másik után küldte a Signoriához Firenzébe, ahova Michelangelo
menekült. A Signoria maga elé idézte Michelangelót és így szólt hozzá:
„Úgy megtréfáltad a pápát, hogy még a francia király sem merte volna
megtenni… Nem akarunk miattad Julius pápával háborúba keveredni, vissza
kell tehát térned és ha visszatérsz, olyan hathatós leveleket adunk
neked, hogy aki megbántana, ezt a Signoriát bántaná meg.“[92]
De Michelangelo makacskodott. Feltételeket tűzött. Azt követelte, hogy
II. Julius csináltassa meg vele a síremléket, amelyen már nem Rómában,
hanem Firenzében szándékozott dolgozni. Midőn II. Julius hadba vonult
Perugia és Bologna ellen[93] és sürgetései mind fenyegetőbbekké váltak,
Michelangelo arra gondolt, hogy Törökországba utazik, mert a szultán azt
az ajánlatot tette neki a ferencrendiek útján, hogy menjen
Konstantinápolyba és építse meg a perai hidat.[94]
Végre engednie kellett és az 1506. év novemberének utolsó napjaiban
kelletlenül Bolognába utazott, ahova a győzedelmes II. Julius csak
kevéssel előbb vonult be.
„Egy reggel, midőn Michelangelo a San Petronio-templomba ment misére, a
pápa lovászai megismerik és őszentsége elé vezetik, aki asztalnál ült a
Tizenhatok palotájában. Midőn a pápa maga előtt látta őt, haragos arccal
így szólt: „Neked kellett volna minket felkeresnünk és te megvártad,
hogy mi keressünk fel téged!“… Michelangelo letérdelt és fennszóval
bocsánatot kért, azzal mentegetve magát, hogy nem rosszaságból, hanem
felindulásból hibázott, mert nem bírta elviselni, hogy úgy kergessék el,
ahogy megtették. A pápa lehajtotta fejét és nem felelt, látszott, hogy
nagyon fel van indulva. Ekkor egy püspök, akit Soderini biboros bízott
meg azzal, hogy Michelangelót kimentse és ajánlja, közbe akart lépni és
így szólt: „Ne nehezteljen Szentséged hibájáért, mert tudatlanságból
hibázott. A festők, művészetükön kivül, mind ilyenek.“ De a pápa
haraggal válaszolt: „Te olyan gorombaságot mondasz neki, amilyent mi nem
mondunk. Te vagy a tudatlan és szerencsétlen, nem ő. Hordd el magad a
pokolba.“ És mert nem ment el, a pápa szolgái ütlegekkel kidobták.
Miután a pápa ilyképen haragjának nagy részét a püspökre adta ki,
közelébb hítta magához Michelangelót és megbocsájtott neki.“[95]
Szerencsétlenségére, hogy II. Juliussal kibéküljön, Michelangelónak bele
kellett törődnie a pápa szeszélyeibe és a mindenható akarat újból
másfelé fordult. Már nem volt szó a siremlékről, hanem óriási
bronzszoborról, amelyet Bolognában akart állíttatni magának. Hiába
tiltakozott Michelangelo, „hogy ő nem ért a bronzöntéshez“. Meg kellett
tanulnia és keserves munkára vállalkoznia. Hitvány szobában lakott,
amelyben csak egy ágy volt és ebben aludt két firenzei segédjével,
Lapóval és Lodovicóval, valamint Bernardino nevű öntőjével. Tizenöt
hónap múlt el mindenféle kellemetlenség közepette. Összeveszett Lapóval
és Lodovicóval, akik meglopták.
„Két segédem, főleg az a gaz Lapo, mindenkivel el akarta hitetni, hogy
ők csinálják ezt a művet, vagy hogy társas viszonyban vannak velem.
Sohasem látták be, főleg Lapo, hogy nem ők a mesterek, míg csak ki nem
dobtam: csak akkor tért észre, hogy az én szolgálatomban állott…
Elkergettem mint egy kutyát.“[96]
Lapo és Lodovico zajosan panaszkodtak; Firenzében rágalmakat
terjesztettek Michelangelo ellen és végre is pénzt zsaroltak ki
atyjától, azon a címen, hogy meglopta őket.
Azután a bronzöntő tehetetlensége derült ki.
„Azt hittem volna, hogy Bernardino mester még tűz nélkül is képes lenne
önteni, oly nagy hitem volt benne.“
1507 júniusában az öntés szerencsétlenül járt. Az alak csak derékig jött
ki. Mindent újból kellett kezdeni. Michelangelót egész 1508 februárig
foglalkoztatta ez a munka. Egészsége majdnem tönkrement.
„Alig szakíthatok időt evésre“ – írja öccsének. „… A legnagyobb
nehézségek és óriási fáradalmak közepette élek és nem törődöm egyébbel,
csak éjjel-nappal munkával. Annyi bajt szenvedtem és szenvedek, hogy ha
még egyszer újból kellene csinálnom, nem hiszem, hogy életemből
kitelnék, mert igen nagy munka volt.“[97]
Ennyi fáradsághoz képest az eredmény szánalmas lett. II. Julius szobra,
melyet 1508 februárjában állítottak fel a San Petronio-templom
homlokzata előtt, csak négy évig maradt ott. 1511 decemberében a
Bentivogliók, II. Julius ellenségeinek pártja elpusztította és Alfonso
d’Este megvásárolta töredékeit, hogy ágyút öntessen belőle.
* * *
Michelangelo visszatért Rómába. A pápa egy másik feladatot rótt rá,
amely nem kevésbbé váratlan volt és még veszedelmesebb. A festőt, aki
mitsem értett a freskófestés mesterségéhez, a Sixtus-kápolna
boltozatának kifestésével bízta meg. Mintha csak kedve telt volna abban,
hogy lehetetlent kívánjon és Michelangelónak abban, hogy teljesítse azt.
Úgy látszik, Bramante volt az, aki látván, hogy Michelangelo a pápa
kegyével tér vissza, ezt a feladatot reá hárította, abban a feltevésben,
hogy ez dicsőségének veszte lesz.[98] A kísérlet annál veszedelmesebb
volt Michelangelóra nézve, mert ugyanabban az évben, 1508-ban,
vetélytársa Ráfael hasonlíthatatlan szerencsével kezdte meg a Vatikán
stanzáinak kifestését.[99] Mindent elkövetett, hogy szabaduljon a
félelmes megtiszteltetéstől, még Ráfaelt is ajánlotta maga helyett: azt
mondta, hogy ez nem az ő művészete és hogy nem fog neki sikerülni. De a
pápa ragaszkodott hozzá és engednie kellett.
Bramante Michelangelo számára állványt emelt a kápolnában és Firenzéből
elhozattak nehány festőt, akiknek a freskófestésben gyakorlatuk volt,
hogy legyenek segitségére. De Michelangelo semmiféle segítséggel sem
boldogulhatott. Azzal kezdte, hogy használhatatlannak jelentette ki
Bramante állványát és újat emelt helyébe. Ami a firenzei festőket
illeti, ezek nem voltak kedvére valók és minden magyarázat nélkül
kitette őket. „Egy reggel elhatározta, hogy mindent leveret, amit
festettek és bezárkózván a kápolnába, többé nem akart nekik ajtót
nyitni, de még házában sem mutatkozott nekik. Mikor azután úgy találták,
hogy a tréfa már túlságos hosszú ideig tart, elszánták magukat és
szégyenkezve tértek vissza Firenzébe.“[100]
Michelangelo egyedül maradt nehány munkással,[101] de ahelyett, hogy a
fokozott nehézség fékezte volna merészségét, még kibővitette tervét és
elhatározta, hogy nemcsak a boltozatot festi ki, amiről eleve szó volt,
hanem a falakat is.
Az óriási munka 1508 május 10.-én kezdődött. Komor évek, – a
legkomorabbak és legmagasztosabbak ebben az egész életben! Ez a legendai
Michelangelo, a Sistina hőse, kinek nagyszerű képe bele van vésve az
emberiség emlékezetébe és kell is, hogy ott maradjon.
Szörnyen szenvedett. Akkori levelei szenvedélyes csüggedésről tesznek
tanúságot, amely nem elégíthette ki magát isteni gondolataival:
„Nagy felindulásban vagyok, mert már egy éve, hogy egy garast sem kaptam
a pápától és nem is kérek, mert munkám nem halad úgy, hogy
megérdemelném. És ennek a munka nehézsége az oka, meg az is, hogy nem az
én mesterségem. Igy csak eredmény nélkül vesztegetem időmet. Isten
segéljen meg.“[102]
Alig fejezte be a _Vizözön_ festményét, midőn ez penészedni kezdett: az
alakok már nem voltak megkülönböztethetők. Nem akarta folytatni. De a
pápa nem fogadott el semmi kifogást. Újból munkához kellett látnia.
Fáradalmaihoz és nyugtalanságaihoz még övéinek ocsmány
alkalmatlankodásai is járultak. Az egész család reá nehezedett,
visszaélt vele, halálra szorongatta. Atyja szüntelen jajgatott,
nyugtalankodott pénzdolgok miatt. Még neki kellett azzal töltenie
idejét, hogy bátorítsa az öreget, holott maga is nyomott hangulatban
volt.
„Ne féljen semmit, mert ezek épen nem életbevágó dolgok… A szükséges
pénzben sohasem lesz hiányuk, amíg csak nekem lesz… Még ha mindenét a
világon elvennék is, akkor se hiányoznék semmijök, míg csak élek… Inkább
vagyok szegény és látom magát életben, mert ha meghalna, a világ minden
aranya mitsem érne nekem… Ha nem lehet része a világ oly
tisztességeiben, mint más polgároknak, érje be azzal, hogy van kenyere
és éljen Krisztussal jól és szegényesen, mint én itt; mert bizony
nyomorúságosan élek és nem törődöm sem az élettel, sem a világ
megtiszteltetéseivel és nagy bajok között, ezer gyanúban élek. És már
körülbelül tizenöt éve, hogy nem volt egy jó órám sem és mindent
megtettem, csakhogy segítsem magukat, pedig sohasem ismerték és hitték
el. Isten bocsásson meg mindnyájunknak! Kész vagyok ugyanígy cselekedni,
míg élek, csak legyen módom reá.“[103]
Három öccse kizsákmányolta. Tőle vártak pénzt, elhelyezkedést;
lelkifurdalás nélkül merítettek a kis tőkéből, amelyet Firenzében
összegyűjtött volt; nála szállásolták be magukat Rómában; vele
vásároltatott magának Buonarroto és Giovan Simone üzletet, Gismondo
földbirtokot Firenze mellett. És még csak nem is voltak hálásak iránta:
mintha mindezzel tartozott volna nekik. De ő sokkal büszkébb volt,
semhogy rá ne hagyta volna őket. A fickók azonban nem érték be ezzel.
Rosszúl viselték magukat, Michelangelo távollétében rosszúl bántak
atyjukkal. Akkor dühös fenyegetésben tört ki. Ostorral vezette öccseit,
mint vásott suhancokat. Szükség esetén meg is ölte volna őket.
„Giovan Simone,[104]
Azt mondják, hogy ha jó emberrel cselekszünk jót, jobbá tesszük őt, de
ha rosszal, ez még rosszabb lesz. Már több év óta szép szóval és jó
tettekkel igyekeztem, hogy helyes életre térítselek és békére atyáddal
és mivelünk: te pedig csak mindig rosszabb vagy… Hosszasan beszélhetnék
neked a te dolgaidról, de csak szavak maradnának, mint mindaz, amit már
mondtam neked. Csak röviden akarom neked megmondani, hogy nincs semmid a
világon és hogy én adom neked háztartásod költségeit és adtam már egy
idő óta Isten nevében, mert azt hittem, hogy testvérem vagy mint a
többiek. Most már azonban bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy
testvérem, mert ha az volnál, nem fenyegetnéd meg atyámat. Állat vagy és
én úgy fogok veled bánni, mint állattal. Tudd meg, hogy aki atyját
fenyegetni vagy bántani látja, az köteles életét kockáztatni érte. De
elég! Azt mondom neked, hogy nincs semmid a világon és ha csak
legcsekélyebbet is hallok a te dolgaidról, azonnal odamegyek, megmutatom
neked hibádat és majd megtanítlak elpocsékolni vagyonodat és felgyújtani
a házat és birtokot, amelyeket nem te szereztél. Nem vagy ott, ahol
gondolod. Majd ha odamegyek, olyat mutatok neked, hogy véres könnyeket
fogsz sírni és megtudod, mire alapítod elbizakodottságodat.
Újból mondom neked: hogy ha igyekezni fogsz jól viselni magad és
megbecsülni s tisztelni atyádat, én úgy foglak segíteni, mint a többit
és rövid időn belül jó boltot szerzek neked. De ha nem így cselekszel,
én majd ott leszek és olyan módon intézem el dolgaidat, hogy jobban
megtudod mint valaha, hogy ki vagy és hogy mid van a világon… Elég ebből
ennyi. Ha nem győzöm szóval, majd kipótolom tettekkel.
Michelangelo Rómában.
Kénytelen vagyok még két verset írni neked. Tizenkét év óta járom
keservesen egész Itáliát, elviseltem minden szégyent, elszenvedtem
minden szenvedést, testemet mindenféle fáradalommal sanyargattam, még
életemet is ezer veszélynek kitettem, csak hogy segítsem családomat.
Most pedig, midőn magam kissé összeszedni kezdtem, te magad akarod
szétszedni és ledönteni mindazt, amit annyi év fáradságával építettem.
De Krisztus testére mondom, ebből nem lesz semmi! Mert, ha szükséges,
magam szét tudok szedni tizezer hozzád hasonlót. Légy tehát okos és ne
tedd próbára azt, akinek úgyis elég baja van.“[105]
Azután Gismondóra kerül a sor:
„Nagy nyugtalanság és óriási fáradalmak közepette élek itt. Semmiféle
barátom nincs, de nem is akarok. Nincs annyi időm, hogy lenyelhessem
falatomat, ne bosszantsatok tehát, mert egy szemernyit sem vagyok képes
eltűrni.“[106]
Végül harmadik öccse, Buanarroto, aki a Strozziak kereskedő házában volt
alkalmazva, mindazon pénzelőlegek után, amelyekben Michelangelo
részesítette, arcátlanul zaklatja őt és azzal dicsekszik, hogy többet
költött számára, mint amennyit kapott:
„Hálátlanságodtól kérdezném meg“ – írja neki Michelangelo – „hogyan
szerezted pénzedet. Azt is szeretném tudni, számon tartod-e azt a 228
aranyat, amit a Santa Maria Nuova bankjából vettetek ki és még sok
százat, amit a házra és reátok költöttem és azt a sok kellemetlenséget
és gondot, amelyben részem volt, hogy rajtatok segíthessek. Szeretném
tudni, számolsz-e mindezzel. Ha annyi eszed volna, hogy az igazságot
megértsd, nem mondanád: Ennyit költöttem a magaméból és nem is jöttél
volna ide, hogy ügyeddel zaklass, tekintve azt az elbánást, amelyben
benneteket a multban részesítettelek, sőt azt mondtad volna:
Michelagniolo tudja, mit írt nekünk és ha most nem tesz úgy, bizonyára
akadályozza valami, amiről mi nem tudunk. Legyetek türelemmel, mert nem
jó megsarkantyúzni azt a lovat, amely úgy fut, ahogy csak bir és jobban
amúgy sem bir. De ti sohasem ismertetek engem és ma sem ismertek. Isten
bocsássa meg nektek! mert ő részesített abban a kegyelemben, hogy
rendelkezzem azzal, amivel rendelkezem, illetőleg amivel rendelkeztem,
hogy segíthessek rajtatok. Majd rájöttök, ha én már nem leszek.“[107]
Ilyen volt a hálátlanságnak és irigységnek az a légköre, melynek
közepette Michelangelo vergődött. Egyfelől méltatlan családja, mely
zaklatta, másfelől elkeseredett ellenségei, akik kikémlelték és bukására
számítottak. Ő pedig ez alatt az idő alatt befejezte a Sistina heroikus
munkáját. De mily kétségbeesett erőlködés árán! Kevés híja, hogy mindent
ott nem hagyott és újból el nem menekült. Azt hitte, hogy meg fog
halni.[108] Talán akarta is.
A pápa haragudott reá lassúságáért és azért, hogy rejtegeti előle
munkáját. Büszke jellemeik viharfelhők gyanánt ütköztek egymásba. „Egy
nap“ – írja Condivi – „a pápa faggatta Michelangelót, mikor készül el a
kápolnával. Michelangelo a maga módján így válaszolt: „Majd ha lehet.“ A
pápa, aki hirtelen természetű volt, megütötte botjával, amelyet kezében
tartott és így szólt: „Majd ha lehet! Majd ha lehet!“ Erre Michelangelo
hazament és fölkészült, hogy szó nélkül Firenzébe utazzék, midőn
megjelent nála a pápa küldötte és ötszáz aranyat adott át neki,
kiengesztelvén, ahogy lehetett és mentegetvén a pápát.“
Másnap azonban már újra kezdték. A pápa végre is dühösen így szólt
hozzá: „Azt akarod, hogy ledobassalak arról az állványról?“
Michelangelónak engednie kellett, leszedette az állványt és az 1512. év
Mindszentek napján leleplezte művét.
A ragyogó és komor ünnepnap, amelyre reáesnek a Halottak napjának
gyászos sugarai, jól megfelelt a rettenetes mű felavatásának. Tele van
az annak az Istennek szellemével, aki teremt, öl és elnyel. Az élet
egész ereje szélviharként zúg benne.[109]